Sok betegeskedés után, 83 évesen örökre elaludt a Nemzet Színésze, Szabó Gyula

Nem tudom, vajon életében hányszor mondták neki azt az egyszerű, mégis mindent jelentő szót: köszönöm. Talán túl ritkán. Most, engedd meg, hogy több tízezer egykori kisgyerek nevében – köztük talán a te nevedben is – kimondjam helyettük. Köszönjük, hogy volt. Köszönjük azt a hangot, amely ölelt, nyugtatott, dédelgetett. Azt a hangot, amelyre sokunk álomba szenderült egy meselemez mellett, vagy ami nélkül a Magyar népmesék varázsa sosem lett volna ugyanaz - írja az Újságmúzeum.

Szabó Gyulára emlékezünk

Szabó Gyula hangja nem csak a stúdió mikrofonjába szólt – a szavai mélyről, az Alföld csöndjéből, Kunszentmárton szelíd öléből érkeztek. 1930-ban látta meg a napvilágot, egy egyszerű parasztcsalád kilencedik gyermekeként. Ott, ahol a Hármas-Körös kanyarog, ahol a nyár lassabban lélegzik, ahol a mesék még a fák árnyékában születtek. Ahol egy gyermek hite szerint a szivárvány egy híd, ami a mennybe vezet. És ő hitte, hogy egyszer majd fel is ér rá. Kergette. Mezítláb. És bár akkor úgy érezte, elérhetetlen – mi már tudjuk: végül mégis eljutott oda.

Szabó Gyula mindig nyíltan vállalta: mélyen vallásos, katolikus családban nőtt fel. Akkoriban ez nem volt éppen előny – talán ezért is hagyta el a papi hivatás álmát, ami gyerekkorában még olyan természetesnek tűnt. A sors azonban más utat jelölt ki számára. Egy napon két barátját kísérte el a Színművészetire – és őt vették fel. Egyszer csak ott állt egy szobában, és amikor megszólalt, mindenki érezte: ez a hang nem hétköznapi. 12 ezren jelentkeztek abban az évben. És mégis – őt választották.

Nem egyedül történt így – emlékszünk Bánhidi Lászlóra, az örök Matula bácsira? Ő is csupán barátot kísért, mégis a reflektorfényben találta magát. Valahogy ezek a dolgok mindig megtalálják azt, aki méltó rájuk.

A Magyar Rádió stúdiója, David Lytton A kerék című rádiójátékának felvétele. Szabó Gyula és Garas Dezső színművészek. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A magyar népmesék hangja

Szabó Gyula úgy mesélt, ahogyan kevesen tudnak. Azt mondta, az ízes beszédet a nagyapjától örökölte, aki esténként mesélt az unokáinak – s ott tanulta meg, hogy minden történet szívből indul. Zongoráról álmodott gyerekként, de az túl drága volt. Helyette hegedűt fogott a kezébe. És bár nem zene lett az útja, a dallam örökre ott maradt a hangjában.

Mert volt ebben a hangban valami… több, mint technika vagy színészi eszköztár. Volt benne szeretet. Olyan melegség, amit nem lehet tanítani. Gondolj csak bele: mennyi karaktert tett örökre emlékezetessé? Ha Peter Falk karaktere, Columbo megszólal az ajtóból azzal a híres „Még egyetlen apróság…”-gal – az a félmosoly nekünk nem az amerikai színészé, hanem Szabó Gyuláé. Ő volt dr. Bubó, Éder mester a Pumukliból – mindenhol őt hallottuk, és ettől lett minden figura kicsit a miénk is.

Sokan tudják, hogy második felesége, Pálma is a hangjába szeretett bele. Ő maga mesélte: fiatal lányként a Sportkórházban dolgozott, és nem is tudta, ki az a Szabó Gyula. Aztán az egyik nap belépett egy vizsgálatra – és amikor megszólalt, azonnal tudta. Ez a férfi más. És innentől nem volt visszaút.

Gyula bácsi ekkor már túl volt sok mindenen. Egy házasságon. Egy szívszaggató veszteségen – elvesztette első feleségét, és két gyermekével maradt egyedül. Aztán jött Pálma, és megszületett Zsófi, az ő nagy közös ajándékuk.

A Magyar Rádió 14-es stúdiója, Greguss Zoltán és Szabó Gyula színművészek. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Zsófi pedig már édesanya. És a kis Mendel, az unoka, már tudja, ki az a bácsi a képernyőn, aki olyan különös, meleg hangon beszél. Tudja, hogy az ő nagypapája az, aki most már fentről figyeli.

Tizenegy éve, hogy Szabó Gyula elment. Egy egész ország gyászolja – de mégis: itt maradt velünk. Mert minden szó, minden vers, minden mese, amit elmondott, örök lett. Ott van az esti mesékben, a régi filmekben, a nyugalomban, amit csak ő tudott hozni a nappalinkba.

És nem csak a hangja hiányzik. Hanem az az emberi tartás, az a nemes egyszerűség, amiből ma már egyre kevesebb van. Ő mondta:

„Nemigen találkozom olyan emberekkel, akik diófát ültetnének.”

Talán nem is kell ennél több. A diófa nem a mának szól. Annak gyökere mélyre nyúl, és csak az ülteti, aki hisz a jövőben.

Szabó Gyula ilyen ember volt. Olyan, aki a gyökereiből építkezett, és az értékeket továbbadta – akár a színpadon, akár a stúdióban, vagy otthon, a családi vacsoránál.

Most már ott van, ahol újra hallhatja az édesanyja meséit. Ahol a petróleumlámpa fénye táncol a falon, és ahol a Körös partján végre elérhetővé vált a szivárvány. Most már nem kell rohannia utána. Most már ő is rajta jár.