Zsombón vagyunk, Szegedtől úgy 20–30 percnyire, csöngetünk a családi ház kapuján. Arra számítok, hogy egy kerekesszékes fiatalember nyit majd ajtót. De nem. Az ajtó mögött, a világ legtermészetesebb módján, egy mosolygós, 20 éves srác áll, vagy – hogy is fejezzem ki magam – inkább ül a törzsén, a padlótól a feje búbjáig körülbelül nyolcvan–száz centi magasságban. Az izmos felsőtestével, a karjai segítségével változtat irányt, vagy – mint egy akrobata – nyomja, lendíti fel magát abba a magasságba, amit éppen szükséges elérnie, legyen az szék, a lépcső, a villanykapcsoló, az ajtókilincs vagy éppen az autója. Látszólag mindez nagyon könnyen megy neki.
Nem illik, talán tolakodó is a saját érzéseimmel kezdeni az írást, most mégis megteszem: igen, ez a látvány gombóccal tömítette el a torkomat. Zavarba hozott, megnémított.
Csak bizonyos alkalmakkor használom a kerekesszéket, a hétköznapokban nem szeretem, szívesebben teszem-veszem magam. A protézisemet sem mindig hordom, itthon vagy az ismerősi körben, a konditeremben csak így, kézzel vagyok: mivel alig maradt egy kicsi csonkom a combtő magasságában, ez hosszú távon, különösen a sportzsákkal a hátamon túl komplikált és kellemetlen lenne. Én ehhez a helyzethez alkalmazkodtam, mióta az eszem tudom. Nekem ez a normális
– magyarázza Csaba.
Így mozog a szegedi egyetemen, ahol másodéves informatikus hallgató, így jár a sportlövészet edzésekre a Céltudat SE nevű klubjába, így pattan az autójába, hogy akárhová elfuvarozza saját magát (meg alkalmanként a családtagjait), így mosogat, mos fogat, így lett világkupán második helyezett, világbajnokságon, később a tavalyi párizsi paralimpián az ötödik legjobb az egész világon, az Európa-bajnokságon pedig dobogós. Na jó, a szalagavató bálján éppen kerekesszékben ült, másként nem ment volna a keringőzés.
Még sok mindent szeretnék megtudni Csabáról, mindenekelőtt azt, vajon az ő esetében mit takarhat a szó, amit olyan hangsúlyosan használt:
– A gyerekkoromra kíváncsi? Arra, hogyan birkóztam meg a lábatlansággal?
– Arra is.
– Semmi különös. Nagy szerencsémre a balesetem utáni első évre nem emlékszem igazán, nagyon kicsi voltam. Egy teljes évet Pesten, a Bethesda kórházban töltöttem, távol a szüleimtől. Hároméves koromra már számtalan operáción estem át, hiszen az egész szervezetem összeomlott, hosszú ideig az is kérdéses volt, hogy megmaradok-e. De úgy ötévesen már fel tudtam lendíteni magam egy székre, onnan aztán bármit könnyen elértem a kezemmel. Apám a mezőgazdaságban dolgozik, jellemzően epret és paprikát termel, és engem már hatéves koromban magukkal cipeltek, ki a földekre, befogtak a két tesómmal együtt, a fóliasátraknál dolgoztunk. Ez is teljesen normális.
– Mit csinált ott, hogyan segített?
– Hát ültem a földön és gyomláltam. Vagy tőzeget raktam tálcákba, amibe a palánta került. Nem nagy ügy. Kapálni persze már nehezebben tudtam volna. Nálunk amúgy az volt a szabály, hogy a tanuláson és a sportoláson túl minden családtagnak naponta legalább egyféle dolgot el kellett végeznie a ház körül. Legyen az mosogatás vagy kerti munka, akármi. Itthon senki sem kezel mozgássérültnek, soha nem is kezelt annak. Mindig is teljes értékű embernek tekintettek minden szempontból. És ez nekem is pont így jó.
Erről persze sok minden eszébe jut az embernek. Például az, ugyan mit jelenthet az az egyébként kissé lebegő fogalom, hogy teljes élet? Milyen a teljes élet? Ki mit tekint annak?
