Az utcákon néznek rád, de nem élnek – hátborzongató, ami történik ebben a japán faluban

Japán hegyvidéki régióiban több olyan falu is van, ahol a lakosság elöregedett, a fiatalok pedig elvándoroltak a városokba. Az egyik legkülönösebb és legismertebb ilyen hely Naganó prefektúrában található Nagoro, amely mára szinte teljesen kihalt – mégis telis-tele van „emberekkel”. De ezek az „emberek” nem lélegeznek, nem mozdulnak, és nem is beszélnek. Rongybabák. Életnagyságú bábuk, amelyeket egy helyi asszony, Tsukimi Ayano készít – egyesével, szeretettel, és hátborzongató hűséggel azokhoz, akiket elveszített.

Egy falu, amit csak a csend népesít be

A falu egykor több száz főnek adott otthont, de az idő vasfoga, a munkahelyek megszűnése és az elöregedés végül mindent elcsendesített. Ma már kevesebb mint 30 állandó lakosa van Nagorónak, de több mint 350 rongybaba népesíti be az utcákat, iskolát, buszmegállót, piacot, sőt a rizsföldek szélét is.

Nagoróban több mint 350 rongybaba népesíti be az utcákat, iskolát, buszmegállót, piacot, sőt a rizsföldek szélét is

A bábuknak arcuk, ruhájuk és történetük van

Tsukimi Ayano eredetileg édesapja emlékére készítette az első figurát. Aztán a szomszédot, majd egykori osztálytársait is újra „megjelenítette” – ki-ki saját ruháiban, a megszokott testtartásában, életszerű mozdulattal. A bábukat nem csupán kihelyezte, hanem odaültette a padra, ahol korábban mindig üldögéltek, vagy a mező szélére, ahol annak idején dolgoztak.

Iskolai osztály bábukból

Az elhagyott iskola épületében most is egy teljes osztály ül a padokban. A tanár a táblánál áll. A diákok „néznek” előre, mintha figyelnének. A látvány megindító és hátborzongató egyszerre: egy mozdulatlan világ, amely megpróbálja nem elfelejteni önmagát.

Miért csinálja?

„Mert nem akarom, hogy elfelejtsük őket. Így, legalább emlékszünk rájuk, és még ha csak egy rongybaba is, de ott vannak velünk” – mondta Ayano asszony egy interjúban.

Egy látvány, amit sosem felejt el, aki egyszer látta

Nagoro ma már furcsa turistalátványosság – az emberek csendben sétálnak a rongylakók közt, mintha temetőben járnának. Mert valójában azok is: egy letűnt közösség emlékművei ezek az élettelen, mégis elevennek tűnő figurák.

A falu kérdése mindannyiunkhoz szól: Mi marad utánunk, ha elmegyünk? És ki őriz majd minket, ha már senki nem emlékszik ránk?

Via