Összeesett és kórházba került az elszegényedett énekesnő, még halálos ágyán is őrizetbe vették

Száztíz éve, 1915. április 7-én született Billie Holiday, a dzsessz történetének egyik legnagyobb énekesnője, aki megújította a műfajt, de rövid életében egymást követték a tragédiák, s végül végzett vele alkohol- és drogfüggősége. 

A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga:

Eleanora Fagan néven jött a világra Philadelphiában két tizenéves kapcsolatából. Szülei nem házasodtak össze, a később gitárosként ismertté vált fiú egy percig sem élt együtt lánya anyjával, aki folyamatos anyagi nehézségekkel küszködött és nem sokat törődött a gyerekével. Billie Baltimore utcáin nőtt fel, kerülte az iskolát, és (több forrás szerint) nagyon fiatalon megerőszakolták. Tízévesen javítóintézetbe került, ahonnan két év múlva engedték ki, amikor anyjával New Yorkba költözött. Brooklynban rövid ideig prostituáltként keresett pénzt, bordélyokban takarított, egyetlen vigasza a zene maradt. Bessie Smith és Louis Armstrong lemezeit hallgatta és kétes hírű bárokban énekelt, ekkoriban kezdte használni apja vezetéknevét és a Billie keresztnevet gyermekkori kedvence, Billie Dove filmszínésznő után. Zenei képzésben nem részesült, a hagyományokra fittyet hányó stílusát melankolikus hangja, hangszínbeli variációk és érzéki vibrato (a hang egyenletes, gyors rebegtetése), a melódia újraformálása, a divatos könnyűzenei slágerek jazzé alakítása jellemezte.

Egy mulatóban hallotta meg 1933-ban a nála alig idősebb John Hammond producer, aki bemutatta Benny Goodmannek. A híres klarinétossal készítette első demófelvételét Your Mother's Son-In-Law címmel. Két évvel később már a harlemi Apolló Színházban énekelt, újra stúdióba vonulhatott, szerepelt Duke Ellington Symphony in Black című filmjében, s Teddy Wilson zongoristával lépett fel. Ekkoriban ismerkedett meg Lester Young tenorszaxofonossal, akihez gyengéd szálak fűzték. Zeneileg is tökéletesen megértették egymást, a zenész improvizációi nagyban befolyásolták az énekesnő frazírozását és stílusát. Lester ragasztotta rá a Lady Day becenevet is.

Holiday 1937-ben csatlakozott Count Basie zenekarához, a következő évtől Artie Shaw együttesével dolgozott. Velük rögzítette pályafutásának legszebb darabjait, fellépéseik azon - akkoriban még - ritka alkalmak közé tartoztak, amikor egy fehér együttessel fekete énekesnő jelent meg a színpadon. Emiatt sok támadás érte őket, és Holiday végül otthagyta a zenekart, inkább a New York-i Café Society éjszakai klubban állt a közönség elé, ahol bőrszíne nem okozott gondot.

Az itteni színpadon alakult ki végleges színpadi személyisége, gardéniával a hajában, fejét hátra szegve énekelt. Strange Fruit című száma új magasságokba emelte, a lincseléseket és a rasszizmust elítélő dalt több rádió is betiltotta, mégis - vagy talán épp ezért - hatalmas siker lett. Több dala (God Bless the Child, Lover Man, Them There Eyes, Crazy He Calls Me) került fel a listákra, 1944-től a Decca cég adta ki lemezeit. 1946-ban gyermekkori bálványa, Louis Armstrong oldalán kisebb szerepet kapott a New Orleans című filmben.

Művészileg ugyan feljutott a csúcsra, de lelkileg mélypontra került. Állandó küzdelmet vívott a depresszióval, a fizikai fájdalommal, megviselte anyja elvesztése, zavaros szerelmi életében egymást követték a csalódások, szeretői és férjei csak kihasználták, a pénzére áhítoztak. Az alkoholhoz menekült, első házasságában ópiumot kezdett szívni, második férje rászoktatta a heroinra. Az énekesnő már 1939-ben, a Strange Fruit megjelenésekor felkeltette az 1930-tól 1968-ig létező Szövetségi Kábítószerellenes Hivatal vezetője, a rasszista Harry Anslinger figyelmét, aki nyomatékosan azt ajánlotta, ne adja elő nyilvánosan a dalt. Holiday azt válaszolta, amerikai állampolgárként erre joga van és nem engedelmeskedett, Anslinger pedig élete végéig üldözte. Az énekesnőt 1947-ben letartóztatták kábítószer-birtoklásért s nyolc hónapot töltött rács mögött, s később is többször vették őrizetbe droggal kapcsolatos vádakkal.

Szabadulása után sok ajtó bezáródott előtte, éjszakai klubokban nem léphetett fel, de a Carnegie Hallban telt házas koncertet adott. Az ötvenes évek már a leszálló ágban találták, egyre kevésbé lehetett eltitkolni az életmódja okozta testi-lelki bajait, hangjának gyengülését. Nem egy ekkor készült lemezén mégis régi önmagát idézte, s több sikeres európai koncertkörutat tett, utoljára 1958-ban a londoni Royal Albert Hallban lépett fel. Élete végén több önsorsrontó szerelmi viszonyba keveredett, állandó pénzhiánnyal küzdött, a drog miatt egyre több hatósági zaklatással kellett szembenéznie.

Temetésén a dzsessz minden nagysága ott volt, halála után kultusza egyre nőtt, lemezeit újra és újra kiadják. 1956-ban megjelent, nem mindenben a valósághoz ragaszkodó önéletrajza, a Lady Sings The Blues alapján 1972-ben készült film, a főszerepet alakító Diana Rosst alakításáért Oscar-díjra jelölték. Billie Holiday 1986-ban kapott csillagot a hollywoodi Hírességek Sétányán, 2000-ben került be a Rock Dicsőségcsarnokába, a kitüntetést nevében Diana Ross vette át. 2021-ben mutatták be a Hulu streamingszolgáltatón a The United States vs. Billie Holiday című filmet, amely a polgárjogi mozgalomban betöltött szerepét vizsgálja.