Megtaláltuk a világ legőrültebb sorozatát, amihez képest a Twin Peaks csak esti mese

Hogy Donald Gloverből egyszer korszakos zseni válhat, még senki nem sejtette, amikor 2009-től 2014-ig Dan Harmon vígjátéksorozatában, az NBC-s Communityben bohóckodott Troy szerepében. Alapvetően egy ikonikus alakításról beszélünk, köszönhetően Troy és Abed párosának, de Glover már ekkor tudatosan befolyásolta a popkultúrát, #donald4spiderman felkiáltással a Twitteren kampányolt, hogy ő játszhassa Peter Parkert a Sony új rebootjában, amelynek főszerepét végül Andrew Garfield kaparintotta meg. Ám a Communityben a Troyt alakító színész így is felbukkanhatott pókemberes pizsamában. Mindkettő kellett ahhoz, hogy Miles Morales, a fekete Pókember végül megszülethessen.

Nagy sokk volt, főleg a Community-rajongóknak, amikor zenei karrierjére és Childish Gambino névre hallgató alteregójára támaszkodva Glover elhagyta a szitkomot, de ez a húzása nagyon bejött, gondoljunk csak This Is America című számára, amely mostanra 952 millió megtekintésnél tart, és amelynek rejtett üzeneteit kismillió cikkben elemezték már.

A modern szürrealizmus felé való első lépése volt Donald Glovernek a zenélés, e területen a 41 éves amerikai művész a mai napig képes igencsak megdöbbentő dolgokat produkálni. Valószínűleg ha nincs Childish Gambino, akkor az Atlanta sem születik meg, amit a készítő egy interjújában nemes egyszerűséggel

Az Atlanta 2016-ban indult el az FX nevű amerikai kábelcsatornán és 2022 végén köszönt le, de idehaza annyira fű alatt maradt és nem beszélt róla szinte senki, hogy nekem személy szerint 2025 tavaszáig tartott, hogy egyáltalán rábukkanjak. Akkor viszont alig két hét alatt végig is nyomtam az összesen 41 epizódból álló négy évadot, tokkal-vonóval. És bár voltak itt-ott megingásai, felírtam magamnak a valaha készített legjobb sorozatok listájára, amiket életemben láttam. Nyilván az Atlantához a „Twin Peaks, csak rapperekkel” dolog miatt kell némi elvontság és nyitott gondolkodás, de meg vagyok győződve arról, hogy többen képesek lennének megugrani ezt a lécet, mint ahányan azt gondolják magukról.

A történet középpontjában egy Earn (Donald Glover) nevű atlantai fickó áll, akinek hétköznapjait, az exbarátnőjével, Vannel (Zazie Beetz) stagnáló „se veled, se nélküled” kapcsolatát kísérhetjük figyelemmel. Valamint azt, ahogy a reptéren dolgozó főszereplő egyszer csak meglátja a lehetőséget az unokatestvérében, a Paper Boi néven rappelő Alfredben (Brian Tyree Henry), és utolsó kétségbeesésében, egy rafkós húzást követően a feltörekvő énekes menedzserének szegődik. A banda tagja még a LaKeith Stanfield által játszott, a nigériai származása miatt a feketék között kiutált Darius, aki annyira laza, hogy azt A nagy Lebowski megirigyelné. Ja, és filozófiai hajlam is ugyanannyi szorult belé, mint Jeff Bridges kultikus karakterébe.

A hiphop csak körítésként szerepel a sorozatban, köszönhetően főképp annak, hogy a Paper Boi karakterét alakító Brian Tyree Henryről kiderült, képtelen a kamerák előtt jól rappelni. Emiatt Alt szinte nem is látjuk az Atlantában fellépni, ehelyett jóval izgalmasabb kérdéseknek járnak utána az írók. Többek között annak, hogy a hírnév, a gazdagság milyen hatással lesz pár jóbarátra, akik tényleg a putriból emelkednek ki. Ettől függetlenül azért remek saját számok íródtak az Atlantához, amiket külön is érdemes hallgatni, azonban a készítők nyilván úgy oldották meg, hogy Paper Boi zenéit például az autórádióból halljuk legfeljebb, vagy akusztikus feldolgozásokban, mert azokat a fehér lányok nagyon szeretik.

Mágikus realista világban játszódik Donald Glover sorozata, néha csak a szemük sarkából veszik észre a főszereplők, hogy mintha valami nem stimmelne körülöttük, mintha misztikus erők is munkálkodnának. Máskor meg telibe kapják az arcukba, hogy valakit egy láthatatlan autóval ütnek el. Bár az elején az abszurditása miatt sokkoló, amikor felbukkan Justin Bieber afroamerikai verziója a sorozatban, simán túllendülünk ezen is. Mert akkorra hozzászokunk, hogy az Atlanta valósága egy ilyen elszabott realitás. Nem lehet azonban felkészülni arra, amit a 2. évad 5. része hoz, amely tulajdonképpen egy megemlékezés, kifigurázás, és egzisztenciális horror egy olyan visszavonult sztárral a középpontjában, aki Michael Jackson még őrültebb verziójaként írható legkönnyebben körül, és akinek a hipózott ábrázatát jó ideig képtelen feledni, aki egyszer látja.

Az Atlanta az a sorozat, amelynek egyik legizgalmasabb és legmaradandóbb epizódja, amikor Paper Boi az istennek se bírja levágatni a haját, majd pár résszel később már amiatt markoljuk a karfánk szélét, mert a rapper egy erdőben veszik el úgy, hogy percről percre egyre valószínűtlenebbé válik, hogy valaha egy darabban előkerül onnan. Ez a fajta afroszürrealizmus, misztikum és abszurdum végighúzódik az egész szérián, és nagyon nehéz megmondani, hogy melyik sztori a legmaradandóbb,

Annyi kiemelkedő epizód van az Atlantában, sokkoló, idegborzoló és vicces végkifejletekkel, hogy szinte lehetetlen kiemelni egyetlenegyet, ami a sorozat legjobbja lenne. Na jó, nem mondok igazat, mert a finálé, Darius hallucinációkkal teli lezáró része talán az Atlanta legerősebb pillanatait hozza. De hogy a legérzelmesebbeket és leginkább elgondolkodtatókat, az biztos. Donald Gloverék képesek voltak úgy lezárni a sorozatot, hogy azt még a Lost alkotói is megirigyelnék, mert ennyire szép, szívfájdító búcsúzást nemigen lehet mostanában látni a tévében.

A csak feketékből álló írógárdát nyilván folyamatosan mozgatja a rasszizmus kérdése, ami egészen átível az Atlantán, s az álomszerű tálalás annak is köszönhető, hogy a Glover-fivérek, merthogy a szérián Donald tesója, Stephen Glover is dolgozott, azt a célt tűzték ki, hogy minden nézőnek bemutassák, néha mennyire valószerűtlennek tűnik, amit egy színes bőrű embernek át kell élnie a világban járva. Átjön az üzenet, és a készítőkön nagyon ritkán érződik úgy, mintha fehérellenesek lennének. Szimpla fehér, kelet-közép-európai nézőként is zseniálisakat lehet azon szórakozni, amikor az egyik részben egy olyan diákot ismerhetünk meg, aki azért nem kap ösztöndíjat, mert nem fekete a bőrszíne.

Fontos tudni erről a sorozatról, hogy Gloverék feltételeznek egy minimális intelligenciát részünkről. Nem rágnak a szánkba semmit, és előfordul, hogy egy-egy epizód között hónapok telnek el. Ilyenkor mindössze pár dialógusból lehet összerakni, hogy mi történhetett a főszereplőkkel. Afféle antológiajellege van az Atlantának, de nem úgy, mint az Amerikai Horror Storynak, hanem úgy, hogy bár a visszatérő négyes, Earn, Al, Van és Darius konstansnak számítanak, nagyon más és más arcát képes mutatni a történet. Sőt, vannak olyan részek, amikor a főhősök nem is láthatóak, ilyenkor benne van a pakliban, hogy nélkülük nem talál be annyira a végeredmény. De az biztos, hogy a legviccesebb és legbizarrabb temetéses sztorit a világon épp egy olyan felvonásban kapjuk az Atlantában, ahol Earn és bagázsa távol marad.

Az Atlanta csúcspontja a második évad, ott a közepe táján kapunk 3-4 részt, amelyek szinte tökéletesek, és nem gyengül a színvonal. A harmadik etap ehhez képest kísérletezőbb jellegű, az európai turnénak úgy is vannak mélypontjai, hogy Paper Boi amszterdami drogos drámája és időutazása (?) jó ideig beleragad a fejünkbe. A negyedik évad egy picit már visszatérés a formulához, és persze a fő helyszínként szolgáló Atlanta városához. Nem fogok kertelni, az áll a legjobban a sorozatnak, amikor a saját városukban nézzük a főszereplőket, akik a végére, köszönhetően a komplex, emberszagú drámáknak, amelyeket átélnek a 41 rész során,

A Twin Peakshez képest az Atlanta mai szemmel jóval modernebb néznivaló, és a félórás játékidő is nagyon jót tesz a sorozatnak. Szürrealizmusban pedig jön az újabb szentségtörés, de Donald Glover simán felveszi a versenyt David Lynchcsel, sőt. Nyilván a sikerhez kellett az a nagy egymásra találás, ami Donald Glover és a főrendező, Hiro Murai között végbement, utóbbi vizuálisan is egészen művészfilmessé, indie-jellegűvé tette a végeredményt. A jó zenék meg Childish Gambinónak, és napjaink fekete rappereinek köszönhetően adottak voltak.

Nekünk, magyar nézőknek az is érdekesség az Atlantával kapcsolatban, hogy a főhősök a fővárosunkat, Budapestet is megjárták, legalábbis a történet szerint – a harmadik évad leginkább klausztrofóbb, legzaklatottabb epizódjában. Külön nem érdemes megnézni, mert a körítést és a karakterek motivációit nem fogja érteni az ember, de egyike a megmosolyogtató „cameóknak. Már ha nem számítjuk, hogy felbukkan a sorozatban többek között a rendkívül neurotikus Alexander Skarsgard, aki eléggé a True Blood-féle Eric szerepébe ragadt, az Elrabolva kőkemény akcióhőse, Liam Neeson, és olyan arcok, mint Soulja Boy, a halottnak hitt Tupac Shakur és sokan mások.

A végső poén, a legnagyobb anomália, hogy az Atlanta éppen azon a Disney+-on található meg, aminek anyavállalatát a negyedik évadban a készítők áldokumentarista stílusban szétparodizálják abban az epizódban, amely egy, véletlenül a Walt Disney vezetőjének megválasztott fekete fickóról szól. Abszurd, pont annyira abszurd, mint amennyire az Atlanta kiforgatja magából Amerikát és a modern világunkat.

9/10

Az Atlanta mind a négy évada szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Disney+-on.