Sírt az apa, sírtak a fiai, sírtak a munkatársak – így élték meg 3000 szarvasmarha leölését Nyugat-Magyarországon

Hiába töltötte már be a 66-ot, Paul Meixner elsírta magát, amikor az első néhány szarvasmarha összeesett. De sírtak a fiai, sírtak a munkatársak, pityergett az állatorvos is.

„Nincsenek szavak arra, milyen érzés leölni azokat az állatokat, akiket te neveltél föl. Éjjel-nappal dolgozol, mindegy, hogy este 11 van vagy hajnali négy, ott vagy az állatok mellett, lesed, mire van szükségük. Folyton azon jár az agyad, hiányt szenvednek-e valamiben, mik az igényeik. Ha betegek, mindent megteszel, hogy mielőbb felgyógyuljanak.”

Meixnerék a Hegyeshalom melletti Rajkán lévő telepükön 600, Levélen 2400 szarvasmarhát öltek le múlt héten, miután március 26-án azonosították a száj- és körömfájás vírust. Vasárnap hajnalban kezdték és múlt péntek éjjel végeztek a munkával.

A csapat szavak nélkül, katonás rendben dolgozott, de időnként akadt valaki, akinek ki kellett állnia, mert rosszul lett a látványtól. Van egy indiai szikh vallású munkatársuk, aki számára a tehén szent állat, ő vezette be az állatokat. Az egyik jelenlévőnek épp aznap volt a születésnapja, amikor az ölés elkezdődött. Egy másik jelenlévő azt mesélte, kis híja volt, hogy nem hányta el magát, és a gyomorgörcse azóta sem múlt el.

A teheneket ketrecbe terelték, majd egy kisebb vascsőhöz hasonlító, vágóhidakon használt fegyverrel lőtték le őket. A gombot megnyomva a patron óriási sebességgel lyukasztja ki az állat fejét, majd egy dróttal benyúlva roncsolják szét az agyat, hogy az állat a lehető legrövidebb ideig szenvedjen. Paul egyik fia a munkások segítségével húzta ki a leölt állatokat a ketrecből, majd másik fia vezetésével dobták a markolóba és onnan a kamionokba.

„Ha becsukom a szemem, mindig ezt a jelenetet látom magam előtt. 100 évig se felejtjük el 2025 tavaszát, de még az unokáimnak is továbbadjuk ezt a tragédiát. Mert a mi családunk évszázadok óta ebben van, számunkra nem egy darab betonról van szó, nekünk ez a leölés úgy fáj, mintha a rokonunkat veszítenénk el” – Paul Meixner, vagy ahogy a környéken hívják, Pali 190 centiméter magas, szikár, mosolygós szemű ember, akinek a tekintete többször is elhomályosul, amikor beszélgetünk.

Soha nem térdelünk le

Pedig az ausztriai születésű, de magyar állampolgár és magyarul erős osztrák akcentussal ugyan, de kiválóan beszélő Meixner látott már száj- és körömfájás vírust. 14 éves volt, amikor 1973-ban kitört Magyarországon és térségben a járvány. Maga is ott leselkedett az állomáson, ahogy felpakolták a vonatra a marhákat, majd éjjel elszállították a bécsi St. Marx vágóhídra.

A Meixner család évszázadok óta szarvasmarhatartással foglalkozik. A családfát az 1640-es évekig tudják visszavezetni, amikor a bajor határ közeli Tirolban éltek. „Mihez lehet kezdeni egy olyan helyen, ahol semmi más nincs, csak nagy hegyek és sok zöld? Állatot tartani” – nevet Pali.

A történelem folyton újrarendezte a családi viszonyokat, de a Meixner család története összeforrt Magyarország történelmével: a harmincéves háború idején (1618–1648) a protestánsok szabad vallásgyakorlást akartak kiharcolni a katolikus Habsburgoktól. Meixnerék pedig evangélikusok voltak, és akkor költöztek át Magyarországra, ahol jobban tudták gyakorolni hitüket.

Mi nem térdelünk le, soha, semmilyen körülmények között, ez a családi tanítás, ami nem csak a templomra vonatkozik. Benne van a vérünkben, hogy együttműködőek vagyunk, de nem szeretjük, ha diktálnak nekünk

– mondja Meixner, aki Nickelsdorfban, azaz Miklóshalmán született, amely a trianoni szerződésig Moson vármegye része volt, azt követően került Ausztriához.

Pali szülei magyar állampolgárok voltak, ő maga osztrákként született, fiai pedig ismét magyar állampolgárok. A nyugati határ menti magyar és osztrák települések lakossága nagyrészt német anyanyelvű volt, remek iskolákkal, virágzó evangélikus közösségekkel, ezt vágta szét a trianoni szerződés: a Meixner család egy része Ausztriában, másik fele Magyarországon rekedt.

Az újabb csapás a második világháború után következett: 1946-ban megindult a németek kitelepítése, akiknek ötkilós csomaggal kellett elhagyniuk házukat, hogy több hétig tartó lágerekben várakozás után végül Németországba száműzzék őket. Ez történt Pali rokonságával is. A hatvanas években Palit is kérdezgették az osztrák iskolájában, hogy akkor ő most micsoda? Magyar? Osztrák? Mindkettő?

Mi, fiam, a szívünkkel látjuk a földet

Pali hároméves volt, amikor egyedül elindult a pár száz méterre lévő óvodába. De nem ment ám be a zöld kapun, hanem a földekre futott és felkéredzkedett a traktoros bácsihoz, aki megengedte, hogy fogja a kormányt. A csíny csak később derült ki, amikor az óvónők jelezték anyukájának, hogy a kis Paul sehol sincs.

A földeken való munka szeretete, az állatok iránti bizalom és tisztelet a családi tradíció része. Fiait, Milánt, Thomast és Hermannt is egész kiskoruktól hozzászoktatta a gazdálkodáshoz, és míg Pali édesapjának még csak 20 szarvasmarhája volt, családjuk ma már csaknem 3000 hektáron gazdálkodik és több ezer szarvasmarhát tenyészt.

Alig nőttem ki a pelenkából, nagyapám már kivitt a mezőre, és azt mondta: minden, amit itt látsz, érték, erre és erre kell majd figyelned. Más ember, ha szétnéz a földeken, csak egyhangú barna vagy zöld színt lát, kavicsokat vagy gyomot, de mi, fiam, a szívünkkel látjuk a földet. Ezt adtam át a gyerekeimnek is.

Most a legnehezebb helyzetben talán Milán fia van, aki helytáll az üzemben. Mégis, miután ottlétünk idején, múlt pénteken leölték az utolsó állatokat, azt mondta az apjának: Papa, ebből fel kell állnunk, nem fogjuk feladni. Maga Pali azt mondja, őt annyira megrázta az egész, hogy ennyi idősen már nem biztos, hogy újrakezdené.

Két telephelyen tartják a szarvasmarhákat, az állománynak 5 százaléka volt csak fertőzött, és valamennyi állat oltást kapott. „Amikor megkaptuk a szörnyű hírt, hogy a laboreredmények szerint az állataink egy kisebb része pozitív a vírusra, felhívott Nagy István agrárminiszter és együttérzését fejezte ki és segítségét ajánlotta fel. Ő is sokkban volt.”

A gazda nekünk is megmutatja a fertőzött állatokról készült képeket: a tőgyeken csúnya hólyagok láthatóak, amitől nem lehet fejni az állatot, a szájukban lévő hólyagok pedig fájdalmat okoznak a marháknak, és ellehetetlenítik táplálkozásukat.

A magyar marhák mellett levéli telepükön Dániából behozott yersey fajtájú teheneket is tartottak, amelyek napi 20 ezer liter körüli tejet adtak, amit egy mosonmagyaróvári sajtgyár vásárolt fel.

Ami a pénzügyi veszteségeket illeti, Meixner úr csak csóválja a fejét: a teljes szarvasmarha-állomány elvesztése csaknem másfél milliárdos kárt jelent. Tejet vagy húst természetesen nem adhatnak el. A telepeket fenntartó Nyugati Kapu TKSZSZ Kft.-nek átlagosan havi 150-170 millió volt a bevétele, és körülbelül 100 millió a kiadása – ez utóbbi most is megvan, mert Meixnerék nem bocsátanak el dolgozókat.

„Két ízben is nagyon meghatódtam: az egyik, amikor a kollégák azt mondták, annyira velünk éreznek, hogy nem kell a teljes fizetésük, adjunk annyi pénzt, ami élelemre elég, és kitartanak mellettünk. A másik az volt, amikor a helyi fórumon sokan mellénk álltak, és azt mondták: Pali, mondd, hogyan segítsünk, szembemegyünk értetek bárkivel, támogatunk, ahogy tudunk. Ekkor érzem, hogy Magyarországon és itt a térségben mennyire itthon vagyok.”

Az állatok a múltunk és a jövőnk

Hiába ölték le a háromezer állatot, a munka nagy része most következik: takarítás, fertőtlenítés, trágyázás. Pali szerint úgy képzeljük el, hogy négyszáz háznyi területet kell centiről centire megtisztítani.

„Aki nem ebben nő föl, nem ismeri, milyen az, hogy nincs szombat, vasárnap, nincs szokásos időben vacsora a családdal, mindenki az állatokhoz alkalmazkodik. Nagyapámék és apámék idejében a környéken mindenki vállt vállnak vetve támogatta egymást a gazdagabb és szűkebb esztendőkben egyaránt. Most is ezt a segítőkészséget érzem az emberektől, még ha egyes hatóságok kommunikációja minősíthetetlen is. Arra is nagyon várunk, hogy valaki megmondja, mi a következő lépés a támogatások terén. Egy kicsit több tiszteletet szeretnénk azoktól is, akik gyakran csak könyvekben olvastak az állattartásról.”

Mert bár várják a kompenzációt, Pali elmagyarázza, hogy az állomány visszaépítése évekig is eltarthat, hiszen a kisborjúkat évekig etetni kell, míg felnőnek, várni, amíg megellenek, és persze arra sincs garancia, hogy jó tehén lesz belőlük. És bár a hatóságok számos lépését támogatja, problémásnak tartja például, hogy a galambok lelövését nem engedélyezték, pedig azok a marhák mellett csipegetnek és bárhova vihetik a vírust.

A Meixner családot persze az érdekli, mikor kezdhetik meg legkorábban újra a gazdálkodást: legalább két hónap, míg a terület kiszárad, aztán el kell kezdeni beszerezni az állatokat, és remélhetőleg ősszel újra megindulhat a munka.

„Az állattenyésztés számunkra fél évszázados hagyományt és kultúrát jelent. Ez a múltunk és a jelenünk. És ez a jövőnk is, még akkor is, ha ez az egész nagyon megrázó. De mi, Meixnerek, sose térdelünk le.”