Olvasom a moly.hu közösségi könyvtár olvasóinak értékeléseit, dübörögnek az ötcsillagos, maximális értékelések, ilyen megjegyzések mellett, mint hogy érezhetően hatalmas kutatómunka van a regényciklus mögött. Valóban hatalmas kutatómunkát kell tenni egy ilyen regényciklus mögé?

Igen. Egyszerűen nincs más út. Én korábban sci-fit és fantasyt írtam, ami nemcsak azért csodálatos műfaj, mert az ember képzeletére épít, hanem azért is, mert semmiféle háttérmunkát nem igényel. De amikor elhatároztam, hogy a Hunyadiak koráról megpróbálok írni egy regénysorozatot, tehát eleve egy hosszabb sorozatban gondolkodtunk, nyilvánvaló volt, hogy ez mélyebb felkészülést indokol. Egy évet szántam arra, hogy utánaolvassak a történelmi eseményeknek, a karaktereknek, de ebből tíz év lett. Tíz évig csak az anyagot gyűjtöttem, és még egyetlen sort nem tudtam leírni. Azóta is folyamatos a kutatás, most már lassan negyed évszázada az életem része, hogy ezt a korszakot kutatom, próbálok minden részletnek utánanézni. A történelmi regényírásnak, szerintem, a legszebb része az anyaggyűjtés, hiszen akkor van értelme, ha az embert érdeklik ezek a részletek. El is lehet veszni a részletekben, ezért nagyon komoly rendszerezésre van szükség, hogy hogyan lehet ebből regényes regényt megírni, ami nem veszik el a millió adatban, az évszámokban, az olyan részletekben, ami nem segíti az olvasást. Igazán ott jön a neheze a feladatnak, hogy mindebből hogyan lehet olyan regénysorozatot megírni, amelynél az olvasó, reményeim szerint, nem veszi észre azt, hogy mennyi minden van belepakolva.

Van valami arány arra, hogy egy leírt regénysorhoz hány leírt tanulmánysort kell elolvasni?

Az egyik kötetnél szembesültem vele, körülbelül egy az öthöz az arány.

Öt tanulmányt el kell olvasni ahhoz, hogy egy regénymondatot le lehessen írni?

Nem, ötoldalnyi jegyzet van minden megírt oldal mögött. Sokkal többet kell elolvasni, szerintem. Szerintem egyébként ez a szerzőtől függ. Kevesebb is elég valószínűleg, de én, mivel nagyon érdekel ez a korszak, boldogan vetettem bele magam, és nagyon nagy örömmel olvastam rengeteg mindent el. Nem is tudom, hányadik kötetnél volt az nagyon szembetűnő, hogy ezeket nem nyomtatja ki az ember, word fájlban halmozódnak, brutális könyvtárakban az ember laptopján, mert kronológiát készítek, a karakterekhez rengeteg jegyzetet készítek. Millió olyan részletre próbálok kitérni, ami tudom, hogy hasznos lesz a könyv megírásakor, csak még nem tudom, hogy hogyan. Ezekből a jegyzetekből brutális mennyiségű szöveganyag áll, tehát tényleg nem könnyű utána ezekben rendet tenni és eligazodni. De én szeretem, akkor érzem jól magam íróként, ha megvan az a biztonságérzetem, hogy ismerem a korszakot, a helyszíneket, nagyjából akár bekötött szemmel is el tudnék találni egyik pontról a másikra. Mondok egy talán hülye példát, Nándorfehérvárnak nemcsak a nagy ostroma van ebben a történetben, ami 1456, hanem része a regényciklusnak a 16 évvel korábbi ostrom, 1440-ből. Már a legelején tudtam, hogy nekem ezt a várat és ezt a várost tökéletesen meg kell ismerni. Készíttettem egy kiváló szakemberrel egy öt négyzetméteres terepasztalt a városról, amelyen a vár minden egyes részlete, minden épülete ott van, azért, hogy tudjam, hogy hogyan kell eligazodni a városrészek között, a várfalak szövevényeiben, az alsóvárosban, a vízivárosban, a fellegvárban. E nélkül is bőven meg lehetne írni egy ilyen könyvet. Ezt extrém túlzásnak érzem a magam részéről is. Viszont nekem óriási biztonságérzetet ad, hogy tulajdonképpen ezeken a helyszíneken, főleg amelyek közel állnak a szívemhez, otthon is érzem magam.

A biztonság miatt fontos vagy azért, hogy később ne lehessen azt mondani, hogy arról nem is lehetett bemenni a várba, mert ott egy járhatatlan mocsár volt.

Nem, ez a biztonságérzet. Én érzem úgy jól magam. Szerintem egy történelmi regényíró nem tud arra törekedni, a legnagyobb jóindulattal és jó szándékkal sem, hogy mindenben olyan biztos állításokat tegyen, akár egy városleírásnál, ami egy sokkal inkább szakértő szem számára ne lenne megkérdőjelezhető. De nem is ez a feladat. Egy példával illusztrálva, hogy nekem mi fontos íróként, hogyha az egyik szereplőm a fellegvárból lóháton vagy gyalog, ez sem mindegy, el kell, hogy jusson az ostromlott falszakaszhoz, amiről pontosan tudjuk, hogy milyen messze van, akkor milyen épületek vannak az útjában, hogyan tudja ezeket kikerülni? Biztos megvannak a pszichés okok, hogy miért fontos ez nekem, miért érzem jobban biztonságban magam, ki lehet kerülni. Ezek egyébként tényleg nem kellenek. Én csodálatos történelmi regényeket olvasok, ahol ilyenekkel nem babrálnak a szerzők. Nekem jó érzés. Nekem fontos, hogy ha becsukom a szemem, akkor tudjam, hogy hol vagyok abban a városban, Hunyadvárhoz is építettem egy gyönyörű makettet, ahol szinte pontosan le tudok a legapróbb részletekig modellezni dolgokat. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül kelléke a könyvírásnak. Bennem kelt jó érzést, ha megvan ez a fajta támasz. Miközben rengeteg területen meg, nyilván, ha megfeszülünk, sem tudunk kapni ilyen támaszokat, mert az is lehet, hogy sem a történelemtudomány, sem a társtudományok nem adnak olyan fogódzókat, hogy ilyen értelemben biztonságban lehessen a szerző.

Mi ad fogódzót egy karakter megépítéséhez? Nincs róla fénykép. Petőfi Sándorról legalább van egy fényképünk, ránézünk, el tudjuk képzelni, hogy mégis milyen ember lehetett. A Hunyadiakról nincs fénykép, azt sem tudjuk, mekkorák voltak.

Nemcsak, hogy fénykép nincs. A döbbenetes az, hogy ha azokra az ábrázolásokra gondolunk, amiket nagyjából ismerünk, rézmetszetekre, metszetekre, vagy akár a Corvinák iniciáléiba belefestett képekre, a többségük a szereplők halála után készült. Hunyadi Jánosról, az életéből, én nem tudok egyetlen hiteles ábrázolást sem, amiről biztosan megállapítható, hogy aki azt rajzolta, festette, vagy szoborként megalkotta, látta egyáltalán Hunyadi Jánost. Szerintem ez egy marha izgalmas dolog, mert van mindannyiunkban, a XXI. század embereiben, egy képzet, egy kép az elménkben, ami sokszor tényleg régi illusztrációkon alapul, vagy a Hősök téri szobron, ami beleég az ember retinájába. De ha utánanézünk, Zsigmond királyról vannak ábrázolások, nyilván vannak nagy uralkodók, akiket már akkor megfestettek, megörökítettek, de egy ilyen regénysorozat legtöbb szereplőjéről keveset tudunk. Ez azért izgalmas, mert például Újlaki Miklósnak a sírköve megvan. Most, hogy egy sírkövön látható karakter mennyire hasonlít arra az emberre, aki ott nyugszik, kérdéses. Óriási szerepe van azért az írói alkotókészségnek. És nemcsak az ábrázolásokat tudom mondani, hanem Hunyadi János esetében az meghatározó nehézség minden író számára, hogy miközben azt gondoljuk, hogy az ő élete jól ismert, hiszen Magyarország kormányzója volt, hadvezér, tulajdonképpen politikusként is letette a névjegyét, az ő életét jól ismerjük – egy bizonyos ponttól. Egészen pontosan onnan, hogy a magyar történelem színpadán már jegyzett emberként megjelenik, amikor Albert király idején szörényi bánná kinevezik. Hogy előtte az ő életében mi történt, a fiatalkoráról, annyira keveset tudunk, hogy az, szerintem, hátborzongató, mert mégiscsak az egyik legnagyobb magyar királyunk édesapjáról beszélünk.

Mit csinál az író? Visszafele interpolál?

Igen. Ez konkrétan azt jelenti a Hunyadi-sorozat esetében, hogy az első egy-két kötet történetében sokkal több mindent kellett az írói alkotó fantázia gondjára bízni, merthogy nem áll rendelkezésünkre szinte semmi. Hunyadi János fiatalkoráról Bonfini mester ír néhány mondatot a Magyar Krónikában.

De úgy van benne a könyvben, hogy a hazudós Bonfini.

Azt tudjuk Bonfini mesterről, hogy esetében a forráskritikának nagyon jelentős szerepe van. A történészek azt az 5-6 mondatot is ízeket tudják szedni, hogy biztosan tudjuk, hogy melyik nem lehetett úgy, nem szolgálhatta Hunyadi János azt a zágrábi püspököt. De ha még ezt is elvesszük az asztalról, alig marad valami. Itt jön az, hogy hősünknek milyen lehetett a fiatalkora. És egyébként, ha belegondolunk, hogy mennyi mindent nem tudunk, nem tudjuk, hogy hol született, nem tudjuk, hogy mikor született. Az édesanyja nevét is csak a Heltai Krónika, egy jóval később megírt mű örökítette meg. Egyetlen oklevél sem tartalmazza, csak a férfi családtagok nevét sorolják fel egy adományozó levélben. Hunyadi János fiatalkoráról borzasztóan keveset tudunk. Rekonstruálják a történészek is, nagyjából megpróbálják összerakni, de azt kell mondanom, remélem, ez nem szentségtörés, kicsit hasonló munkát végeznek, mint egy író. Azzal a különbséggel, hogy egy történész csak azt írhatja le, amit objektív valóságnak tart, amire nézvést a forrásokban biztos igazolást talál. Egy írónak ennél sokkal szabadabb a mozgástere, mert nem az a feladata, hogy dokumentális részletességgel írjon meg valamit, hanem hogy életre keltsen egy történetet. Megpróbálja a mai olvasóhoz azt a kort és azt a világot közelebb hozni.

Több olvasói értékelés is kiemeli, hogy tartózkodik a giccstől meg a cukormáztól ezekben a személyi karakterleírásokban, meg a karakterformálásban is általában hús-vér embereket lehet olvasni. Meddig szabad egy történelmi személyiséget hús-vér emberré átformálni? Mégiscsak különbözik tőlünk, hús-vér emberektől, mert történelmi személyiség.

Igen, de a történelmi személyiség, aki számunkra már ikon, ugyanolyan hús-vér ember volt, amikor élt. Nagyon izgalmas kérdés, ami nekem a regények megírásánál nagyon fontos volt. Én általában szeretem a történelmet, különböző korszakokat, különböző történelmi karaktereket igyekszek minél jobban megismerni. Van egy olyan fixa ideám, hogy a hősök nem biztos, hogy hősnek születnek. Nekem pont az volt izgalmas Hunyadi életében, hogy vajon milyen út vezetett egy ilyen férfiú esetében oda, hogy történelmi küldetést lát el. Vajon tisztában volt-e azzal, hogy amit tesz, annak milyen súlya és jelentősége van? Olyan hőse a magyar történelemnek, aki a semmiből emelkedett föl. Szinte mesebeli hős, ha belegondolunk, hiszen egy havasalföldi család idekerül Zsigmond király idején a Magyar Királyság területére, kapnak birtokot Erdélyben, udvari lovagként szolgálja Vajk, Hunyadi apja a királyt, és Hunyadi is a király szolgálatába szegődik az 1420-as évek végén. Ez egy mesebeli történet. Egy katonaember, egy lovag, egy hős, bekerül a magyar történelem forgószínpadára, egyszer csak ott van, fénybe kerül, és elkezd emelkedni a ranglétrán, ahol a hozzá hasonlóan kívülről jött, ismeretlen hősöknek nem sok hely szokott jutni általában, hiszen a Magyar Királyságnak megvannak a nagy dinasztiái, a főúri családjai, a bárói családok.

És ott is elég nagy a fenekedés, meg a könyöklés.

Finoman szólva, elég nagy. Egyszer csak bejön egy ilyen értelemben idegen ember, és most tegyük félre a származását, mert az ilyen értelemben szerintem teljesen lényegtelen. Hunyadi János nemcsak hogy megállja a helyét ezen a forgó színpadon, hanem lépésről lépésre megtalálja azt a küldetést, amit a Jóisten vagy a sors rászabott.

Vagy a küldetés talál az alkalmas emberre.

Kell, hogy alkalmas legyen. Mély meggyőződésem, hogy hétköznapjainkban is, mindannyiunknak van küldetése, és van tehetsége valamihez. A tragédia az, ha nem találjuk meg. Egy nagyon irritáló jelmondatot választottam. Nem én találtam ki, a mondák könyvében benne van, vagy hogyha emlékszünk a P. Mobil Honfoglalás szvitjére, ami úgy szól: a világon élni csak hősként érdemes. Ez kicsit irritáló első hallásra, de mindig úgy éreztem, hogy a klasszikus hős az, aki pallossal a kezében, talpig páncélban az ellenség sorai közé tör, és megvédi a hazáját. De a helyzet az, hogy nem adatik meg mindenkinek, szerencsére, vagy sajnos ez személyiségfüggő, hogy ki hogy ítéli meg, hogy így lehessünk hősök, vagy így tehessünk bármit azért, amiben hiszünk, a hazánkért, a családunkért. De bizonyára mindenkinek kell, hogy legyen valami, amiben tud tenni olyasmit, ami maradandó és ami kiemelkedő. Jó lenne, ha a pedagógia is így tekintené, mert a szörnyű az, amikor elkallódnak tehetségek, pusztán azért, mert nem találják meg azt a területét, azt a részét az életnek, ahol „hősök” tudnak lenni. Hunyadi Jánost megtalálta ez a küldetés, de ahhoz kellett az is, hogy keresse. Ő nem passzív ember volt, volt benne ambíció, erre szükség is van. Ahhoz, hogy az ember eljusson ahhoz a küldetéshez, ami rászabatott és ami neki való, azért tenni is kell. Nekem az ő karakterében, a történelmi képzeletben, ami egyrészt mindannyiunkban él, másrészt bennem egyre részletesebben kiforrott, az tetszett nagyon, hogy ez az ember, ha nem is rögtön tudta, hogy mi az ő küldetése, soha nem ült a fenekén, kereste a küldetést, kereste a kihívást, olyan agilis ember volt, aki szeretett volna előrejutni. Nekem nagyon szimpatikus, hogy ez a fajta tettrekészség előbb-utóbb találkozott azzal a tényleg epikus küldetéssel, ami végül is oda vezetett, hogy ezért az emberért a mai napig szólnak délben a harangok.

A kor jellemzője a rengeteg erőszak, vagy valahogy be kell vonzani azt az olvasót, aki igazából ma már erőszakon nő föl? Megnézi a YouTube-ot, tele van erőszakkal. Korábban olvasnia kellett róla, meg el kellett képzelnie, de ma már nincs szükség ilyen fáradságra, ma már látja.

A helyzet az, hogy mi nem ilyen könyveken, meg nem ilyen filmeken nőttünk fel. Nekem nagyon sokszor eszembe jutott, amikor terveztem a regénysorozatot, hogy van egy klasszikus történelmi kalandfilmes hagyománya a nyugati kultúrának. És ez a Tenkes kapitányától elkezdve tulajdonképpen a mi létező történelmi filmjeinkre is igaz. Én azt szoktam mondani, hogy mi úgy nőttünk föl, hogy egy francia kalandfilmben Jean Marais fehér ingben lovagol, kardozik, vért sem nagyon látunk.

Elegáns a dolog.

Elegáns, nincs benne erőszak. Tulajdonképpen a csaták és az erőszak mintegy jelzésszerűn vannak jelen többnyire. Amikor én a regénysorozatot terveztem, még nem volt ennyire benne a vizuális köztudatban az, hogy a történelem mennyivel brutálisabb. Bennem volt olyan szándék, hogy a múltat megpróbáljam máshogy, tehát nem a romantikus oldaláról megközelíteni. A millió történelmi tanulmányt, irodalmi leképezést elolvasva erőteljesen megjelent bennem, hogy ez egy végtelenül brutális korszak volt. Megvolt a szépsége nyilván, megvolt a romantikája, ha úgy tetszik, de végtelenül brutális és mai ésszel nehezen felfogható körülményeket teremtő világ volt ez. Erről sokat beszélgettünk még a kiadóval is, én azt mondtam, hogy én így szeretném, megpróbálom így megragadni. Ez azért volt kockázatos, mert például női olvasók jelentős részétől itt el is búcsúzhattunk volna tulajdonképpen, bár szerencsére nem ez történt. De feltételeztem, hogy ez egy tipikusan férfi olvasmány, és nem is ifjúsági regény. Még fájdalmasabb döntést jelentett, hogy miközben a mi nemzedékünk történelmi ifjúsági regények sokaságán nőtt fel, én nem ezt az utat választom, ami a szívemhez közel áll. Bár most már írok olyat is, ami ebbe a kategóriába tartozik, de én úgy szeretném a könyvsorozatot megírni, hogy a középkornak a véres valósága, a csaták brutalitása, a szexualitás, a hétköznapi élet veszedelmessége, és most itt nemcsak a török betörésekre gondolok, hanem ami egy ilyen XV. századi feudális anarchiában időnként megjelenik, mind megjelenjen. Megpróbálom úgy megjeleníteni, ahogy az én eszközeimmel a legközelebb tudom hozni az olvasóhoz.

Csak nem volt abban biztos, hogy mi, az olvasók el bírjuk viselni, amit olvasunk?

Pontosan. Nagyon érdekes, hogy valóban rengeteg brutális rész van a regénysorozatban, de megírni nem annyira brutális. Van egy karóba húzási jelenet valamelyik kötetben a sorozat elején, és amikor megjelent az a kötet, talán a harmadik vagy negyedik, akkor nagyon sok olvasó azonnal jelezte, és főleg férfiolvasók, hogy ez iszonyatosan kegyetlen jelenet, megálltak az olvasással, erőt kellett venni magukon. Szerintem annyira nem volt durva, de annyian mondták egy idő után, hogy elolvastam én is, és olvasva borzasztó volt. Pedig én írtam. De miközben írtam, nekem az egy feladat volt. Nekem fontos volt az, hogy nem hatásvadász eszközként használjam, hanem ilyen értelemben a hamis romantikától szerettem volna megfosztani ezt a korszakot. Igazán akkor tudtam ezt átélni, amikor a rigómezei csata megírásáig eljutottam, ami egy több napon át tartó, brutális ütközetsorozat volt. Ott szembesültem íróként azzal, hogy amit írok, ezeknek az embereknek a helytállása, az milyen dermesztő, hogy milyen elképesztő, emberfeletti akaraterő kell ahhoz, hogy elinduljon valaki Magyarországról le, a Balkán szívéhez, és ott fölsorakozzon huszonvalahány ezer emberrel, talpig páncélban, mostoha időjárási körülmények között.

A hideg is rossz, meg a meleg is rossz.

Igazából az ilyen csatához nincs jó időjárás. Napokon keresztül, éjjel és nappal, talpig vasban, újra és újra a tömegmészárlás közepébe kell vetnie magát az embernek, noha nagy valószínűséggel óráról órára csökken a győzelem esélye. De akkor is helyt kell állni, akkor sem lehet elmenekülni. Én miközben ezeket az adatokat, meg a forrásokat gyűjtöttem, nem szembesültem ezzel. Akkor szembesültem, amikor megírtam, és pontosan azért volt nekem fontos, hogy át tudjam adni ezeket az életérzéseket, próbáljuk meg átérezni. De nemcsak a csaták borzalmát, hanem a hétköznapok örömeit is, a szépségeit, magát az akkori világot. Életre kelteni a XV. századi Magyarországot.

Azt is írják, hogy követhető, olvasmányos, részletező, de mégsem lassú a tempó. Hogyan kell egy regényciklus tempóját megválasztani, amikor menet közben annyifelé el lehetne ágazni, de mégsem ágazik el? Még nincs is vége a történetnek, még nem lehet tudni, hogy a végső ritmus milyen lesz.

Arra figyeltem, és teljesen laikus kívülállóként, olvasóként, melyik könyvek azok, amelyeket nem tudok letenni. A szó szoros értelmében. Amikor már éjfél van, egy óra van, fél kettő van, és tudom, hogy föl kéne korán reggel kelni, ezért le kellene azt a könyvet tenni az éjjeli szekrényre, de nem megy, annyira jó a könyv. Én ezt imádom. Szerintem az ilyen olvasmánynak van igazi élete az emberben. Nem tudom, hogy volt-e olyan élménye, hogy már beosztotta a könyvet, hogy ma már nem olvasok többet, tartson három napig?

Nagyon jó könyvnél az nem megy. Azt az ember megpróbálja végighúzni.

Én is megpróbáltam. Emlékszem, Ecótól A rózsa neve ilyen volt, megterveztem, hogy hány nap legyen, de aztán egy nap alatt végigolvastam. Pedig egy vaskos könyv. Én nagyon-nagyon szerettem volna ilyen könyvet írni. Olyan könyvet, ami filmszerű. Nekem ez fontos, mert olvasóként is ezt szeretem.

A filmszerű az az, hogy látom, amit olvasok?

Igen. Írói eszközökkel megjeleníteni egy jelenetet, úgy életre kelteni, hogy az olvasó a maga moziját élje meg, lássa a színeket, érezze a szagokat, vagy a bűzt. Érezze a szelet az arcában. És ezt úgy kell megcsinálni, hogy ne legyen jókais, ne legyen teli végtelen vontatott leírásokkal. Rögtön elnézést is kérek Jókaitól, mert én ezt imádom, de tudom, hogy a mai olvasók erre már nem igazán nyitottak, mert hihetetlenül felgyorsult a világunk. Az egyik legnagyobb örömöm íróként az, hogy a visszajelzések alapján én is úgy érzem, hogy bár több ezer oldal, amiről beszélünk, de tudok olyan olvasóról, aki fél éve mondta nekem, hogy annyit ajánlgatták neki a Hunyadi-sorozatot, hogy belevágott, azzal a tudattal, hogy úgysem fog tizenvalahány könyvet elolvasni. Ám azt mondja, hogy két hét alatt elolvasta a tizenkét könyvet. Két hét alatt! Igaz, hogy szabadságon volt, vagy kórházban, nem is tudom. Nagyon sok olvasóm jelzi, hogy kórházba került, heteken át ápolták, kezelték, voltunk így jópáran, tudjuk, hogy annál borzasztóbb dolog nincs. De neki rengeteget jelentett, hogy behozták, hogy ez jó lesz, meg ki fogja kapcsolni, egy másik világba fogja transzformálni a tudatát. Ez nekem óriási öröm, hogy hallom, az ápolónőnek kell rászólni, hogy aludni is kéne, mert nem fog soha meggyógyulni. A jelek szerint az olvasók igen jelentős hányadában olyan élményt tudnak ezek a könyvek kelteni, amelyeket én olvasóként nagyon szeretek. Ennek nagyon örülök. Nyilván millió szakmai trükkje van, ezt részben tanulni is lehet, de valóban millió szálon fut a történet. Nagyon sok szereplője van, egy picit tartottam is ettől, hogy vajon lehet-e majd követni az eseményeket. A jelek szerint ezzel nincs gond, tudják követni a regényeket, és kibomlik az olvasó előtt az összetett színes szőttes, összeáll a kép. Ez nemcsak Magyarországé, hanem a környező országok élete, gondolkodása. Elég komplex történet ilyen szempontból.

A mai kamaszokkal elolvastatná a Hunyadit?

Nem, ezeket a regényeket így, ebben a formában nem. Ezek felnőtt könyvek. Ez nagyon fontos. Pontosan azért, amit elmondtam, hogy így szerettem volna megírni ezt a világot, azzal együtt, hogy nem is tudom, hányadik kötet után vetődött az föl bennem, hiszen nagyon sokan panaszkodtak, hogy nem tudják a kamaszgyerek kezébe adni.

A kamasz gyerek leveszi, meglátja a polcon.

De a szülő ezt nem tudja. A helyzet az, erről majd két mondatot ejthetünk, teljes félreértésben vagyunk szülőként, hogy a gyerekeink mit olvasnak és mivel szembesülnek az interneten.

Bármivel.

Teljesen vakok vagyunk ilyen szempontból. Sok szülőben él egy kicsit naiv elképzelés. Magam is úgy gondolom, hogy lesz egy olyan változata a regényeknek. Két kötet van hátra, és akkor ez a hatalmas regényciklus elkészül. Utána nagyon szeretnék egy olyan változatot is megjelentetni, amit viszont oda lehet adni egy kamasz kezébe. Kicsit úgy, mint most, ahogy a tévécsatorna is a tévésorozatnak készített egy ilyen válogatást, kérdezték tőlem, hogy nem sértő-e ez nekem, az alkotónak. És én mondtam, hogy egyáltalán nem. Nem az alkotói büszkeség és integritás oldaláról közelítem meg ezt a kérdést, hanem abból, amiből elindult maga a könyvek megírása, hogy én minél több emberrel szeretném ezt a történetet megismertetni. Ha a kamaszokat itt közelebb tudom hozni, egyébként bennük nincs ilyen igény, őket ez nem zavarja. Azzal együtt, a saját gyerekeimnek én sem adtam egy bizonyos életkor előtt a kezébe. De az én célom az, hogy minél több emberhez jusson el Hunyadi János története, és minél több olvasó és most már tévénéző is alkosson olyan képet erről a világról, ami a miénk. Ők a mi őseink, a mi felmenőink, és olyan keveset tudunk róluk, olyan keveset tudunk az életükről és arról, hogy milyen küzdelmeket folytattak, hogy mennyi mindent köszönhetünk nekik, hogy ezért, ha kell, ötféle változatot fogok írni, mert azt gondolom, hogy nekem ez a célom. Minél több emberhez a történelmi múltunkat eljuttatni, és ezáltal egyfajta mentalitást is.

Mi ez a mentalitás? Milyenek a mi őseink? Jók, rosszak, gonoszak, hibáznak, de mindegy, mert ők a mi őseink, és ha ők nem lennének, akkor mi se lennénk?

Ez mind benne van, de nyilván hősként és példaképpen nem a gonoszokat és a rosszakat kell kiemelni. Bár megjegyzem, az is fontos, hogy ebben a történetben, milyenek a történet gonoszai, vagy negatív szereplői, mondjuk Cillei Ulrik, vagy azok, akik a széthúzásban bajnokok és akik mindig akadályozzák a hős útját, szerintem ez egyáltalán nem áll messze az akkori valóságtól. Ennek is megvan a tanulsága, de nekem a legfontosabb az a fajta mentalitás, amit Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Hunyadi Mátyás megtestesít, a végtelen elszántság, amivel szembenéznek bármivel, amivel szembe kell nézni. A várnai csata után van a regényben is egy jelenet, amikor egy török követ megkísérti, és fölajánlja Hunyadinak, hogy miért nem harcol a győztes oldalon, sokkal jobb dolga lenne. És azt mondja, hogy akkor is harcolna, ha biztosan tudná, hogy nincs esélye. Szerintem ez a magyar történelem egyik legfájdalmasabb mondata, hiszen annyi reménytelen harcunk volt. De azt gondolom, hogy a legtöbb, még elbukott harcunknak is meglett valahol az eredménye. Ha máshol nem, az öntudatunkban és abban a büszkeségben, amiről sokan, sokszor igyekeztek minket leszoktatni. Magam is olyan közegben nőttem fel, olyan kultúrpolitikai közeg vett engem körbe, amelyben mindig a benyomásom, hogy egy picit azt erőltetik ránk, hogy nincs okunk arra büszkének lenni, hogy magyarok vagyunk. Nincs okunk a történelmünkre büszkék lenni, annyi szörnyűség kapcsolódik a mi múltunkhoz. De én mindig úgy éreztem, hogy persze, minden nép történetében vannak borzasztó tragédiák, de példaképként nem ezt kellene folyamatosan újra és újra ismételni és szajkózni, mert ebből nem lehet példát meríteni. Viszont ezeknek az embereknek az elképesztő elszántságából, gondolkodásmódjából igenis lehet erőt meríteni, és én magamról el tudom mondani, hogy nem egy nehézségen tudott átbillenteni az, amikor semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy az ember szeret panaszkodni, szereti sajnálni önmagát. De ezeknek az embereknek volt idejük ilyesmire, egyáltalán fölvetődött bennük, hogy ne azt tegyék, amit a kötelességük diktál? Én nagyon szeretem ezt a korszakot, azzal együtt, teljesen egyetértek, rongyemberek is bőséggel voltak. Mint minden korban. Szerintem nincs ebben különbség. A különbség abban van, hogy mit tekintünk példaképnek. Úgy érzem, hogy a modern kor sokszor az antihősöket tolja az orrunk elé. A magyarság történelme sok pesszimizmusra tudna okot adni, de sokkal több optimizmusra is, mert túléltünk mindent. Ezek az emberek olyan korszakban harcoltak a teljes reménytelenségben, amikor szintén minden okuk meglett volna arra, hogy még fegyverhez se nyúljanak, hanem elmeneküljenek innen minél messzebbre. Nem ezt választották. Szerintem legtöbbjükben föl sem vetődött. Azért azt ne felejtsük el, hogy 1456-ban, amikor II. Mehmed, Mohamed szultán seregei elindulnak a magyar határ felé, épeszű ember Európában nem feltételezte, hogy meg lehet őket állítani.

Annyian voltak.

Ez a világ legjobb hadserege volt. Három évvel korábban foglalták el Konstantinápolyt, amit bevehetetlennek tartottak a világon mindenütt. De ők elfoglalták, és megindultak egy Konstantinápolynál sokkal jelentéktelenebb védőerőt felmutató vár ellen, ami Magyarország kapuja volt. Az, ami történt 1456-ban, szerintem olyan káprázatos történelmi csoda, ami pontosan arról szól, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is van remény és van a helytállásnak értelme. Sem a király nem volt ott, sem a magyar főnemesség jelesei nem voltak ott. Egyébként az egyszerű emberek tömege zajlott oda Hunyadi és Kapisztrán zászlói alá, és fényes bizonyítékát adták annak, hogy a legreménytelenebb helyzetben is lehet diadalt aratni. Akárhogy nézzük, 70 évre megváltoztatta Európa történelmét az a győzelem, amit ott arattak.

Az oktatásban juthat szerep valahol a történelmi regénynek, ami nem monográfia, hanem egy regény? Ugye, a Hunyadi nem gyerekeknek szól.

Ez két külön műfaj. Az más kérdés, hogy amikor a történelem szakot végeztem, elhatároztam, hogyha lesz lehetőségem tanítani, filmeket fogok bevinni. Nagyon élményszerűn fogok tanítani. Más utat választottam, de azt gondolom, hogy van egy nagyon éles választóvonal, a társadalom történelmi tudata nem az iskolában alakul ki. Nem a történelem tankönyvekből.

Otthon a vacsoraasztalnál?

A családi háttér, pontosan. Az, hogy apu mit mond, nagypapa mit mond, anyu mit mesél, nagymama mit mesél, az irodalom és a kultúra. Én mindig azt a példát mondom, hogy Eger 1552-es ostromáról bizonyára sok történész írt kiváló történelmi szakmunkát. Föl tudnánk egyet sorolni? Nem, mert minden magyar ember, 15 millió magyar ember lelkében, szívében és az agyában Gárdonyi Géza Egri csillagok regénye, meg a regényből készült film az, ami kitörölhetetlenül és teljes mértékben meghatározza azt, hogy mit gondolunk arról az ostromról, ami ugyanúgy egy példamutató hősies tett. Ez nem baj, szerintem egyáltalán nem gond, megvan a szerepe a történelemtudománynak, a történelemtanításnak. Nekem nem voltak jó történelemtanáraim. Pontosan az hiányzott, hogy átélhető módon egy kicsit többet kapjak. Viszont volt olyan családi hátterem, ahol nagyon sok mindent megkaptam, azt sokan megtapasztaltuk, hogy az, ami a gimnáziumi történelemkönyvben szerepelt, meg amit nagypapa elmesélt, köszönőviszonyban sincsen egymással.

De tudtuk mindig, hogy melyik az igaz.

Hát hogyne. Tisztességesebb történelemtanárok meg elmondták, hogy most ebből fogtok érettségizni, de nem ez történt. Gondoljunk bele, abszurd, de így nőttünk fel. Létezett egy változat, ami csak a történelemkönyvekben volt. A tévésorozat vetítése során Erdélyből sokan mondják, hogy ők is, mivel egy másik ország, egy más nemzet történelemtanítása nem ezt tartja fontosnak, csak most látnak olyan filmsorozatot, ahol a magyar szempontok érvényesülnek, ahol magyar hősök vannak, mert ez a mi igazságunk. Mi nem is sejtjük sokszor, hogy mit jelent nekik az, hogy végre egy olyan hőstörténetet látnak, ami Erdélyhez millió szállal kötődik, de nem azt, ami a román iskolákban zúdul rájuk, vagy amit a román kultúrpolitika erőltet reggeltől estig, hanem a mi kis igazságunkat, ami nekünk szerintem a legfontosabb.

Ha nem is a Hunyadit, tud olyan könyvet ajánlani, amit gyerekeknek, mondjuk középiskolásoknak, akik szeretnek is olvasni, érdemes volna kézbe venni?

Igen. Azt gondolom, hogy itt volt egy borzasztó hiányidőszak történelmi regényekben. Min nőttünk fel? Gárdonyi, Fekete István, A Koppányi aga testamentuma, már akkor is nehéz volt Jókai, nem most lett nehéz olvasmány, Mikszáth Kálmán. Mi még a magyar klasszikus irodalmi, történelmi munkákon nőttünk föl, meg az ifjúsági regényeken, Delfin-könyvekben csodálatos történelmi regények voltak. Az utánunk következő nemzedékeknek nagyon sok ilyesmi már nem adatott meg. Mi nem is tudtuk, hogy mennyit köszönhetünk ennek. Azt a nemzettudatot, ami van a társadalom különböző tagjaiban. Abszurdnak tűnik, de a Tenkes kapitányát nézték generációk. Vagy az Egri csillagokon ámult a moziban, és számunkra az a világ csodája volt, hogy életre kel Gárdonyi regénye. Mi még játszottunk a grundon kuruc-labancosat. Egy mai gyereknek fogalma sincs arról, hogy ez mi. Ez eltűnt az életünkből. A tankönyvekben benne van, de nincs átélhető módon elmesélve. A gyerekeket nem szólítja meg, a fiatalok fantáziáját nem indítja el. Mi indítja el? Amit a moziban látnak, amit a tévésorozatokban látnak. Ez nem rossz vagy jó, ez nem baj, vagy szerencsétlenség, ez van, és ez nemcsak a magyar fiatalokra igaz, ez egy korjelenség. Akkor viszont kötelességünk a lehető legvonzóbb módon életre kelteni úgy a történelmet nekik, hogy ne vegyék, hogy mondjam, erőszakos beavatkozásnak, hogy most tanulj, nem tanulni kell, szórakozzon. De nincsenek Tenkes kapitánya sorozataink. Szerintem ez irtózatos. Nekünk rengeteget jelentett. Egy mai gyereknek azt hiába mutatjuk meg, régi, fekete-fehér, megváltozott a vizuális inger, minden megváltozott.

Mai gyerek ezzel már nem tud mit kezdeni. Akkor úgy kell megírni, nyilván, hogy otthon, a vacsoraasztalnál, a nagypapa meg az apa vagy az anya ne mondja azt, hogy fiam, ez szép, de nem igaz, mint amit nekünk a szocializmus alatt mondtak, hogy hát ez nem igaz.

Pontosan. Mennyi partizánfilmet néztünk! Emlékszem, szegény nagypapámtól megkérdeztem egyszer, hogy te is partizán voltál? Azt mondta, ő nem volt partizán, Isten őrizz, ellenkezőleg! És akkor leültünk, és akkor elmondta, hogy ő volt a világháborúban, és hogy ez történt, és én döbbenten hallgattam, mert egy teljesen más képem volt a filmekből, a tévéműsorokból, a tankönyvekből, és ott volt a papa, aki elmondta, hogy nem ez történt, és nem így volt. Szerintem ez borzasztóan fontos, de azért már nem itt tartunk. Viszont életre kell tudni kelteni ezeket a korszakokat. A könyvkiadásban sem volt ez nagyon erős vonulat. A Hunyadi-könyvek sikere a magyar könyvkiadók számára is világossá tette, hogy a magyar olvasókat érdekli a magyar történelem. Bármilyen fura, ez nem volt evidencia az 1990-es évek végén vagy a 2000-es évek elején. És a Hunyadi regénysorozat sikere nyomán számos fiatal, középkorú szerző vágott bele olyan regénysorozatokba, amiket én hiányoltam a könyvespiacról. Az Árpádok, az Anjouk koráról, a végvári vitézekről, az 1848-as időkről. Falják az olvasók, nagyon szeretik, és ezek közt van mindenféle, romantikusabb, ifjúsági hangulatban megírt, kicsit katonai vonulatú. Azt hiányoltam, hogy nincs választási lehetőség. Van egy érdekes dolog ebben, azon szerzők, akik hozzám hasonlóan ilyesmire adták a fejüket, egytől egyig kívülállók. Nem a magyar irodalom belső köreiből jönnek, nem az irodalmi műhelyekből. Tisztelet a kivételnek, egy-kettőt talán tudnék mondani, hanem többnyire ugyanolyan olvasókból lett írók, akik valószínűleg ugyanazt érezték problémának: miért nincsenek ilyen könyvek? Mi ilyeneket nem írni szerettünk volna, hanem olvasni.

Tizenkét kötet van eddig kint. Látják a példányszámokat?

Nagyjából látjuk.

Hol tartanak most?

Közeledünk a félmillióhoz a 12 kötet összpéldányszámát tekintve. Az első részből most talán a 17. vagy 18. kiadás van a piacon, a többiből is folyamatosan kell utánnyomni. Most a tévésorozat erre értelemszerűen rendkívül erőteljesen rátesz jó pár lapáttal, aminek én azért örülök, mert eddig is nagyon elégedett és boldog voltam azzal, hogy a regénysorozatnak az olvasók révén terjed a híre.

Előbb volt híres, mint megjelent volna a tévében.

Önmagában reklámok nélkül, mindenféle felhajtás nélkül, pusztán az olvasók lelkesedése révén jutott komoly ismertségre, még egyszer mondom, munkatársak ajánlották egymásnak, rokonok, osztálytársak, barátok. Én szerintem ez a legjobb reklám, Ha pár ezer, pár tízezer olvasó elmerül a XV. századi Magyarország világában, az megint azt jelenti, hogy újabb, nagyon széles réteggel bővül az a kör, és ők a gyerekeiknek is valószínűleg valami ilyesmit fognak tudni átadni. Vissza kell hozni a magyar olvasók életébe valamit, ami régen része volt a hétköznapjainknak, a múlt megbecsülése, a múlt szeretete, a hőseink tisztelete. Olyan világban élünk, ahol az antihősök mennek nagyon. A gazemberek mennek. Egyébként dramaturgiailag ezek érdekes dolgok. De én nagyon hiszek abban, hogy a hősök, ahogy mondtam, Hunyadi esetében is, nem születtek hősnek. A Hunyadi első kötetében ő egy cégéres gazember, iszik, nőzik.

Gyereke van itt-ott a világban.

Így van, de pont ettől izgalmas. Azért a valóság is azt mutatja, hogy a legtöbb hős megtalálta az útját. Még az egyház tanítása szerint is, a szentek sem szentnek születnek, hanem sokszor nagyon görbe úton jutnak el oda. Pont ettől érdekes. Egy mai fiatal elkezdi olvasni a Hunyadit, mondjuk már nyilván 16-17 évesen, nem kisebb korában. Ráismer olyan karakterre, amilyen ő maga, aki ugyanúgy sodródik az élettel, minthogy valószínűleg ő maga is, igazából szeretne valamit találni az életben, fogalma sincs, hogy mit, sokkal könnyebben fog azonosulni egy ilyen karakterrel, és lehet, hogy könnyebben tudja a példamutatást is megtalálni, mert szerintem mindannyian vágyunk arra, hogy valami értelme legyen annak, hogy itt vagyunk, és hogy valamit elérjünk az életben.

Tizenharmadik, meg tizennegyedik kötet is lesz, és ott vége lesz a sorozatnak, vagy hogyha látja, hogy a sorozat, a tévé megtolja, akkor muszáj tovább bírni?

Nem. Hunyadi János élete véget ér, nem is terveztük ilyen terjedelmesre sem. A probléma vagy szerencse, megítélés kérdése ez, hogy én annak idején megígértem, hogy ez az epikus nagy regényfolyam nemcsak Hunyadi Jánosról fog szólni, hanem a Hunyadi család három nemzedékét mutatja be. Tehát a következő feladat Mátyás király, és a Mátyás-sorozat ugyanabban a percben veszi fel a fonalat a történetben, hogy a Hunyadi Jánosról szóló regény véget ért. Az a bámulatos, hogy ez egy gyönyörű családregény, és nemcsak egy történelmi sztori, nemcsak egy epikus történelmi regényfolyam, hanem egy létező család létező regénye.

Mátyással újabb 12 kötet következik?

Tartok tőle, hogy nem két-három kötet lesz. Gyönyörű, gazdag életmű. Bizonyos értelemben izgalmasabb karakter, mint Hunyadi János. Összetettebb, inkább így fogalmaznék. Alig várom, hogy Mátyáshoz jussunk, bár nagy feladat lesz a nándorfehérvári ostrom megírása, de akkor még ott van a harmadik nemzedék, Corvin János élete.

Az már 24 kötet.

Ne is számoljuk, mert én ahányszor elkezdek számolni, elkeseredek, de valójában imádom ezt csinálni, és nagyon szeretem írni ezt a sorozatot. Nagyon remélem, hogy lesz annyi, adatik annyi év az életemben, hogy be tudjam fejezni, mert ez a három nemzedék együtt, ez a magyar történelem száz éve körülbelül, olyan káprázatos és olyan elképesztő tanulságokkal szolgál, amire szerintem nagy szükségünk van. Mert ez egy picit segít. Énnekem mindig segített a hétköznapok szürkeségében. Vagy most úgy is fogalmazhatok, hogyha reménytelennek vagy nehéznek látjuk a hétköznapokat, az életünket, akkor nekem nagyon sok erőt adott, amikor elmerültem egy másik korban, és azt mondtam, hogy a fene egye meg, ezek nem panaszkodtak, pedig sokkal rosszabb életük volt. Sokkal nehezebb döntések előtt álltak újra és újra. És az esetek többségében mindenből úgy jöttek ki, hogy tovább tudták az életüket gördíteni, és megvédték a családjukat, az országukat, tovább tudták vinni azt, amiben hisznek. Nagyon bízom benne, hogy lesznek olvasók, akik hasonló élményekkel fogják letenni az újabb és újabb részeit a sorozatnak.

A Hunyadival vette föl a Mór nevet, vagy a korábbi science fiction, meg fantasy könyvekben is volt már egy ilyen váltás?

Volt. A Bán Mór név a Kárpáthia című fantasy sorozatnál jött be a képbe. Én Bán János néven újságíróként dolgoztam nagyon sokáig, sőt a dedikálásokat a mai napig Bán Jánosként írom alá, nem tudok máshogy aláírni. Viszont az a fantasy sorozat, aminek az első kötete 2000-ben jelent meg, az volt az első regényem, az a fantasy műfaj sajátosságaitól eltérően nem az angolszász, vagy a skandináv, vagy a nyugati mitológiából merített, hanem a magyar mondavilágból, meg a kelet-európai népek mondáiból. Hülyén hangzott volna, hogy angol írói nevet használok. Akkoriban egyébként, tegyük hozzá, hogy szinte csak angol vagy idegenhangzású álnéven jelentek meg ilyen művek. Ez az akkori könyvpiacnak alapvetése volt. Ha nem is az első, de az elsők között volt az én Kárpáthia-sorozatom, magyar névvel. A Bán Mór nevet választottam. A sci-fi is külföldies néven jelent meg, de a fantasy sorozatra már azt mondtuk, hogy jelenjen meg magyar néven. Vállaljuk föl. Ez a magyar mondavilágból táplálkozó történet. Több kötetes volt az is, annak a címlapjain jelent meg először a Bán Mór név.

A science fiction is a magyar mondavilágból táplálkozik? Ezt azért kérdezem, mert a mi generációnk a régi Galaktikán nőtt föl a science fictionben, ott lehetett először olvasni Huxleyt, Bradburyt, a Sztrugackij testvéreket, Lemet, meg mindenfélét remek fordításokban. A miénk az más, vagy illeszkedik valahova?

Nem, én a sci-fit mindig nemzetközi műfajnak tekintettem. A magyar közegben Dévényi Tibornak voltak nagyon humoros sci-fijei, mindig úgy éreztem, hogy tulajdonképpen a sci-fiben pont az a gyönyörű, hogy globális jövőképet ad. Egyébként megjegyzem, részben ebben élünk. Ritkán gondolunk bele, hogy a gyerekkorunk sci-fije…

Előre látott ötven évet.

Pontosan. És a sci-fi nem csak a kütyüket jósolta meg.

Ez a félelmetes benne, hogy nem a kütyüket.

Nem a kütyüket, nem a mobiltelefont, nem a technológiát, hanem hogy az ember ebben az új világban hogy fog működni. Az a katasztrófa, hogy a sci-fi-szerzők megjósolták pontosan, rengeteg mindent előre láttak. Azt, hogy a tudomány előrehaladtával hogyan változunk meg, hogyan változik meg a társadalmunk. Én imádtam mindig a science fictiont. A Bán Mór név az kimondottan a fantasy, a későbbi történelmi regénynél meg már nem is volt kérdés, hogy ez a név lesz. De azt nagyon remélem, egyszer vissza tudok majd térni, lesz időm visszakanyarodni a sci-fihez, mert szerintem a mi nemzedékünk számára ez egy meghatározó, már-már vallásos élmény volt. Egy olyan jövőképet kaptunk, ami szerintem rendkívül fontos. A sci-fi nagyon sok akár pesszimista jóslata ellenére is összességében egy végtelen optimista jövőképet sugárzott, azt, hogy a világegyetem felfedezhető és a miénk lesz.