Ünnepelhetnek a magyar kultúra barátai, a hétvégén ugyanis olyan esemény történt, amilyen 2010 óta egyszer sem: az aktuális magyar kulturális miniszter markánsan kiállt valami mellett egy hardcore művészeti témában.

Az egyeseket talán meglep, hogy ez a valami a nagyobb vidéki kirakóvásárokon jutányos áron beszerezhető giccsfestészet volt.

(Aki lemaradt volna, Hankó Balázs kultuszminiszter Schmidt Mária társaságában vasárnap demonstratív rokonszenvlátogatást tett Vészabó Noémi, a szűk hónappal ezelőtt éppen általa Munkácsy-díjjal kitüntetett festőművész műtermében. Pár nappal azután, hogy a miniszter díjátadási gyakorlata miatt - a hét Munkácsy-díjból 5-öt a saját csókosainak adott oda és csak 2-t a szakmai bizottság által ajánlottaknak - lemondott a díjbizottság hat, egyébként 100 százalékig rendszer-, NER- és Fidesz-konform tagja.)

Hankó Balázs ráadásul nemcsak kiállt, de a kiállásáról közölt Facebook-posztjában tett egy fontos és 100 százalékig igaz állítást is, amit mintegy magyarázatként írt a műteremlátogatásról:

„A Vészabó Noémi által képviselt művészi világ szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának.”

Aki látta már tíznél több random magyar ember lakását belülről, az csak bólogatni tud. Hankó miniszter ráadásul baromi bátor, mert még a populáris- és magaskultúrát egyenrangúan kezelő liberális és balos elődei között sem volt senki olyan tökös hogy miniszterként álljon ki a festett telefontokok kultúrája mellett.

Ha nem hagyjuk, hogy a vicces felszín elvonja a figyelmünket, ez az eset igazából ennél is sokkal izgalmasabb. Leleplező erővel mutatja meg ugyanis a rendszer egyik lényegi vonását: a totális, ijesztő ürességet az egész közepén. Magát a Nagy Hazugságot.

Az orbánizmus ugyanis megszületésétől kezdve kultúrharcos politikai mozgalom. Klasszikus értelemben vett komoly politikai elvei, ideológiai alapvetései sohasem voltak, mindig is posztmodern lazasággal mixelték össze a hagyományosan balosnak, szocdemnek, jobbosnak és konzervatívnak, piacpártinak, piackorlátozónak és osztogatónak tekintett közgazdasági és politikai gyakorlatokat.

A megkülönböztető jegyek, amik alapján a potenciális szavazók megállapíthatják, hogy ők fideszesek, tisztán kulturálisak. Nem feltétlenül képző- és előadóművészeti, hanem a lehető legtágabb értelemben véve kulturálisak. Mi vagyunk azok, akiknek még mindig ökölbe szorul a keze XXX hallatán, akik férfiként sosem vennénk fel Yszín inget, akik utálják a D-ket és a Q-kat, viszont imádják felállva énekelni a Z-t és közben a W zászlót lengetni.

Emiatt a kultúrharcnak a szűkebb értelemben vett kultúra, így a képzőművészet is része lenne. És része is volt még a Fidesz előtti világban, az MDF-SZDSZ viaskodás idején.

Hankó demonstrációja azonban megmutatja, hogy a Fidesznek és Orbánnak mennyire nem számít semmit a művészet, a magyar kultúra, még ilyen értelemben sem. Sőt nemhogy nem érdekli, de bármikor bele is törli a sáros bakancsát. Úgy folytatnak kultúrharcot a liberális világ ellen, hogy közben a saját kultúrájuk pont annyira nem érdekli őket, mint másoké.

Hiszen Hankó parádézása az ízléstelen giccsek előtt pont annyira sértő és megalázó egy népnemzeti, konzervatív művésznek mint bárki másnak. Sőt neki még inkább, hiszen a saját, táboron belüli embere aláz meg most visszamenőleg minden értékes magyar festőt.