Neumann János is arra jutna, hogy Trump nagy vesztes lesz: meglepő játékelméleti elemzés

Donald Trump visszatért, és vele együtt visszatért az az egykori stratégiai gondolkodás is, amelyet ő maga egyszerűen csak így nevezett: The Art of the Deal (Az üzletkötés művészete, 2015, Trivum). A világszerte ismert könyv, amely részben önmitologizáló legendaépítés egy sokszor kudarcot valló vállalkozótól, részben valódi taktikai kézikönyv, hosszú árnyékot vet az amerikai külgazdasági jelenlegi politikájára.

Most, 2025 tavaszán a gyakorlatban láthatjuk, hogyan néz ki, ha egy ország külkereskedelmi kapcsolatait is alkualapként kezeli valaki, aki a nemzetközi gazdaságot egyszerű, zéró összegű játéknak tekinti.

Április elején Trump elnök bejelentette a vámháború új szakaszát: az USA átlagosan 20 százalékos vámot vet ki az Európai Unióból érkező termékekre, míg Kína 54 százalékos – azóta 125 százalékig felkúszó – terhet kapott, míg a világ legtöbb országa egységesen 10 százalékos viszonosságinak nevezett vámpolitikát nyöghet. Vagyis nyöghetne: az elnök 90 napra a hatályba lépés után pár órával felfüggesztette azokat. 

A vámpolitika változására adott trumpi indok egy sokszor hallott kijelentés az elnöktől – és úgy általában a republikánusok keményvonalasabb részétől –, miszerint Amerika már túl régóta veszít a „tisztességtelen kereskedelem” miatt. 

Kína megtorló hadműveletbe kezdett, az európai reakció kétarcú. Egyrészt megindult a válaszlépések előkészítése Brüsszelben, másrészt az EU aktívan folytatja új kereskedelmi kapcsolatok kiépítését – India, a Mercosur-országok és Délkelet-Ázsia felé, miközben úgy tesznek, mintha megállapodnának Trumppal.

Első pillantásra sokan a klasszikus játékelméleti modellekre asszociáltak a helyzetre, valamivel vezérelvet keresve erőszakos fellépése és hirtelen meghátrálása mögött. Érdekes elemzéseket írt erről Sylvester Eijffinger a Tilburgi Egyetem professzor emiritusa a Centre for Economic Policy Research-nél, míg a magyar Forbesra az Accorde Alapkezelő befektetési igazgatója, Tunkli Dániel.

Ezekben – és úgy általában a játékelméleti fejtegetésekben – az egyik leggyakrabban emlegetett analógia a fogolydilemma, ahol mindkét fél számára az együttműködés lenne a legkedvezőbb, de a bizalmatlanság miatt mégis a konfrontáció válik dominánssá. Mások a chicken game logikáját látják Trump tettei mögött: két autó száguld egymás felé, és az nyer, aki később rántja el a kormányt – ha egyik sem teszi meg, jön az ütközés.

Azonban a legtöbbször ezek az analógiák véges játszmáként írják le a helyzetet, valamint a nemzeti, szupranacionális szereplőket veszik aktornak. Márpedig a nemzetközi gazdaság – és különösen a kereskedelem – jellemzően nem egyszeri, lezárható küzdelem, hanem folyamatos, ismétlődő, végtelen játszma, amelyben a szereplők is folyamatosan változnak. 

Aki ebben gondolkodik, másként mérlegel: nem a rövid távú győzelemre, hanem a hosszú távú stabilitásra és kiszámíthatóságra játszik, leginkább arra, hogy versenyben maradjon.

Nem a valódi szereplőkre, és csak a mostra figyelünk

A mai globális gazdaságban egyre világosabbá válik, hogy a jelen pillanat eseményei önmagukban keveset mondanak el a rendszer valódi működéséről, míg a véges játszmák logikája épp a mostani kihívások utolsó körig tartó orvoslása. A világ sokkal inkább hasonlít egy végtelen játszmára, így a lényeg nem az, hogy mi történik most, hanem az, hogy mi következik ezután – és milyen irányba mozdul el a gazdasági tér a következő hónapokban, években.

A végtelen játszmák olyan helyzeteket írnak le, ahol nincs egyértelmű lezárás vagy győzelem, csak folyamatos pozícióharc és adaptáció. A szereplők célja itt nem a másik „legyőzése”, hanem a játéktérben való tartós jelenlét – az, hogy hosszú távon is relevánsak, megbízhatóak és rugalmasak maradjanak. 

Ilyen játszmákban nem a „ki nyer ma?” kérdése számít, hanem az, hogy ki lesz még játékban öt év múlva. Innen nézve a Trump-féle vámpolitika nem stratégia, hanem taktikai blöff – egy hosszú távon kockázatos, sőt önsorsrontó húzás, amint arra Tunkli Dániel is utal.

Jelen helyzetben a szereplők – országok, vállalatok, pénzügyi és kereskedelmi hálózatok – nem egyszeri reakciókat adnak, hanem dinamikusan alkalmazkodnak, folyamatosan újrapozícionálják magukat a környezetükhöz képest.

A baj az, hogy rossz szereplőkre, és rossz időhorizontra figyelünk.

Ennek ellenére a gazdasági előrejelzések többsége továbbra is úgy épül fel, mintha a világ véges lépésekből álló játszma volna. A modellek gyakran kizárólag az első, legfeljebb a második körös hatásokat vizsgálják – például azt, hogy milyen mértékben csökken az export, ha egy ország vámot vezet be. Csakhogy a globális gazdaság végtelen játszma: az egyes lépések után új és új válaszreakciók jönnek, a rendszer nem statikusan áll be egy új egyensúlyba, hanem folyamatosan mozgásban van. Az, hogy egy cég vagy ország hogyan dönt most, csak akkor értelmezhető, ha figyelembe vesszük azt is, hogyan fog dönteni három vagy öt lépéssel később – és hogyan reagálnak erre a többiek.

Ráadásul a jelenlegi válsághelyzet – legyen szó vámháborúról vagy ellátási láncok újrarajzolásáról – azt is megmutatja, hogy nem az államok a legfontosabb szereplők, még ha a hírekben mindig kormánydöntések állnak a középpontban. A valódi gazdasági mozgásokat a vállalatok legalább annyira, ha nem sokkal jobban hajtják, mint az egyes kormányok döntései.

Nem országok kereskednek egymással, hanem cégek – és ezek a cégek a saját racionalitásuk mentén döntenek: hogyan lehet minimalizálni a politikai kockázatot, hogyan lehet diverzifikálni a piacokat, hogyan lehet elkerülni a szabályozási kiszámíthatatlanságot. Miközben a makroszintű elemzések sokszor még mindig a status quo körüli állapotok restaurálását vizsgálják, a vállalati világ már régen minmax-stratégiák mentén működik: minden szereplő arra törekszik, hogy csökkentse a maximális veszteség lehetőségét – még ha ezzel le is mond némi nyereségről.

Ebből a szempontból nagyon érdekes volt Donald Trump 2017-ben Kína ellen – ugyanígy vámokkal – megindított kereskedelmi háborúja. Érdemes felidézni a dublini Trinity College professzorának, Jake McGwire korábbi elemzését, amely arra jut, hogy ha Trump célja a Kínával szemben meglévő amerikai kereskedelmi deficit csökkentése, valamint a gyártás hazavitele volt, akkor játékelméleti és makrogazdasági szempontból is kudarc lett az akkori intézkedéssorozat. A vállalatok ugyan elhagyták Kínát, vagy csökkentették kitettségeiket, de helyette nem az Egyesült Államokba települt a gyártás, hanem Mexikóba és Kanadába.

A vállalatok továbbra is olcsó termelési lehetőségeket kerestek, ezt pedig az USA-ban nem találták meg.

Neumann János alapján Trump nagy vesztes lesz

A kibontakozó vámháborút sokan egyoldalú amerikai agresszióként értelmezik, de a játékelméleti keret valójában összetettebb. A rendszer összes szereplője – az USA, az EU, Kína, de még a vállalati döntéshozók is – leginkább a magyar Neumann János egyik legfontosabb közgazdasági elmélete, a Minmax-logika szerint viselkedik: minimalizálni próbálják a számukra legrosszabb kimenetel valószínűségét (vagy annak hatásait), függetlenül attól, mit lép a másik.

Trump intézkedései ebből az szempontból azon alapulnak, hogy szerinte ha az USA elég magas vámokat vet ki, akkor a többi játékos (például az EU vagy Kína) alkalmazkodnak, mert nem engedhetik meg maguknak az amerikai piac elvesztését. De ugyanezt a logikát követi az EU is: próbálja minimalizálni az amerikai lépésekkel járó veszteséget új kereskedelmi megállapodásokkal, diverzifikációval, piackereséssel.

De ennél is fontosabb, hogy a vállalatok – a globális kereskedelem valódi szereplői – ugyanezt teszik. Ők nem politikai logikában gondolkodnak, hanem üzleti kockázatban.

Azt nézik, mi a legrosszabb forgatókönyv? Ha túl nagy a vámkockázat, ha a szabályozási környezet hektikus, ha nem tudni, mit lép holnap az amerikai adminisztráció – akkor egyszerűen minimalizálják a veszteséget: új piacot keresnek, új beszállítót, új partnert. Kilépnek, vagy legalábbis elfordulnak az Egyesült Államoktól.

Nemcsak nem exportálnak oda, de látva a Trump-adminisztráció mindent felforgatók, kalkulálhatatlan lépéseit, az amerikai beruházások helyett inkább a kisebb ellenállás felé mozdulnak. Az kérdés, hogy ez új kereskedelmi partnerek, ellátási láncok kialakítását jelenti, vagy tétlenséget vált ki belőlük. 

Ha elég megkerülhetetlen szereplői az amerikai ellátási láncoknak, nincs helyettesítő termék az általuk gyártottakra, akkor azt mondhatják: valaki az USA-ban így is, úgy is kifizeti az árat, amit a vámok meghatároznak.

Ebben az értelemben tehát a vámháború nem egyetlen játékos stratégiája, hanem a rendszer egészének kényszerű válasza egy kiszámíthatatlan, hosszú távú kockázatokat hordozó helyzetre. Ennek a minmax-játszmának csak Trump lehet a vesztese:

nem azért, mert bárki győzni akar, hanem mert senki sem engedheti meg magának a bukással járó kockázatot, amit most az egész Egyesült Államok jelent.

Nash-egyensúly: hol állhat meg a játszma?

A játékelmélet alapján egy másik fontos, most meghatározó stratégia a szintén magyar származású John Nash teoóriája az egyensúlyi helyzetre törekvésről. Ha a vámháborús helyzetet figyeljük, a legfontosabb kérdés az, hogy milyen Nash-egyensúlyt találnak meg a szereplők. Ez egy olyan helyzetet ír le, ahol egyik szereplő sem tudja javítani saját pozícióját anélkül, hogy a többiek stratégiája is változna. Ez nem feltétlenül ideális állapot, de stabil.

A jelenlegi helyzet alapján többféle egyensúly is elképzelhető:

1. Represszív egyensúly: az USA tartósan fenntartja a vámokat, az EU új piacokra fordul, a cégek alkalmazkodnak. Senki nem „nyer”, de mindenki beáll egy új pályára. Ez stabil, de kérdéses, hogy gazdaságilag mennyire tudja felváltani a már közel 40 éves globalizálódott világkereskedelmi modellt.
2. Kooperatív újraegyensúlyozás: az USA enyhít a vámokon, az EU nem bosszúból reagál, hanem tárgyal. A cégek részben visszatérnek. Ez is Nash-egyensúly, de pozitívabb kimenettel.
3. Asszimetrikus szétválás: az USA és az EU gazdaságilag külön utakon folytatják. Kialakul két párhuzamos blokk, új partnerhálózatokkal. Ez egy új típusú egyensúly – geopolitikailag instabil, de gazdaságilag működőképes.

Végkimenetel is lehet, de jellemzően a Nash-mező kiindulópontja az instabil, tanulási fázis, amiben jelenleg is vagyunk. A szereplők még csak keresik a stratégiájukat, a cégek kivárnak vagy kísérleteznek. A legrosszabb forgatókönyv, ha ez állandósul, amire ezúttal nagy esély van: az egész játszma dinamikáját az határozza meg, hogy Donald Trump milyen új felforgató bejelentést tesz a Truth Socialre, illetve a lépés mennyire tekinthető konstansnak. 

Trump vámjai olyanok, mint Schrödinger macskája egy globális hajózási konténerben: egyszerre léteznek is, és nem is. Technikailag kihirdették őket – az elnök aláírta, a vámok érvényben vannak. Ugyanakkor 90 napra felfüggesztette őket, így a rendszerben jelen vannak, de nem lépnek életbe azonnal. Ez egy kvantummechanikai szuperpozícióhoz hasonlít: a vámszabályozás egyszerre két állapotban van, amíg a „megfigyelő” meg nem nyitja a dobozt.

Csakhogy ebben az analógiában maga a megfigyelő sem egységes.

Az a vállalat, amelyik azonnali szállításra exportál az Egyesült Államokba, számára a vám „nemlétező” állapotban van: a 90 napos moratóriumon belül vagyunk. Ezzel szemben az a cég, amely jövőbeli megrendeléseket tervez – mondjuk három-négy hónapos szállítási ciklussal –, már úgy érzékeli, hogy a vám létezik, hiszen mire az áru az amerikai piacra kerülne, a felfüggesztés lejárhat. A Trump-féle vám így egy olyan szabályozási paradoxon, amelynek hatása nemcsak a politikai döntéstől, hanem a gazdasági szereplő időhorizontjától is függ – és épp ezért a bizonytalanság önmagában is strukturáló erővé válik a gazdasági döntésekben.

Ez pedig pontosan az instabil tanulási fázis helyzet tartóssá válásának irányába mutat.

A cégek mint mikroszereplők – de az igazi döntéshozók

A legtöbb játékelméleti modell országokat szerepeltet, mintha azok egységes döntéshozók lennének. A valóságban viszont nem az államok, hanem a vállalatok hozzák a kulcsdöntéseket: hol építenek gyárat, hova exportálnak, kivel kötnek beszállítói szerződést.

Ezt az adaptív, decentralizált működést leginkább az evolúciós játékelmélet és az ügynökalapú (agent-based) modellek tudják jól leírni. Ezekben a vállalatok tanulnak egymástól, alkalmazkodnak a környezethez, és ha egy stratégia beválik (például az amerikai piac elhagyása és India felé fordulás), akkor azt mások is követik.

A rendszer nem felülről irányított, hanem önszerveződésen alapul – és ezért nehezen irányítható vissza politikai döntésekkel, ha egyszer megindult az átrendeződés.

Ez pedig most egyet jelent: az Egyesült Államok egy tervezhetetlen, tehát messzire kerülendő kockázat.

A hosszú távú nyertes stratégia: rugalmasság és kiszámíthatóság

A végtelen játszmákban a legsikeresebb stratégia nem az, aki egyszer legyőzi a másikat, hanem az, aki tartósan jelen tud maradni a játékban, méghozzá megbízható partnerként. Az Art of the Deal filozófiája ezzel szemben dominanciát és rövid távú győzelmet keres – olyan terepen, ahol ezek csak illékony sikerek lehetnek.

Az EU – bár nem mindig egységes és gyors – ebben a helyzetben valójában a játékelmélet szempontjából konzisztens stratégiát követ:

• Nem szakít teljesen az USA-val,
• De nem is válik zsarolhatóvá,
• Közben bővíti a mozgásterét más kereskedelmi partnerekkel.

A vállalatok viszont nem vakon követik a nemzeti politikát, hanem saját kockázatértékelés alapján döntenek. És ha az amerikai piac túl sokáig kiszámíthatatlan marad, akkor egyszerűen nem éri meg ott maradni.

Az EU stratégiájával viszont az a probléma, hogy amint a legtöbb uniós szabályozás papíron logikusnak és hatékonynak tűnik, a gyakorlat jellemzően azt igazolja, hogy nem kényelmes a piacoknak, nehézkes a végrehajtása. Most tehát az a kérdés, hogy a kereskedelmi eltolódásoknál mennyire találkozik a vállalkozói kör igénye a brüsszeli buborék papíron jól festő terveivel.

Lehet ebből még jó alku?

Ha már az Üzletkötés művészete című könyvben látjuk az amerikai döntéshozatal világítótornyát, akkor a pislákoló irányítófény abba az irányba mutat, hogy valami alku lesz a világ és Trump között.

Lehet jó ez az alku? Lehet, de csak akkor, ha az USA is belátja: a kereskedelem nem egy véres gladiátorharc, ahol az egyik fél csak akkor nyerhet, ha a másik veszít.

A globális gazdaság nem zéró összegű játék, hanem végtelen játszma, amelyben a megbízhatóság, a viszonosság és a rugalmasság jelentik az igazi előnyt.

Trump most újra eljátszik a tűzzel. Lehet, hogy rövid távon néhány győzelmet arat, de ha a többiek hosszú távon más játszmát vagy stratégiát választanak, akkor a játékelméleti modellek alapján előbb-utóbb egyedül marad a pályán. És onnantól nincs alku – csak veszteség.

Címlapkép: Egy replika 100 dolláros bankjegy Donald Trump volt amerikai elnök képével a konzervatív politikai akciókonferencián (CPAC) az amerikai Maryland állambeli National Harborban 2023. március 2-án, csütörtökön. A fotó forrása: Al Drago/Bloomberg via Getty Images