Minden este kiszökött tüntetni, az édesanyja aggódva hívta, életben van-e

Terék Anna életteli nevetésének párja nincs, olyan az, mint minden vers, amit ír: a legmélyebb fájdalom közepette is képes mosolyt csalni arcunkra. Ezt tapasztaltuk a Városmajor48 Alapítvány legutóbbi irodalmi estjén, amelynek vendége a vajdasági költő, író, drámaíró volt – ráadásul épp a magyar költészet napján.

Megcsapott bennünket a tüntetés szele, amikor megérkeztünk a budapesti Art Department Galériába, a jelenlegi tárlat ugyanis az elmúlt évek tüntetéseit idézi meg, művészeti kordokumentumként reflektál azokra. Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese sem akarta mindezt szó nélkül hagyni, az est moderátoraként arra kérte vendégét, reflektáljon a térre.

Terék Anna nem tért ki a válasz elől, sőt azzal kezdte, hogy 2000 óta nem jár tüntetésekre, de gyorsan hozzátette, nem volt ez mindig így.

Anna 16 éves gimnazistaként teljes szívvel hitt abban, hogy a világot meg lehet változtatni, de aztán megtört benne valami, elvesztette a reményt, és azóta úgy látja, hogy a helyzet egyre rosszabb. Pedig fiatalkorában minden este kiszökött tüntetni, az édesanyja aggódva hívta telefonon, életben van-e. A barátnőjével megbeszélték, ha a tömegben feltűnik egy televíziós stáb, akkor lebuknak, nehogy a kamera vegye őket.

Károlyi felidézte, hogy az újvidéki egyetemeken tavaly november óta szünetel a tanítás, mert a hallgatók tüntetnek. Terék üdvözli a fiatalok hozzáállását, azt, hogy fáradhatatlanul mozognak az ügyért, humorral fűszerezve, szerinte rendkívül vicces transzparenseket készítenek. „Most bízom a szerb diákokban, látom bennük az életet, amiért 2000-ben én is harcoltam” – mondta.

Tíz év szünet

A beszélgetés során szó esett arról, hogyan kezdett el drámákat írni, illetve a legutóbbi három kötete milyen témákat boncolgat. Kiderült, hogy a költészetében meghatározó szerepet játszik a háború, a családi viszonyok, különösen az édesapjával való kapcsolata, és annak halála utáni gyászfeldolgozási folyamata.

Anna nem csinált titkot abból, hogy az édesapja hosszú ideig alkoholista volt, és emiatt tíz évig nem beszéltek egymással. Még általános iskolás, hetedikes volt, amikor rájött, hogy az édesapja alkoholproblémákkal küzd.

Szégyelltem magamat, amiért nem tudtam, miközben a környezetem tényként kezelte. Azóta is küzdök azzal, hogy nem tudok valamit, amit mások igen.

Az egyetemi évek után egy időre visszaköltözött a szüleihez, 2007-ben, ekkor az édesapja már abbahagyta az erős ivást, a családjuk pedig elkezdett családdá alakulni. Anna az apjával együtt töltött idő alatt rájött, a közeledés rajta áll, mert az édesapja eszköztelen. Elmondta, hogy az apja intelligens ember volt, de könyvekről vagy érzelmekről nem tudott vele beszélgetni, egy közös pontot mégis találni akart.

Ez a tévézés lett. Ültünk a tévé előtt, és együtt szidtuk Gundel Takács Gábort.

Édesapja halála után a gyászt a Háttal a napnak című kötetében dolgozta fel. Kemény munka volt, mit kezdjen azzal a tíz évvel, amely alatt egyáltalán nem kapcsolódtak egymáshoz. Azon is dilemmázott, vajon a családja hogyan fogadja majd költeményeit, ám hamar rájött, hogy emiatt nincs félnivalója, ők is érezték, hogy nem düh vagy vádlás, hanem valami magyarázatkeresésről szól. 

Úgy beszélt, mintha verset mondana

Az est alatt szóba került, hogy van egy üres szék, amelyen a 84 éves korában meghalt Tolnai Ottó költő sokat ült, még akkoriban is, amikor ez a hely nem galériaként működött. Talán nem túlzás azt állítani, hogy abban reménykedtünk, velünk van most is. 

Terék Anna nyolcadik osztályos volt, amikor először találkozott Tolnai egyik versével. Nem tetszett neki, úgy érezte, nem neki való. Domonkos István költészetével jobban tudott azonosulni. Elmondta, mivel nyomtatott könyvekhez akkoriban nem nagyon lehetett jutni, jobbára az otthoni könyvtárból válogatott. Mondjuk, volt még egy opció:

Évekkel később, Pesten, az egyik barátja elszavalta Tolnai Ottó egyik versét a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ez viszont annyira megtetszett neki, hogy onnantól kezdve az antikváriumokat bújta, hogy megszerezhesse a köteteit, és elkezdődött egy végtelen történet. Anna a költőt Ottó bácsiként emlegette, és úgy éreztem, rengeteg szeretet áradt ebből a hétköznapinak tűnő szóösszetételből.

Terék Anna elmondta, rengeteget nevettek Ottó bácsival, aki mindig örömmel mesélt neki. Egyszer közösen mentek színházba, s amikor az előadás véget ért, felajánlották Tolnainak, hogy kocsival hazaviszik. Így is történt, az úton Ottó bácsi elmesélte, hogy egy alkalommal egy színházi előadás alatt a nézőtéren véres incidens történt, miután egy férfi nem látta az előtte lévő sorban ülő férfi kalapjától a színpadot, ezen összevesztek, mire a hátul ülő úr leszúrta az előtte lévőt. „De nem vette észre senki?” – kérdezte meg Károlyi Csaba, amelyre Anna ezt felelte:

Hát, sosem tudtuk eldönteni, mikor mondja a valóságot, és mikor ír, de rohadt jó volt hallgatni. Sokszor a városban csak leültünk egy padra, és bármit mesélt, érdekes volt. Úgy beszélt, mintha verset mondana

– fogalmazott Terék Anna, akinek nemrégiben Három címmel jelent meg új kötete, amely az utolsó három könyve összes versét tartalmazza. Mondjuk, különös volt megtudni, hogy Magyarországon csupán a budapesti Írók boltjába érkezett tíz darab a kötetből. Ám jó hír, hogy a költő Jég című verseskötete jövőre a Jelenkor Kiadó gondozásában jelenik meg.

(Borítókép: Terék Anna 2025. április 11-én, Fotó: Mult Roland / Index)