Szovjet megszállás vagy szovjet felszabadítás? – még mindig nagy a vita 1945 Magyarországáról

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945 tavaszán korszakhatárhoz érkezett a világ és Magyarország. A rendszerváltoztatás előtti pártállami történetírás és emlékezetpolitika teljes egyértelműséggel „felszabadulásként” értékelte, hogy 1945 áprilisában a szovjet csapatok kiszorították a német hadsereget hazánk területéről. 1989 után, az ideológiai kötöttségektől megszabadulva, viszont mind többen a német uralmat felváltó szovjet megszállásként értékelték az eseményeket.

A sokszínű értelmezések ismertetésén túl a korabeli történések hiteles bemutatására vállalkozott Szakály Sándor Széchenyi-díjas történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, valamint Máthé Áron történész-szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese. Kettejük eszmecseréjét Gali Máté történész, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára moderálta csütörtökön este a Scruton Belvárosban.

Gali Máté felvázolta, hogy az évforduló pontos dátuma április 4. volt, és a mai napig vitatott, hogy a szovjet csapatok felszabadították vagy megszállták az országot. 1950 ás 1989 között pártállami ünnepnap volt április 4., de a rendszerváltást követően ez egészen más megvilágítást kapott, a felszabadulás narratívát is többen árnyalják.

Kimaradni a háborúból?

A történetet 1941. június 27-ével kezdték – hogy keretet adjanak a beszélgetésnek –, amikor is Magyarországon kihirdették a hadiállapotot a II. világháborúba való belépéskor. Szakály Sándor szerint Magyarország annak idején maximum annyit tehetett volna, hogy egy kicsit még „húzza-halasztja” a hadba lépést, de elkerülni nem tudta volna a részvételt a háborúban.

Majd Werth Henriket idézve arról szólt, hogy „amennyiben lesz egy német–szovjet háború, akkor a magyaroknak – a saját érdekükben – a németek oldalára kell állniuk, már csak a keresztény nemzeti múlt miatt, és a bolsevizmus Európán kívül tartása miatt is”. A másik ok pedig, hogy a németek számoltak a románokkal és a szlovákokkal, és ha ők ott vannak és „gyors német siker várható”, akkor a magyaroknak is ott a helye,

Máthé már előre közölte, nem lesz annyira udvarias, mint kollégája, véleménye szerint megszállás volt április 4. Szakály egyébként szintén ezzel kezdte mondandóját, így a két fél elég hamar egyezségre jutott. Máthé ezt Márai Sándor-idézettel támasztotta alá, mely szerint „a szovjetek nem hozhattak ide szabadságot, merthogy az nekik sem volt”.

Viszont azt sem lehet elvitatni, hogy a szovjetek elüldözték a németeket, tehát a magyarokat a német megszállástól és a „bús ezer éves múlttól” is meg- illetve felszabadították. A Horthy-korszaktól, a deportálásoktól szintén szabadultak, de „mint kiderült, ezek sem voltak annyira rosszak, mint ami ezután jött”.

Viszont a kérdésre, hogy el lehetett volna-e kerülni Magyarország hadba lépését, szintén azt válaszolta, hogy egy ideig biztosan, de „maximum akkor hamarabb jöttek volna a németek”. Véleménye szerint aki azt állítja, hogy ebből ki lehetett volna maradni, „annak vagy a bölcsek köve rejlik a zsebében, vagy direkt vonala van az Úristenhez”.

A magyar sors

Máthé Áron arról beszélt, hogy Magyarországnak tulajdonképpen egyik nagyhatalom sem szánt túl nagy szerepet – itt párhuzamot vont Trianonnal, amikor szintén feláldozható volt Magyarország –, szerinte „érdektelenné vált az országunk”, majd később mindössze annyit vártak tőlünk, hogy áldozzuk fel az országunkat értük, a nagyhatalmakért – oldaltól függetlenül. „Ez nemzeti öngyilkosság, tulajdonképpen” – fogalmazott. Majd arról beszélt, hogy az ország sorsa elsősorban a harcmezőkön és a tervezőasztaloknál dőlt el.

Véleményem szerint Magyarország sorsa akkor dőlt el, amikor Románia 1944. augusztus 23-án kiugrott a háborúból, és egy perc alatt eldőlt, hogy itt vannak a szomszédban a szovjetek, ők fognak először ideérni. Punktum

– fogalmazott. 

Szakály erre azt mondta, hogy ez háromlépcsős folyamat volt, ugyanis 1943-ban Teheránban megszületett az alapdöntés – „meghúzták a vonalat, és mi attól keletre estünk” –, utána „Jalta és Potsdam már csak az utolsó pecséteket ütötte rá”. Emellett arra is rávilágított, hogy azokat a veszteségeket, amiket a Szovjetunió „vérrel elszenvedett”, a nyugati nagyhatalmak területekkel fizették meg, „de nem a sajátjukkal”.

Nem volt olyan értékes ez a terület, hogy ne engedjék át a szovjeteknek cserébe azért, amit ők megtettek, hogy a németekkel szemben ezt a háborút megnyerjék

– vélekedett. 

Tömeges erőszak

Ezután a szovjet hadsereg magyarországi viselkedésére terelődött a szó. Erről Szakálynak egy korabeli mondás jutott eszébe, eszerint: „tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás”, ami szerinte tökéletesen leírja a helyzetet. Az akkori túlélők arról számoltak be, hogy jelentős különbségek voltak a német és szovjet hadsereg között, „egész más kulturális színvonalon voltak”, és a szovjetek ehhez mérten is viselkedtek.

A Vörös Hadsereg számára »előírt feladat« volt a nők erőszakolása, az ország kirablása, az elhurcolások és a rombolás, tehát miért csodálkozunk, hogy így is viselkedtek?

– tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy a megélt és a megírt történelem nem minden esetben fedi egymást. Ezután elmesélt egy személyes történetet, hogy a szovjet hadsereg miként lopta el suszter nagyapjának az óráját.

Máthé Áron is a civilizációs különbségekre hívta fel a figyelmet, hiszen a szovjet hadsereg „nem az európai kultúrából jött”, és ez meg is látszott. „Egy alacsonyabb anyagi színvonalról érkező társaság beszabadult Európába”, akiknek egy falusi ember már burzsujnak számított. A tömeges erőszakra Olaszország analógiáját hozta, ahol francia Marokkó zsoldosai követtek el hasonlókat az olasz nőkkel szemben, de ott sokkal rosszabbra fordult a helyzet – például gyerekeket adtak-vettek.

„Gépesített tatárjárásnak” is nevezik a szovjetek érkeztét, és mint Máthé rávilágított, azért a legtöbbeknek nem a „hurráoptimizmus” jut arról eszébe, ha visszagondolnak erre a nagyjából 40 évre.

Álom és valóság

Végül az 1945 és 1948 közötti időszakra tértek ki (mielőtt a nyílt kommunista hatalomátvétel megtörtént volna), amelyről Bibó István úgy nyilatkozott, hogy életének mindössze ez a három szabad éve volt.

Szakály szerint egy megszállt országban csak az történik, amit a megszállók hagynak, márpedig Magyarország hivatalosan „1947. február 10-ig, illetve a párizsi békeszerződés hatályba lépéséig megszállt ország volt”. Véleménye szerint az „álom” kifejezés akár használható is erre a pár évre, de azért nem szabad elfelejteni, hogy a szovjetek mondták meg, milyen kormány álljon fel Magyarországon, ráadásul ha azt mondták volna, hogy maradunk királyság, akkor az lettünk volna továbbra is – hiába a demokratikus választások 1945-ben.

Viszont álom volt olyan értelemben, hogy mindenki azt hitte, a békeszerződés megérkeztével az oroszok távoznak. De nem távoztak

– mondta. Ez alatt a két-három év alatt (is) azt csináltak, amit akartak, mert senki nem tett ellene semmit. Hiába nyert a Kisgazda Párt, az az álom, hogy itt szabad, demokratikus Magyarország lesz, 1947 után teljesen szertefoszlott – foglalta össze.

Máthé arról beszélt, hogy a szovjetek – mint minden megszálló – kezdetektől fogva létrehoztak kollaboráns milíciákat (a Vörös Karszalagos Milíciák), ami azt jelentette, hogy a fegyveres erők a kommunista párt támogatói kezében vannak. A hadseregnél erősebb volt a rendőrség, de mindkettőnél erősebb volt az R-gárda, a kommunista párt magánhadserege.

Véleménye szerint a remény és realitás korszaka volt ez egyszerre, a magyar emberek szuverenitást, nemzeti demokratikus társadalmat, kispolgárosodást akartak, semmiképp sem kommunizmust. Viszont a szovjetek Sztálin azon mondásában hittek, hogy „az egyetlen hatalom a puska csövéből jön ki”, így szabad Magyarországról gyakorlatilag szó sem lehetett abban az időszakban.

Vita a szovjet csapatok magyarországi állomásozásáról

A végére azért egy kis vita mégis volt, hiszen Szakály Sándor arról beszélt, hogy a Varsói Szerződésben egyáltalán nem volt benne, hogy szovjet csapatok Magyarországon állomásozhatnak, így amíg Kádár Jánossal nem kötöttek erről egy külön megállapodást 1957-ben, addig ez

Máthé ezzel nem értett egyet, véleménye szerint Rákosi Mátyásék száz százalékig nem akarták, hogy a szovjetek kivonuljanak – mint például a szomszédos Ausztriából, amely reményt keltett a magyar emberekben is, hogy hátha –, így akár benne volt a szerződésben, akár nem, biztosan nem bánták, hogy a Vörös Hadsereg itt állomásozik.