Az urbex, az urban exploration, azaz városi felfedezés rövidítése. Aki ennek a szokatlan hobbinak hódol, használaton kívüli épületekbe jut be, melyekbe az esetek egy részében szigorúan tilos belépni.
A világszerte egyre népszerűbb tevékenység köré underground jellegének köszönhetően szubkultúra épült – ahogy a bphirek.hu is fogalmaz. Ez a furcsa hobbi rávilágít arra, hogy milyen gazdagok vagyunk – kastélyok, gyárak, több emeletes vállalati üdülők állnak üresen, sokszor még használható állapotban, amelyeket némi befektetéssel hasznosítani lehetne– miközben fiatalok százezrei nyögik a magas albérleti árakat. Nem beszélve a hajléktalanokról, akik bizonyára örömmel költöznének be.
Kalandorság, extrém időtöltés vagy veszélyes szenvedély? Miért megy be valaki olyan helyekre, ahová tilos és ahol ráomolhat a mennyezet? Vagy leszakadhat a korhadt lépcső, amelyen felfelé igyekszik az elhagyott palotában?
Van, aki elsősorban szigorúan őrzött helyekre oson be, ilyenek az idővel feladatukat vesztett laktanyák, vagy oroszok lakta hajdani városok. Elgondolkodtató, hogy ezeket évtizedek óta nagyon sok pénzért őrzik. Körülbelül annyiért, amennyiből már lehetett volna vele kezdeni valami értelmeset. Tetemes munkabért költenek tehát (közpénzből!) az olyan – állítólag a mai napig orosz tulajdonban lévő – romhalmazokra, amelyeket évtizedek óta senki nem használ. Valamint nem is fog, kivéve, ha valamelyik milliárdos ott esetleg vadászbirodalmat építene. Bár ez is kétesélyes, ugyanis az ilyen területeket először meg kell tisztítani a rengeteg mérgező anyagtól, olajtól, vegyszerektől, veszélyes aknáktól, szögesdrót halmaztól és milliárdokba kerül lebontani az emeletes épületeket.
Az urbexesnek már a látvány megörökítése is izgalmas, hát még az, amikor fegyveres őröket kijátszva mutatja meg, milyen elképesztő pazarlás folyik ebben az országban, évtizedek óta. Ami már túllép az öncélú kalandkeresésen.
Fotó: Depositphotos
A katonai létesítményeknél még csak érthető az őrzés, de például a vállalati üdülők bezárása és ottfelejtése egyszerűen bűn. A Facebook-kommentekben jogosan teszik fel olvasók ezrei a kérdést: miért nem hozzák ezeket rendbe? Hiszen lehetne belőle például idősotthon, ahol talán nem havi félmilliót kell a gondozásért fizetni. Az egyes portálok képeit nézve olyan, mintha egy szocreál múzeumban járnánk. A retro piros műanyag lámpákért sokezres tételek röpködnének a Kincsvadászokban. A foteleknek semmi baja, csak poros az ülőfelülete. A konyha teljesen fel van szerelve, üzemkész. Ott állnak a hatalmas acélüstök, amiben rotyogott valaha a bableves.
Az igazi urbexes nem közli, hol talált rá a sokszor kifejezetten jó állapotban lévő ingatlanra, nehogy még jobban szétrabolják, akik felfigyelnek a hírre. Viszont utánanéz az épület múltjának. Léteznek elhagyott kórházak, mozik, színházak, nagykövetségek, óvodák, pincerendszerek, iskolák, pszichiátriai gondozók, éttermek, gyárak, szállodák és óvóhelyek egyaránt. Mellbevágó látvány, amikor úgy hagyják ott a helyszínt a tulajdonosok, hogy a csésze és a teáskanna nincs elmosva a konyhában, az ágy be van vetve, a fehér párnára hull le a plafonról a penész, meg a hulló viráglevél, idővel ugyanis a természet birtokba veszi még a lezárt ingatlanokat is. Némelyiket az illegális beköltözők olykor kifosztják, egy ideig ott alszanak, majd odébb állnak.
Bár mindegyik dokumentációs fotó megdöbbentő, ezek közül is kiemelkedik, amikor működőképes gépek rozsdásodnak ipari csarnokokban. Van olyan üzemi öltöző, ahol évek óta a munkások levetett műanyag csizmái hevernek, vagy több száz. A bérelszámolásban a dossziékban még elolvashatók, hogy Szabó Jánosnak vagy Kiss Józsefnek februárban mennyi volt a munkabére és fizettek-e neki a túlórákért.
Ami a privatizációs lázban se kelt el
Ilyenkor felmerül a kérdés: ki a felelős ezért? Ki a tulajdonosa az ingatlannak? Egy földhivatali papírról ez azonnal kitűnne. Miért nem vonják felelősségre? Léteznek olyan országok, ahol megbüntetik a tulajdonost – akár használja-lakja a házat, akár nem – ha hagyja azt lerohadni, mert rontja a városképet. No meg, ezzel csökkenti az ott lévő többi ingatlan értékét, és rombolja a természetet is. Ha nem gondoskodik a háza rendbetételéről, sorsáról, komoly büntetésre számíthat. Svájcban vagy Svédországban arra is ügyelnek a lakók, hogy a szomszéd ablaka ne legyen koszos, az erkély rendetlen. Ha elhagyottan álló házról van szó, akkor megkeresik a tulajdonost és kötelezik, hogy vagy hozza rendbe, vagy adja el és majd az új gazda jobban megbecsüli. Kivételt talán a hegyi menedékkunyhók képeznek, amelyek köztulajdonban állnak, de azokat nem foglalják el hosszú távon idegenek.
No, ez itthon másképp működik. Van, amikor kihaltak az örökösök, azaz senki földje lett Erzsi néni tornácos háza, a faluban lakók nem tartanak rá igényt, más meg nem költözik oda, mert se iskola, se busz, se posta, óvoda, se patika, se munkahely. Még hajléktalan se, mert nincs kitől ételt, pénzt kérni és nincsenek eldobált palackok se.
Ha mégis komolyan érdeklődik valaki a ház után, nem tudja kitől vegye meg, hiszen kihalt Erzsi nénivel a família. Ugyanez a sorsa egyes hajdani téeszirodáknak is, amelyeket anno kuláklakásokból alakítottak ki. Pedig papíron többnyire ki lehetne deríteni a tulajdonost – „aki” sokszor az állam – és megbüntetni, de más dolga is akad ezek szerint az önkormányzatoknak meg az igazságszolgáltatásnak. Vannak olyan épületek, amelyek a rendszerváltás utáni privatizációs lázban se keltek el, ezért pusztulnak.
A magántulajdon nálunk érinthetetlen
Más esetben évtizedek óta külföldön él a tulajdonos, és nem érdekli az itthon hagyott ingatlan, amely kezd összedőlni. Mit tehet ilyenkor egy önkormányzat? – kérdeztük Gémesi Györgytől, Gödöllő polgármesterétől. Aki elismerte, hogy bizony náluk is vannak ilyen elhagyott ingatlanok. De ha egy épület nem közveszélyes másokra nézve, akkor sokat nem tehetnek. A magántulajdonban lévő házakhoz gyakorlatilag hozzá sem nyúlhat senki, az önkormányzat se. Ugyanakkor vannak olyan értékesebb, történelmi múltú építmények, amelyeket bár senki nem használ, azokon önkormányzati pénzből állagmegóvást végzünk.
Magyarországon nincs olyan jogszabály, amely kötelezné a – sokszor csak papíron létező, nem ismert – tulajdonost a karbantartásra. Létezik az elbirtoklás, mint jogcím az ott lakásra: ha valaki mondjuk tíz éve lakja az ingatlant, rendben tartja és senki nem jelentkezik, hogy az az övé.
Nagyvárosi társasházaknál minderre a közös képviselők figyelnek, hiszen, ha elhagyott a lakás és senki nem fizeti a közös költséget, az feltűnik a büdzsében. De legfeljebb beperelhetik a sokszor elérhetetlen tulajdonost, ami évekig tart és többe kerül a perköltség, mint a per tárgya. A lakatlan ingatlan persze előbb-utóbb feltűnik azoknak is, akik csak be szeretnének oda jutni és elvinni az értékeket.
Egy-egy régi vállalati üdülőnek, kastélynak van tulajdonosa persze – legalábbis papíron. Sokszor egy megszűnt fantomcég, illetve az állam. Csak az az érthetetlen, hogy amikor ennyire felmentek a termőföldek és ingatlanok árai, miért nem értékeli-értékesíti senki igazán ezeket a területeket?
A leglátványosabb urbexes időtöltés az elhagyott kastélyok meglátogatása. Van, ahol eredeti Róth Miksa üvegablakokat láthatunk, amelyek értéke felbecsülhetetlen, mégsem láthatja azokat soha senki. Ilyen például egy néhány éve bezárt gyermekotthon. Az épület a neten közzétett információ szerint süllyed, életveszélyessé nyilvánítása miatt költözött át az intézmény egy új helyre.
Mi a helyzet az óvóhelyekkel, titkos alagutakkal és föld alatti bunkerekkel?
A Felfedező portál egyik fellelt kincse a Veszprém megyei Schmidt-kastély, amely Külsővat külterületén árválkodik. Az 1890-ben épült kastély az Auguszt, majd a Schmidt családé volt, később a közeli állami gazdaság irodái és étterme kapott benne helyet. A szinte a semmi közepén álló épület 2003 óta üres. Mint egy másik, friss bejegyzésből kiderül, a kastélyt megvette egy műemlékszakos építész, hamarosan létrejön az ingatlan tulajdonba adása és megkezdődhet a szakszerű felújítása a hatóság felügyeletével. Hasonló értékmentés zajlott a közelmúltban Kétkútközben is, egy fiatal házaspár ugyanis beleszeretett az eldugott, valaha szépséges szecessziós kastélyba és a saját pénzükön renoválták, szállodát és biofarmot építettek mellé.
Külön műfajt alkotnak az óvóhelyek, titkos alagutak, föld alatti bunkerek. Ma is létezik olyan építmény, amelyet anno minden efféle dolgokkal felszereltek. A Felfedező szerint volt itt kommunikációs szoba, stratégiai terem, orvosi rendelők, valamint mosdók, mérgező anyagokat leíró kézikönyv és ampullák is. Ezeket az óvóhelyeket állítólag a szocializmusban építették azért, hogy egy esetleges támadás idején a felsőbb vezetők innen irányíthassák biztonságban az adott régiót. Tegyük hozzá, a világ minden országában léteznek ma is ilyen létesítmények és a háborús helyzetekben fokozottabban rendben tartják azokat. Más kérdés, hogy mennyibe kerül ezek fenntartása, gondozása, takarítása, naprakész korszerűsítése. Amikor kitört az ukrán háború, nem egy régi belvárosi házban hozták rendbe az óvóhelyeket – már, ahol létezik ilyen és amelyik 1945 előtt épült. Mert a panellakások ezreiben, amellett, hogy éléskamra nincs, pince se.
