„Épphogy a lövészárok nem véd meg – magyarázza barátom, Tarasz, a katonaorvos. – Az óvóhely esetleg, hacsak nem céltudatosan látnak a rombolásához. A lövészárok-rendszerben immár nem járkálhatsz. Az emberek egyszerűen csak ott élnek a föld alatt és hozzászoknak; szó szerint egerekké változnak. Az egerek minden oldalról csipkednek, te magad olyan vagy, mintha az egerek császára lennél, velük élsz. (…) Egy egészségügyi nővér elmagyarázza: azért annyira sovány sok sebesült, mert alig esznek, alig isznak, hogy ne kelljen kimenni a bunkerből a dolgukat elvégezni, mert kinn drónokkal vadásznak rájuk...” – olvasom az Oroszországban idegen ügynöknek nyilvánított, (eddig) amerikai kormányzati, illetve Soros-alapítványi támogatással Lettországban szerkesztett, orosz és angol nyelvű portálon közölt nagyriportban. A címe:

„Innen csak egy kiút van – a kétszáz vagy a háromszáz”

Az Ukrajnában, az idén két hónapot töltött Sura Burtina, a Reportagen című svájci lap újságírója jegyezte fel egy sebesült katonának ezt a mondatát, ami rávilágít a riport alcímének értelmére is: „Miért nem akar harcolni sok ukrán?” A kétszáz, illetve a háromszáz arra utal, hogy a frontra egyre inkább a tűzvonalbeli szolgálat határidejének megjelölése nélkül, akár hónapokra, sőt évekre vezényelt – sok esetben, gyakorlatilag odatoloncolt – ukrajnai katonák többsége szerint: a halál a sorsuk.

A kifejezés magyarázatára a még a szovjet honvédelmi minisztérium 1984. október 8-ai keltezésű, 200. számú parancsában leltem. Az Afganisztánban elesett katonák holttestének cinkelt, hermetikusan lezárt koporsóban repülővel való hazaszállításához maximum kétszáz kilogramm súlyt lehetett figyelembe venni, illetve elszámolni. Ha vonaton – az értelmező rendelkezések szerint autóval, hajóval – történt a szállítás, háromszázat.

Sura Burtina 11 részes, a Meduzában 2025. március 17-én közölt riportja egyes fejezeteinek lényegét közlöm alább. A 7. fejezetből bővebben idézek, az utolsót pedig teljes egészében lefordítottam. Mindegyik rész szörnyű, de ezek ráztak meg leginkább. Például az, hogy az elvben megmenthető sebesülteket is nehéz evakuálni. A drónok miatt sokukat nemhogy távolabb nem tudják szállítani, de még egy lövészárokba, ne adj isten egy bunkerbe sem tudják becipelni azt, akit a szabadba kimerészkedve, akár a kis- vagy nagydolga végzése közben ér találat. A záró rész egy szinte lelki élőhalott katona monológja, aki még mindig attól fél, hogy

ha kiderül, hogy ő beszélt az újságíróval, még ennél is jobban elbánhatnak vele.

A Bekiáltásban nem igen fordult elő ilyen megoldás. Most azért élek ezzel az eszközzel, mert azt tapasztalom, hogy a közvélemény-formálók – a megélhetési politikusok, az akár tudatosan dezinformáló szakértők, a tájékozatlan és felelőtlen médiamunkások – gyakran hézagos, iskolai történelem-tanulmányok, film-, netán regényélmények, a szórakoztatás jegyében készülő áltudományos kötetek alapján közelítenek az arcvonalakon és a hátországban zajló eseményekhez.

Így alakítanak ki és tartanak fenn a mai háborúk sosem tapasztalt retteneteihez képest tévképzeteket az immár általában katonai kiképzésben sem részesült újabb nemzedékekben. Ezért ezeknek egyrészt esélyük sincs arra, hogy felmérhessék az esetleg rájuk váró borzalmakat, másrészt ez válik az álhazafias szólamokkal elfedett, valójában mindig a tőkeérdekeket szolgáló háborús készülődés elfogadtatásának alapjává.

De még a becsületes hírmagyarázók többsége is meg van verve azzal, ami a jelentős hadsereget fenntartó országok vezérkari tisztjei, főtisztjei, tábornokai gondolkodásának szintén korlátot szab: eleinte csak a korábbi háborúk alapján képesek közelíteni a következő összecsapásokhoz. Gondoljunk arra, hogy az elmúlt századokban a hadvezéreknek mekkora fejtörést okozott annak kiderítése, merre vonul az ellenséges hadsereg, s ehhez képest hol lehet majd az ütközetre alkalmas hely, ahova a saját egységeket úgy kellene eljuttatni, hogy azok foglalják el az előnyösebb pozíciót!

Ehhez képest az Ukrajna és Oroszország területén folyó háborúban nemhogy a nagyobb egységek, de szinte minden egyes katona és katonai jármű, sőt egyre inkább a civilek mozgásáról a történésekkel egyidejű, pontos kép áll össze a műholdak és a drónok révén. Vagyis a drónok alapvetően megváltoztatták a háború körülményeit. A tömegmédiában még nem hallottam beszélgetést, pláne elemzést, ami ennek következményeivel – köztük e hadviselésnek a frontokon és a hátországban lévőkre gyakorolt lelki hatásával – átfogóan foglalkozott volna. A Moszkva-barátsággal aligha vádolható svájci újságíró, s a riportot közreadó Meduza ezt a hiányt pótolja kissé.

♦ 1. fejezet: TCK (Területi Toborzási és Szociális Támogatási Központ, aminek már a neve is cinikus, amennyiben a háborúhoz ágyútöltelékeket – gyakran erőszakkal – szállító szervezethez a humánumtól vezérelt támogatást – a rokkantak, az elesettek hozzátartozóinak támogatását – kapcsolja.)
A szerző tapasztalatai szerint a leggyakrabban használt, és rettegve kiejtett mozaikszó a mai Ukrajnában a „teceká”. E szervezet megtermett katonái a köznyelvben a „tecekások”, akik a legelképesztőbb trükköket is bevetve, a brutális fellépéstől sem visszariadva kisbusszal vadásznak – innen a begyűjtés Ukrajnában elterjedt neve, a buszifikacija – a bevonulni nem akaró férfiakra minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen, hogy aztán a börtönszerű őrizet alatti, legfeljebb egyhónapos kiképzést követően a tűzvonalba küldjék őket.

♦ 2. fejezet: Gyilkosok
Néhány olyan eset felidézése, amikor a „begyűjtés” során meghaltak vagy öngyilkosok lettek a katonának kiszemeltek.

♦ 3. fejezet: Summantók
(Ukrán: ухилянті (uhiljanti) = svindlerek, simlisek, sunnyogók, summantók, az egyhónapos katonai kiképzés után a szinte biztos halált jelentő frontszolgálatot akár az országból való szökéssel elkerülni akarók.) A riporter maga is csatlakozik olyanokhoz, akiket embercsempészek kizárólag valutában fizetett, jelentős összegekért juttatnak a határon túlra, már amennyiben nem buknak le. Ez a rész egy ilyen úton szerzett, szívszorító tapasztalatok leírása. 

♦ 4. fejezet: Nem szeretik a beszariakat
Beszélgetések olyanokkal, akik megvetik a katonaszökevényeket, a külföldre menekülőket, a frontszolgálat alól kibúvókat keresőket, vagyis „A Putyin előtt kapitulálókat”.

♦ 5. fejezet: Tapintatlan kérdés
Mára részben meghasonlott önkéntesek között a front közelében. A fejezetcím forrása a válasz a szálláson lövések hangjára ébredő tudósítónak arra a kérdésére, hogy sikerül-e megsemmisíteni az iráni gyártmányú kamikáze drónokat, amelyekkel az oroszok (az ukrán front-zsargonban: kacapi, pidori, moszkali) támadást intéztek.

♦ 6. fejezet: A dezertőr
Találkozás egy másfél évvel ezelőtti, akkor még lelkes, ma már csak a túléléssel foglalkozó riportalannyal. Míg az újságíró 2024-ben 100–200-ra tette a frontról dezertálók számát, azóta hivatalosan is 60 ezer büntetőeljárás indult, de nyomozás lényegében nem folyik ellenük. Ugyanakkor a parancsnokok egyre kevésbé jelentik az ilyen, néha tömeges eseteket. Viszont azok közül, akiket gyakrabban bevetnek kevesebb a szökevény, mert felelősséget éreznek a bajtársaik iránt.

♦ 7. fejezet: A drónok (Részletek)
»Amikor felszálltam az evakuációs buszra egy Pokrovszkhoz közeli faluban, azonnal láttam a feldagadt arcokat és a merev tekinteteket. Fájdalomcsillapítóval gyógyszerezik őket, de továbbra is éreznek fájdalmat, a lényeg azonban az, hogy lélekben valahol máshol vannak. Odaülök hozzájuk, és kérdezgetem őket a sebesülésük körülményeiről. Egymás után ugyanazt mondják, kisablakot nyitva egy szörnyű, pokoli valóságba. Egy 60 év körüli bácsi, az északnyugat-ukrajnai Rivne megyéből való kőműves megmutatja karmokká fagyott ujjait, és szinte rájuk csodálkozik, hogy egyáltalán nem hajlanak.

– A szabad ég alatt dolgoztunk. Se bunker, semmi, csak egy dróthálót (a drónok ellen – KDL) feszítettek fölénk. Senki nem váltott le bennünket, sok minden történt ott. Nem volt összeköttetésünk sem, de végig kitartottunk. A köcsögök (értsd: oroszok – KDL) be akartak keríteni, elvágni az utat – naponta kétszer–háromszor támadtak. A (megölt) húsz emberből öten kétszázsok, a többség háromszázas. (Utalás a fentebb is említett, cinkelt koporsók súlyára, azaz a halottakra – KDL) Voltak olyanok is, akik elmentek, ki tudja, hova. Merthogy ott lehetetlen volt beásni magad, lövészárok nincs, csak egy lövészteknő. Éjjel, mikor azok már nem jönnek, egy pár percre kimész, hogy kiegyenesítsd a lábad. Az utolsó napon kezdtek ránk repülni a drónok – ágakat tűztünk ki, azok beléjük csapódtak és tőlünk háromméternyire robbantak. Akkor tablettákat adtak, most is szedem őket. A radarunk lemerült, ezért a legkisebb suhogásra is lőttünk, amint zörrent valami az állás közelében – valami állat vagy micsoda. Hát rohamoztak megint, 12 megölt köcsögöt számoltunk össze ott, nem hiába ijedtünk meg. (…)

Tíz esetből kilencben drón okozza a sebet. Ez vagy FPV, azaz kamikáze-drón volt, vagy „csúsztatás” – drónról leejtett gránát, akna vagy önélesítő robbanószerkezet), vagy aknavetőt irányító drón stb. Mindenütt drónok vannak, már lényegesen többen, mint az emberek. Tilos a szabad ég alatt tartózkodni – éjjel is, nappal is. A katonáknak egész idő alatt rejtőzködniük kell a bunkerekben vagy ágakkal álcázott odúkban. (…) A felderítő drónok a lövészárkok fölött lebegnek, ahol a gyalogság rejtőzik. Az állások fölött oly sok van belőlük, hogy valósággal zizeg tőlük a levegő, mintha méhraj keringene ott. A drónok párban dolgoznak: amikor az egyik akkumulátora lemerül, másik váltja fel. Időről időre, az állások fölött FPV-k, kamikaze-drónok néznek körbe, hogy megöljenek egy kikémlelő katonát, vagy hogy berepüljenek a lövészárokba, hogy ott robbanjanak fel. Ha ez nem sikerül, akkor egy szemétdombon robbantják fel magukat.

A drónok 24 órán át őrjáratoznak. Akkor is, amikor a lövészárokból kivonszolják a sebesülteket, hogy az evakuálási pontra vigyék őket. Amint ezt észreveszik, rájuk repül az FPV vagy a gránátot dobó drón. Éjjel-nappal látnak, de az esti vagy a reggeli, mindössze húszpercnyi szürkületben korlátozottan. Erre vár a gyalogság, hogy megkezdje a „szétszerelést”. Ez egy katonai szleng a front mindkét oldalán, ami azt jelenti, hogy megkezdik a bunkerek, a páncélozott szállítójárművek, no és az emberek elpusztítását. Adott esetben „szétszerelnek” egy házat is, megölve minden benne lévőt. Majd kétszáz éven át a gyalogság fő menedékei a lövészárkok voltak: a tüzérség és az aknavetők ritkán találtak pontosan célba; a veszteségek többségét a repeszek számlájára írták. De a drón centiméterre pontosan célba juttatja a gránátot, ezért a lövészárkok értelmüket vesztették.

– Épphogy a lövészárok nem véd meg – magyarázza barátom, Tarasz, a katonaorvos. – Az óvóhely esetleg, hacsak nem céltudatosan látnak a rombolásához. A lövészárok-rendszerben immár nem járkálhatsz. Az emberek egyszerűen csak ott élnek a föld alatt és hozzászoknak; szó szerint egerekké változnak. Az egerek minden oldalról csipkednek, te magad olyan vagy mintha az egerek császára lennél, velük élsz.

– Én az egyik településen 12 napon át tanyáztam egyhelyben, s ez idő alatt összesen félórát nem töltöttem az utcán – mondja egy sebesült.

– Ha ostromolnak, azt akár láthatod is, hogy jönnek. De amikor meghallod a drónok hangját, a fejed sem dugod ki, nem nézelődsz.

– Az FPV össze-visszarohangál, kiszámolja, hol vagy. Ha megtalál, akkor üldözőbe vesz, és akármi van, elpusztít. Gépfegyverrel nehéz lelőni; óránként 180 kilométeres sebességre is felgyorsul. (…)

Ez azt jelenti, hogy a drón a legkülönfélébb fegyvereket helyettesítheti. Például a gránátvetőt repeszgránátokkal szórhatja meg, más esetekben termobarikus vákuumfegyvert vet be, ami minden előlényt elpusztít.

– Minden kimenetel minimum négy-öt kétszázassal (halottal – KDL) jár. Főleg, ha váltás van. A kacap (értsd: az orosz – gúnyos, KDL) hallgat bennünket, tudja, mikor hagyjuk el az állásunkat, és a drónok megkezdik az ide-odaröpködésüket. Kijöttek velünk a srácok – ott lebegett egy drón, máris repült négy akna. Négy test, az ötödik háromszázas, aztán talált egy régi bunkert, elkúszott addig, s ott megkétszázasodott (értsd: oszlásnak indult – KDL), amíg keresték. (…)

Az oroszok nagyon gyorsan haladnak. Naponta fél- vagy egy kilométert is jönnek, a parancsnokoknak viszont tartaniuk kell valamiféle frontvonalat – magyarázza Tarasz. – Ezért olyan utasításokat adnak, amelyekkel tudván tudva a katonák életét kockáztatják. A parancsnokság nyomást gyakorol a parancsnokunkra, ő meg űzi a fiúkat. Például, ahelyett hogy szürkületben mennének, éjszaka kell jönniük, amikor az éjjellátókkal megfigyelhetők vagyunk. Így morzsolták fel a századunkat kisebb csoportokban. Mikor megsebesültem, már csak negyvenen voltunk. Leszámítva a kezdetek kezdetét, a századunk soha nem volt teljesen feltöltve. De az első kimenő után harmincan leléptek, amire senki nem számított. Így aztán eleinte félszázadnyi, aztán negyedszázadnyi egységgel harcoltunk, s most mindössze tízen vannak. Amíg gyógyultam, már senki sem maradt azok közül, akikkel együtt harcoltam. (...)

A háború jelenlegi szakaszának valószínűleg legnagyobb tragédiája, hogy lehetetlen gyorsan elszállítani a sebesülteket. Minden orvosi evakuációs hely mögött drónok vadásznak, ezért csak derengéskor vagy ködös időben lehet szállítani. A sebesültek három–öt napon át fekszenek az állásokban, szenvednek és meghalnak. Az orvosi evakuációs pontok támadása háborús bűncselekmény, de a drónkezelők ezekre is rászállnak. (…)«

♦ 8. fejezet: Buzi-vadászat
A szembenálló oroszországi katonákat illetik a kifejezéssel, amiként az oroszországiak az ukrajnaiakat orkoknak nevezik. Ennek ellenére, miként a riportban megszólalók közül többen is állítják, idővel az ukrán katonákban is megfogalmazódik: azok ugyanolyan emberek, mint ők, sőt számos esetben tapasztalják, hogy az oroszok ellátják az ukrán sebesülteket, illetve ukrajnai foglyaiknak is védelmet biztosítanak, ha ukrán részről támadás éri az állásaikat.

♦ 9. fejezet: Milán(ó)
Valójában a szinte teljesen elpusztított Liman település lehangoló hadikórházában tapasztaltak leírása. A hasonló hangzás miatt a valaha volt, többszörösen, hol az ukránok, hol az oroszok által „felszabadított”, tehát porig rombolt város nevének az olasszal való behelyettesítése a rezignáltság, s ki tudja még mi mindennek a kifejezése.

♦ 10. fejezet: A vonat
Az újságíró szerint 2024 decemberében még árulásnak számított, ha valaki nyilvánosan arról beszélt, hogy véget kell vetni a háborúnak. Ehhez képest 2025 februárjában már az elsősorban katonáknak lefoglalt vagonban is azért kárhoztatják a frontról visszatérőket, mert aránylag nagy összegű zsoldot kapnak. Azok viszont elmondják: kilenc hónapja nem látták a családjukat, a gyerekeik nélkülük nőnek fel, de persze azt is, hogy Ukrajnáért harcolnak. Erre jön a replika: de mi az, hogy Ukrajna? Minthogy a vagonban lévők közül sem tudni, ki az ukrán, ki az orosz, a szomszédokkal való megbékélésre intők hangja a gyűlölködőkével keveredik. Aztán együtt szidják a kiváltságosokat, akiknek gyerekeit nem hívják be. Mikor kiderül, hogy egy zsidó is van a katonák között, valaki zsidózni kezd: „Nézd meg mit csináltak a tieid Ukrajnával? Mindent eladtak”. Az meg szerencsétlen azt mondja: „Három hónapja már az asszony is elhagyott. Annak adta, aki közelebb volt…”

♦ 11. fejezet: A villanyszerelő (Ez a rész rövid. Lefordítottam az egészet. Önmagáért beszél!)
»Elhatározom, hogy meglátogatom az egyik sebesültet, akit az evakuációs buszon láttam. Amikor belépek a szobába, felélénkül, mintha csak rám várt volna.

– Segítséget kell keresnem! Nem bírom tovább! – mondja izgatottan. – Állandó a nyomás a fejemben az agyrázkódás után. – Már ott mondtam neki – biccent a szomszéd ágyon fekvő bajtársa felé –, hagyj itt, félúton, itt maradok, nem bírom már! Akkora az igazságtalanság ebben a seregben, hogy csak egy darab hús vagy nekik. Megsoroztak bennünket. Támadás, támadás után. Kimenekültünk a fedezékből. Azok meg csak üvöltöttek ránk az adó-vevőből: „Vissza a pozícióba!” De már addigra szétverték, nincs már. Akkor meg hova vissza? – mondja remegve a katona.

– Nem katonaként viszonyulnak hozzád. Jöttek ezek a „vásárlók” (értsd: toborzók – KDL): „Fiúk, nyomás induljatok a frontra, bár aligha tértek onnan vissza!” De miért kell mindjárt ezt mondani? Az apám is ott volt, együtt hívtak be bennünket, és volt még velem egy városból való fiatal srác is. Bevonultunk, két napig lövöldöztünk – aztán azonnal az állásba, rohamra, és szemem láttára – egy golyó a fejébe.

– Kihallgatásra mész, hogy rosszul vagy, hogy adjanak valami normális gyógyszert. A válasz, hogy „Majd… Minek az neked? Hisz’ élsz, kezed, lábad megvan…” A szabadságom alatt kórházban feküdtem – sérvek, duzzanatok, valamilyen két daganat. Még beteglapot sem állítottak ki.

– Amikor egészséges voltam, készen álltam, hogy menjek. Nem tiltakozom a szolgálat ellen, hogy valamit én is tegyek. Villanyszerelő voltam, szeretem a szakmámat, és ezzel sokaknak segítettem. De már nem vagyok gyalogos katona sem, már egész testemben remegek. Két gyerekem van, a fiam tizenkétéves, a lánykám négy – szed elő remegő kézzel egy levéltárcát a katona, amiben kis fotók vannak. – Mindig magamnál hordom őket, mintha a talizmánjaim lennének. Látni akarom őket. Ha mondtak volna valami határidőt, ha tudtam volna, hogy 18 hónapra meghosszabbítják a szerződést, akkor betegen is tovább szolgáltam volna. Hiszen nem vitatom, háború van… De miért van az, hogy ők csak ülnek a klubokban, és senki nem hívja be őket? Sok a fiatal fiú, akik már nincsenek, nagyon sok! Haza kívánkozom, és ennyi… – sírja el magát a katona a vaságyon ülve. – Csak a nevemet le ne írja, nehogy probléma legyen belőle. Mert akkor még nagyobb bajt hoznak rám.« #

Közreadja 2025. április 4-én,
a háború utolsó hónapjaiban rommá tett
Magyarországnak a Horthy-fasizmustól,
Szálasi nyilasainak rémuralmától,
a náci német megszállástól külső erők által,
a magyar hadsereg ellenében történt
megszabadítás 80. évfordulóján:
Kabai Domokos Lajos