
- Tudomány
- Ma Is Tanultam Valamit
- orosz hadifoglyok
- putyin börtönnel fenyget
- sztálin árulónak tekintette a szovjet foglyokat
- jakov dzsugasvili
- gulag
- szolzsenyicin
- 2. világháború
Börtönnel fenyegeti Putyin a hazatérő orosz hadifoglyokat, Sztálin egymilliót küldött a halálba
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
Sok ezer katona és civil esett fogságba mindkét oldalon a már több mint három éve tartó orosz–ukrán háborúban. Hogy hányan, azt hadititokként kezelik, mindenesetre egymást érik a kivégzésekről, kínzásokról, éheztetésről, brutális bánásmódról szóló hírek, beszámolók. Habár a harcoló felek mindegyike érintett lehet, különösen az oroszoknál találtak bizonyítékokat háborús és emberiesség elleni bűncselekményekre.

Azt pedig végképp nem lehet (egyelőre) tudni, mi történik a fogolycserékkel hazatérő katonákkal. Az ukrán fogságból kiszabaduló oroszokat például nem feltétlenül a szabadság és a megkönnyebbülés várja: a háború elején ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök életbe léptette a büntető törvénykönyv módosítását, az „önkéntes megadásról”. Az új cikkely kimondja, hogy
a magukat az ellenségnek „önként” megadó orosz katonákat akár tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre is ítélhetik.
Dezertálásért 10 év, a szolgálat megtagadásáért lelkiismereti okokból pedig 3 év börtön jár.
Nem elég, hogy hadifogságba kerülnek, szabadulásuk után még otthon is megbüntetik az orosz katonákat? Elég abszurd, de így van, legalábbis törvényesen megtehetik. Ez a groteszk retorzió azonban nem Putyin fejéből pattant ki először, hanem Sztálinéból. A honfitársak halálba kényszerítése, mondhatni, afféle orosz tradíció.
Nincs olyan, hogy szovjet fogoly, csak áruló
Nyolcvan éve ért véget a 2. világháború, ahol a legnagyobb emberveszteséget a Szovjetunió szenvedte el. Becslések szerint 27 millióan haltak meg a háború alatt, köztük 8,7 millió katona. Máig vitáznak róla a történészek, hogy meglepetésként érte-e Sztálint, vagy sem, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Mindenesetre már az év végéig több mint 3 millió (!) szovjet katona és tiszt esett náci fogságba (a háború végéig 5,7 millió, 58 százalékuk nem élte túl). A német parancsnokság egyáltalán nem volt felkészülve ekkora tömegre, a saját ellátásuk is gondot okozott. A foglyok szögesdróttal lehatárolt szabad területeken éltek, ahonnan viszonylag könnyű volt elmenekülni, de nem volt hova menni. A körülmények pedig annyira rosszak voltak, hogy
a hadifoglyok kétharmada rövidesen éhen halt, tífuszban, vérhasban vesztette életét vagy megfagyott.
Aki túlélte, nem szabadult fel, mert újabb tortúrának lett kitéve: saját hazája fenyegette meg, méghozzá halálosan.

Sztálin már a háború kezdetén kiadta hírhedt 270-es számú parancsát, amelyben minden fogságba esett katonát és parancsnokot dezertőrnek, árulónak minősített, akikre ha kiszabadulnak, azonnali kivégzés vár. A családjukat is meg kellett fosztani minden állami jóléttől és segítségtől, illetve megtiltotta a szovjet tiszteknek, hogy megadják magukat a németeknek.
Megparancsolta, hogy minden szovjet katona a haláláig harcoljon, még akkor is, ha bekerítették őket, és a helyzet reménytelen.
„Nincsenek szovjet hadifoglyok, csak árulók” – szögezte le Sztálin, aki a náci fogságba esett tábornokait is lelövette.
Ponedelin és Kirillov szovjet főtiszteket 1941 augusztusában fogták el Hitler csapatai, mire Sztálin – távollétükben – árulónak nyilvánította és halálra ítélte őket. 1945 áprilisában szabadultak egy koncentrációs táborból. Annak ellenére, hogy a két főtiszt megtagadta a nácikkal való együttműködést, és elutasították az Egyesült Államok felajánlását is, hogy Amerikába költözzenek, mikor visszatértek, hazaárulásra hivatkozva azonnal letartóztatták és a bírósági ítélet kihirdetésének napján kivégezték őket.
Sztálin még három gyereke közül a legidősebb fiával sem tett kivételt. Igaz, nem is nagyon kedvelte őt. Jakov Dzsugasvili rögtön a német invázió kezdetekor jelentkezett a Vörös Hadseregbe, de alig egy hónap múlva, Minszk közelében már náci fogságba esett. És ott is maradt majdnem két évig. Apja nem volt hajlandó Friedrich Paulus vezértábornagyért, a háború menetét megfordító 1943-as sztálingrádi csata fogságba esett német főparancsnokáért elcserélni. „Nem fogok egy tábornagyot adni egy hadnagyért”– mondta megvetően Sztálin. Akkor még nem tudhatta, hogy Jakov fia nagy valószínűséggel tényleg önként adta meg magát a náciknak, akik 1943. április 14-én lelőtték a sachsenhauseni koncentrációs táborban.

A nemzetközi helyzet és az elmebaj fokozódik
Nem volt kivételes a generalisszimusz-fiú hűtlen hozzáállása. 1941-re, a náci invázió kezdetére Sztálin a világtörténelem legnagyobb zárt elmegyógyintézetévé tette a Szovjetuniót. Az 1930-as évek második felében csúcsra járatott tisztogatásokban nemcsak a lakosságot terrorizálta, de fokozódó paranoiájában közvetlen környezetének nagy részét is megölette,
és likvidálta a Vörös hadsereg tisztikarának jó részét.
Nem véletlen, hogy Hitler 3 és fél milliós serege, mint kés a vajban haladt előre, és foglalta el a Szovjetunió európai területeinek nagy részét 1942-re.
De Sztálinnak sikerült a lehetetlen is: erőszakos gabonabegyűjtésével a történelem legnagyobb, mesterségesen előidézett éhínségét (holomodor) produkálta a világ legtermékenyebb talaján (csernozjom) elterülő Ukrajnában 1932–33-ban. 3 és 7 millió közé teszik azok számát, akik éhen haltak, ami megelőlegezte, hogy sokan (még ha súlyosan tévedtek is) felszabadítóként fogják pár év múlva üdvözölni a náci csapatokat, máig kifogyhatatlan muníciót adva az ukránokat lenácizó Putyinnak.
Akaratuk ellenére hazatoloncolták őket
A háború előrehaladtával változott a németek szovjet foglyokkal szembeni hozzáállása. Olcsó munkaerőnek kezdték tekinteni őket, és sokuk választhatott: meghalnak egy fogolytáborban (egyszerűen elfelejtettek enni adni nekik), vagy csatlakoznak egy német katonai alakulathoz. Vannak kutatók, akik szerint akár 1,3 millió hadifoglyot is „meggyőzhettek”. Csakhogy – Sztálin nyomására – a nyugati szövetségesek 1945 februárjában, a világot újrafelosztó jaltai konferenciáján beleegyeztek abba, hogy
a szovjet állampolgárokat kívánságuktól függetlenül mindenképpen hazatoloncolják.

1,8 millió hadifogoly tért vissza német fogságból a Szovjetunióba 1945 tavaszától kezdődően, akiket ellenséggel való együttműködéssel vádolva rögtön speciális szűrőtáborokba tereltek. Mivel a sztálini rémuralom gondosan ügyelt arra, nehogy az őrület valós számai kiderüljenek, nem vezettek pontos nyilvántartást a visszatérő hadifoglyokról, vagy hamis adatokat adtak meg. Történészek szerint hozzávetőlegesen egymillió visszatérő volt szovjet foglyot osztottak be kényszermunkára különféle büntetőzászlóaljakhoz, vagy vittek a kiterjedt Gulag-hálózat valamelyik rabszolgatáborába, 15-25 évre (többek között 200 ezer újonnan elhurcolt magyar mellé).
Ahogy a tíz évig egy Gulag-táborban raboskodott, Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin a Gulag-szigetvilág című nagy hatású regényében mondja, többek között azért tették ezt, mert rettegett a rezsim, hogy összehasonlítják a szovjet rögvalóságot, és „megfertőzik” a „tiszta" ideológiájú kommunista államot a világlátottabb katonák. Már a baltikumi vagy lengyelországi (kényszerű) ottlétet is veszélyesnek tartotta Sztálin, a „gyanús körülmények között” német fogságba esetteket, akik esetleg érzékelhették Németország viszonylagos gazdagságát, azonban mindenképpen el akarta különíteni.
Elhatalmasodott paranoiája nem engedte, hogy pszichopata bűvköréből bárki is kilépjen.
Még ha akaratukon kívül is történt, mindenki potenciális áruló és kollaboráns volt, aki ölési szituáción kívül bármi módon is kapcsolatba került az ellenséggel, azaz a külvilággal.
Másrészt a Szovjetuniónak is nagy szüksége volt munkaerőre, ezért akár mondvacsinált okokból bárki épkézláb ember rövid úton egy Oroszországba tartó nyitott marhavagonban találhatta magát. Amikor ideért a front, 1944-től kezdve csak Magyarországról 700 ezer embert szedtek össze, sokszor véletlenszerűen utcákról, gyárakból (málenkij robot), és hurcoltak Gulag-táborokba. A harcok elmúltával sem volt életbiztosítás akkoriban az utcákon lődörögni.
Máig elevenen kísért Sztálin szelleme
Sztálin halála után általános amnesztia volt, így a legtöbb volt szovjet hadifogolynak „csak” 8-10 évet kellett letöltenie rabszolgamunkásként. Összesen 10 millióra becsülik a Gulagon embertelenül meghaltak számát, köztük 300 ezer magyar volt. Sorstársaikhoz hasonlóan a volt hadifoglyok közül sem élték sokan túl a felfoghatatlan elmebajt, de akik valahogy mégis, szabadulásuk után sem lehettek szabadok, egész életükre meg lettek bélyegezve. Továbbra is árulónak tartották, megfigyelte a titkosrendőrség, nem ismerték el veteránnak őket, megtagadták tőlük a juttatásokat, nehezen kaptak munkát. Akkoriban minden álláspályázatban szerepelt a következő kérdés: „Hadifogoly volt?” Legtöbbjük arra kényszerült, hogy távoli régiókban telepedjen le.
Még a Szovjetunió felbomlása, 1991 után sem kaptak kártérítést az orosz államtól, soha. 25 éve tartó hatalma alatt Putyint sem érdekelte az egész. Inkább felelevenítette a hagyományt.
Faramuci módon egyedül a német kormány fizetett szimbolikus jóvátételt 2015-ben az akkor még élő 4 ezer egykori szovjet hadifogolynak, fejenként 2500 eurót.

Rovataink a Facebookon