Ebül szerzett jószág

Előző cikkemben (Van az a pénz? április 7.) arról írtam, hogy a 2014-es választásokra készülve a maffiaállam urai saját, közelebbről nem körvonalazott céljaik megvalósítása érdekében a Magyar Nemzeti Bank (jegybank) pénzkészletéből két ütemben a GDP közel 1 százalékát alapítványokban különítették el. Írásom bemutatta, hogy ennek az ügyes „kiszervezésnek” valójában nem volt ellenőre, mert sem az a jegybank felügyelőbizottsága, sem a jegybank könyvvizsgálója, sőt még a jegybank részvényesi jogait gyakorló nemzetgazdasági miniszter sem tette ezt szóvá.

Az üzleti jelentés ugyan szólt erről, de arról nem, hogy az állam vagyona valóban csökkent az alapítványokba kiszervezett pénz összegével, mivel az alapítványokba áthelyezett pénz már nem a jegybank tőkéjének része, legfeljebb az állami vagyon nem létező nyilvántartásába lehetne (kellene?) negatív összegként beírni. Az eltelt évtized pedig azt valószínűsíti, hogy nemcsak közpénz jellegét vesztette el, hanem el is veszett a pénz. Igazolódott a magyar közmondás: „az ebül szerzett jószág ebül vész el”.

MINT A SZEME VILÁGÁRA. Azt várjuk a közhivatalt viselőktől, hogy úgy vigyáznak a rájuk bízott emberekre, pénzre, intézmények működésére, egyszóval ránk, mint a szemük világára. Ugyanezt a gondosságot várjuk el azoktól, akikre pénzünk értékállóságát, a pénzügyi rendszer, a bankok működőképességét és fizetőképességét, megtakarításainkat bíztuk: akik a jegybankot irányítják. Annak ellenére, hogy „könyékig turkálnak a pénzben”, nem jut az eszünkbe, hogy előre kitervelt és hazaszeretettől átitatott módon úgynevezett alapítványokba mentik át a mi pénzünket.

A közhatalom, amivel felruháztuk őket, éppen elegendő arra is, hogy hézagmentesen záródó szervezetként, folytatólagosan, professzionális módon gyakorolják a hűtlen kezelés vagy a csalás „alapos gyanúját” felvető, laikus polgárok számára szinte észrevehetetlen cselekményeket.

Minden le van gondosan papírozva, ahogy ez az MNB alapítványainak létrehozásakor is történt, hiszen az MNB 2014. évi üzleti jelentése szemrebbenés nélkül állítja, hogy az alapítványok létrejötte „az MNB által indított Pallasz Athéné Közgondolkodási Programhoz kapcsolódik. A program középpontjában a művelődés, az oktatás, a tudomány támogatása és fejlesztése áll. A program célja a közgazdasági, pénzügyi szakemberképzés támogatásán túl a kutatások elősegítése (...).”

Ha érvényesült volna a „mint a szemed világára” gondosság, amit a közpénz kezelőitől elvárunk, akkor az alapítványokat a jegybank felügyelőbizottságának véleményét kikérve hozták volna létre. A jegybank könyvvizsgálójától azt kérték volna, hogy hívja fel a figyelmet: a vagyonátadással az alapítványokba került vagyon immár nem része a jegybank saját tőkéjének, azaz az állam MNB-nél kimutatott vagyona emiatt csökkent, hiszen abban immár nem szerepel - és a részvényesi jogokat gyakorló nemzetgazdasági miniszter sem vallotta be - hogy ennyivel csökkent az állami vagyon. Márpedig így nem is várható el, hogy úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára.

Talán éppen ezért nem volt véletlen az sem, hogy külön törvényalkotással kísérletet tettek arra is, hogy az alapítványokhoz került vagyon további sorsáról senki se szerezhessen információt, hiszen az már „magánzsebbe” került, „elvesztette közpénz jellegét”. A szemük világát a túlterheltségtől is igyekeztek megóvni.

MINDENKINEK ALKOTMÁNYOS JOGA... A mondat befejezését jól ismerjük, hiszen Simicska Lajos azzal a mondásával vonult be a történelembe, hogy "mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni". Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ingyen senki sem hülye.

Néhány hete nagy a sürgés-forgás az állami vagyonból kikerült, az MNB által 2013-ban létrehozott, 2014-ben jelentős vagyonátadással feltőkésített alapítvány (az eltelt idő alatt a hatból - összevonással - egyetlen egy maradt) háza táján. Pedig érdemes lett volna ezt a nagy „odafigyelést” az eltelt évtizedben is érzékelni, akkor talán nem érték volna váratlanul a fejlemények a mostani vizsgálatot lefolytató Állami Számvevőszék ellenőreit.

Főként az váltott ki hüledezést, hogy az egyetlen megmaradt alapítvány vagyonát úgynevezett professzionális vagyonkezelőre, majd sok-sok áttételen keresztül magántőkealapokra, végül két – ma már igencsak zilált állapotú – ingatlanbefektetési alapra bízta egy bizonyos „Kovács Petra” nevét használó Matolcsy fiú. A Pallas Athéné fedőnevű, valaha hat alapítvány egész indiántábort kitevő kuratóriumainak és felügyelőbizottságainak megbecsült férfiúi és hölgyei sosem a szemüknek hittek – hiszen azt ki se nyitották –, hanem mindig Kovács Petra fő vagyonkezelőnek, aki előszeretettel játszott velük itt a piros, hol a piros játékot - ahogyan azt környezetében jól megtanulta.

Minthogy ingyen senki sem hülye, így azon sem csodálkozhatunk, hogy a bepalizott vagy tevékenyen közreműködő indiántábor tagjai szerény, de nem sértő díjazásért kímélték a szemük világát, ahogyan ezt évekig a jegybank felügyelőbizottsága, igazgatósága, de még részvényesi jogokat gyakorló nemzetgazdasági miniszter ellenőrzési szervezete, mi több, az ellenőrzésre jogosult Állami Számvevőszék is tette. Mindig elfogadták a „nekem hiszel, vagy a szemednek?” gyakorta lejátszott lemez andalító szövegét. Hisz egy tábor, egy zászló.

AKINEK VAJ VAN A FEJÉN... A vaj - mint tudjuk – a napon elolvad. Az állami vagyonból kiemelt és alapítványba helyezett vagyont lehetetlen visszatenni, legfeljebb azt engedi meg a törvény, hogy egy másik, esetleg átláthatóbban és tisztességesen működő – tegyük fel, van ilyen a maffiaállamban - alapítványnak adják át a legatyásodott alapítvány maradék vagyonát.

Ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy van-e egyáltalán átadható vagyon, le kell folytatni a végelszámolási eljárást. Ekkor az alapítvány vagyonába tartozó ingatlanalapok által kibocsátott, az egyes tőzsdéken forgó papírokat értékesíteni kell, de sejthető, hogy a névértéküknek csak kis hányadát lehet értük kapni a tőzsdei árfolyamon történő eladásuk esetén. A befolyó pénzből először a jelzálogjoggal biztosított hitelezői követeléseket kell kielégíteni, így a MBH hitelének visszafizetésére, majd a Szolnoki Neumann Egyetem által nyújtott kölcsön kiegyenlítésére kell a likvidált vagyonból befolyt pénzt fordítani. Ami marad, abból lehetne a másik, tisztességesnek hitt alapítványt feltőkésíteni.

Ami azonban biztosan marad, az a szégyen, hiszen végelszámolást csak fényes nappal lehet végrehajtani, így aki a napra áll, annak a nyakába csorog a megolvadt vaj. Ekkor lesz képes tájékoztatni az Országgyűlést az Állami Számvevőszék, hogyan „olvadt el” kézen-közön a GDP közel 1 százalékát kitevő pénz - a maffiaállam urainak köszönhetően.

Azt, hogy a makroprudenciális szempontok figyelmen kívül hagyása, valamint megfelelő mértékű gátlástalanság, továbbá főnöki bíztatás mellett bármi lehetséges, jól világítja meg az a megállapítás, amely az Állami Számvevőszék a Magyar Nemzeti Bank működése szabályszerűségének ellenőrzéséről 2025-ben „25038” számon nyilvánosságra hozott jelentése 9. oldalán olvasható: „Az MNB gazdálkodásának sajátossága, hogy a működése során a költségek, ráfordítások, vagy éppen a leányvállalatai felé történő tőketranszferek pénzügyi teljesítése, vagyis az ezzel összefüggő pénzkiáramlások, a gazdálkodásában felhasználható források nagyságrendjét nem korlátozzák bevételei, illetve külső, államháztartás bevételeit meghatározó gazdasági folyamatoktól (az adóbevételektől, az ország gazdasági helyzetétől, stb.) függő pénzügyi keret, költségvetés, kincstári számláról felhasználható pénzmennyiség. Ugyanakkor, a monetáris tevékenységből származó bevételek és ráfordítások mellett az MNB gazdálkodásában felmerülő költségek és ráfordítások – az eredményre, és azon keresztül a saját tőkére gyakorolt hatásuk miatt – is kihatással lehetnek a központi költségvetés esetleges térítési kötelezettségére.”

Egyszerűbben: bármi megtörténhet.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.