Tigrisként ugrott, ágyelőként landolt.
Ezzel a mondattal kommentálta Alice Weidel, a szélsőjobboldali Alternatívát Németországnak párt (AfD) vezetője január végén, hogy Friedrich Merz, a kereszténydemokrata CDU elnöke és kancellárjelöltje – akkor még az ellenzék vezetője – nem tudta átvinni párttársain és szövetségesein az illegális migráció szigorítására vonatkozó reformterveit a német szövetségi parlamentben. Vajúdtak a hegyek és egeret szültek – magyarul valahogy így mondanánk azt, hogy a végeredmény elmarad a beharangozott ambíciótól.
Hasonló benyomást kelt az április 9-én, hat és fél héttel a szövetségi választások után bemutatott CDU/CSU-SPD koalíciós szerződés is: Merz, a leendő kancellár irányváltást ígért a politikában, de a koalíciós kényszer és a berögződött sémák eredményeztek, amivel kapcsolatban kérdéses, hogy elegendő-e Németország, az Európai Unió, illetve a nyugati világ kihívásaival való szembenézésre.
Persze az elmúlt hetek belpolitikai és globális eseményei nagyobb tétet is adtak ennek a megegyezésnek, felsrófolták az elvárásokat.
Az AfD folyamatosan erősödik, és ez nyomás alá helyezi a mérsékelteket, vagy, ahogy Németországban nevezik, a közép pártjait. Az AfD a februári előrehozott választásra 2021-hez képest megduplázta a szavazatarányát, 20,8 százalékot szerezve, míg a győztes CDU/CSU 28,5 százalékot kapott. A nemzetközi helyzet fokozódására hivatkozott Merz az egyezség gyors tető alá hozásának indoklásaként, de emellett az AfD erősödése is belejátszhatott abba, hogy a vártnál korábban megegyezésre jutottak a tervezett koalíció pártjai. Merz, a CDU elnöke és leendő kancellár, a CDU-val állandó pártszövetségesben álló bajor CSU elnöke, Markus Söder, valamint az SPD két társelnöke, Lars Klingbeil (leendő alkancellár és feltehetőleg leendő pénzügyminiszter) és Saskia Esken szerda délután közös sajtótájékoztatón ismertették a 144 oldalas programot.
A kölcsönös bizalmat hangsúlyozó beszédek, a gyakori hivatkozások hídépítésre és a polarizáció felszámolására nem tudták elfedni azt, amitől szerda óta hangos a német nyilvánosság: tartalmilag olyan vegyesfelvágott lett, amiben minden tárgyaló fél kapott valamit, mindenki fel tudja mutatni néhány fontos választási ígéretét, és mindegyik elmondhatja, hogy megfékezte a másik oldal őrültségeit. De hogy ez a szerződés, amiben Markus Söder megfogalmazásában „minden vesszőért harcoltak”, tudja-e teljesíteni Merz ígéretét és a választók megbízását a politikai fordulatra, és egyáltalán, állja-e a sarat a nemzetközi kihívások közepette, igencsak kérdéses.
Államadósságfék-feloldástól a koalíciós szerződésig
Még az új szövetségi parlament március 25-i megalakulása előtt – vagyis a választások után, de még az előző ciklus többségi viszonyai között – megszavaztak egy alkotmánymódosítást, mégpedig az államadósságfék feloldását. Ez a fiskális eszköz az államháztartás hiányát a GDP 0,35 százalékában maximálta, vagyis meggátolta a mindenkori német kormányt, hogy a költségvetési hiány és az államadósság növelésével élénkítse a gazdaságot vagy érjen el bármilyen közpolitikai célt. Ezt akarták megváltoztatni a választás előtti felállásban.
