Ezt a kincset keresi mindenki, de aki megkaparintja, az rögtön elveszíti

Márai Sándorral sétálunk Krisztinavárosban, amikor 125 évvel a születése után emlékév keretében próbálják fiókok mélyére került műveit méltó módon újra a reflektorfénybe hozni. Ennek egyik eleme az Egy polgár sétái című tematikus emlékséta, amelyen Márai életének főbb állomásait Krisztinaváros utcáin látogathatjuk meg.

A róla elnevezett művelődési háztól indulunk a Mikó utcán és a Gránit lépcsőn át a Tóth Árpád sétányig. Az elénk táruló múlthoz képest rövid a séta. Márai mellszobrával Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter néz farkasszemet, a maroknyi csapat tagja Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke és Böröcz László, Budavár polgármestere is. Rékasi Károly színművész pedig Márai szavaival szól hozzánk. Túravezetőnk Stella Szonja az Imagine Budapesttől. 

Vajon mit üzenne Márai a mai Krisztinavárosnak? Mit szólna a polgári értékrend zászlaja alatt napjainkban a Karmelita kolostorba szirénázó Škoda konvojokhoz? Mit szólna a mai kávézókban hallható sekélyes párbeszédekhez? Hogy fogadná az „ösztönök rémuralmát”? Márai Sándor leírt sorai között az egész múlt század megbújik, változó, állandóan vibráló világunkban pedig akaratlanul előtérbe kerül, hogy a XX. század történelmi eseményeivel párhuzamot vonjunk.

A polgári ethosz, amelyet Márai egész életében rendíthetetlen hittel képviselt, most eszményként lebeg a főváros felett. Sokan megkaparintanák, mint a világ összes aranyát rejtő széfnek a kulcsát, de figyelmen kívül hagyják, hogy minél inkább hajszolják Márait, annál messzebb kerülnek tőle. Az iránymutatását lehet használni, de aki inkább kizsákmányolná, annak azonnal kicsúszik a kezei közül.

Randevú és házasság

Márai Sándor életének 88 évéből tizenhatot Krisztinavárosban töltött, az akkor még kisvárosként nyüzsgő irodalmi negyedben, Kosztolányi Dezső szomszédjaként. Így nem csoda, hogy hatvan regényének a háromnegyede itt született. A szívéhez közel álló Philadelphia kávéház a budai Vár lábánál, a Krisztina téren állt, napjainkban az OTP egyik fiókhelye és egyéb üzlethelyiség ütött itt tábort. De Pest-szerte számos kávéházban megfordult. „Mondd csak, mikor és hova vitted utoljára randevúzni a szeretőidet?” – veti ma oda túránk közben.

Folyamatosan koslatott Krúdy után, de a fő székhely az Attila út és az Alagút utca sarkán lévő kávéház maradt: „A Horváth-kerttel szemközt telepedtem meg, a rozzant, békebeli budai kávéházban, mely minden éjjel nyitva tartott reggelig, barátságot kötöttem a főpincérrel és a szivarossal, s rövidesen észrevettem, hogy több levelet, telefonüzenetet kapok már kávéházamba, mint lakásomba, látogatóim előbb a kávéházban kerestek, s csak aztán néztek fel otthonomba” – olvasható az Egy polgár vallomásaiban.

A kassai születésű író Párizsból – ahol az eredetileg tervezett három hét helyett hat évet töltöttek – 1928-ban érkezett feleségével, Lolával (Matzner Ilonával) Budapestre, a budai Mikó utca 2.-be. A házat és az erkélyt, ahonnan megszámolta azokat a bizonyos gesztenyefákat, amit a Halotti beszédben olvashatunk, már nem találjuk. A legendás épületet a második világháborúban porig bombázták, ahogy egész Krisztinavárost. „Vett már el tőled mindent a sors egyik pillanatról a másikra?” – súgja oda a túra közben.

Akkortájt a Mikó utcai erkélyen, a nádfonatú széken beszélgettek feleségével, de amilyen gyorsan lapozunk egy könyvben, ez az emlék ugyanolyan sebesen szertefoszlik. Az ott álló, 1990-es években épült társasház látványosan elüt a városnegyed hangulatától. 1944. március közepén tudták meg, hogy megkezdődött a náci megszállás, Lola pedig izraelita felekezetű volt, de 1936. november 24-én püspöki engedéllyel megkeresztelték. „Több mint hat évtizedig küzdöttünk együtt Lolával. Ti tisztelitek még a házassági fogadalmaitokat?” – teszi fel a kérdést séta közben az író.

„Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam”

Stella Szonja, a túránk vezetője közben azt meséli, hogy a háborút Leányfalun vészelték át, és amikor visszajöttek a Mikó utcába, a lakásuk borzasztó állapotban volt. Bombatalálatot kapott. „Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre / A Gránit-lépcső itt zuhan a mélybe. / Az ablak előtt, nyári reggel, boldog / Fényben itt lengtek a gesztenyelombok. / Az ablak mögött regényt írtál, ájult / Másodpercekben az ég is kitárult. – / Itt készültél egy messzi, messzi útra, / Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca” – olvasható egyik versében.

A Mikó utca jelképpé vált Márai életében. Mint jól tudjuk, akkor még hét gesztenyefa állt ott, és az egyik falevelet, amikor 1948-ban emigrált, beletette az útlevelébe, és élete végéig ott hordozta. Itt tényleg polgári életet élt: mindennap Terka, a cseléd gondoskodott róla, így reggel feketekávé és frissen facsart narancslé várta, majd kocsival irány a Margitsziget, ahol következett egy kis tenisz, majd belefért pár hossz az uszodában is, mielőtt a napi penzumba belekezdett volna, és végül séta a Bástya sétányon, ahol Thomas Mannt is kísérgette. 

De mi most elcsendesedünk, hallgassuk őt: „Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely – régen valamikor, az ostrom előtt – az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben. Ezt a fényképet zsebre tettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe?” – olvashatjuk a Hallgatni akartam című könyvében.

A történelem fura humora

Az Imagine túravezetőjével a következő állomásunk a Gránit lépcső. Stella Szonja itt visszakalandozik a szerelmi ügyekre. Lola szintén Kassán született, de Berlinben ismerkedtek meg Máraival. Hatvanhat évet éltek együtt, Márai rendületlenül ápolta a félig megvakult feleségét az utolsó napjaiban. A főhősünknek két szeretője volt, Mezei Mária és Tolnay Klári. Utóbbi akkoriban még nagyon fiatal volt, Márai állítólag félreértette a közeledését, de megtanította tisztelni Krúdy Gyulát és Thomas Mannt, és a fiatal hölgynek irodalmi pletykákat is mesélt a Múzeum Kávéházban.

De mit szólt ehhez Lola? Ahogy egymásról írtak, kijelenthető, hogy egyszerűen szilárd egységet alkottak. Harmos Ilona, Kosztolányi felesége szerint Lola sohasem tett vagy mondott ostobaságot, emberismerete kiváló volt, okosan, ügyesen egyensúlyozott veszélyes helyzetekben.

Valóságérzéke, humora, emberismerete átsegíti a válságokon. Ott, ahol más nő megalázva, beszennyezve, összetörve kerülne ki, ott könnyedén átlibben, és még csak be sem sározódik a lába

– idézi Kosztolányinét Stella Szonja.

A Gránit lépcső felvezet minket a Tóth Árpád sétányhoz. Ez a hely a gyönyörű panorámája mellett számunkra most azért fontos, mert Márai életének rutinját képezte az, hogy itt feljöjjön. Ezen a helyen is hatalmas pusztítást végzett a háború, ahogy Kosztolányiék házával és a Philadelphia kávéházzal is. A háború elpusztította szeretett helyeit, majd később a kommunisták miatt, az emigrációban, nem volt több teniszezés a Margitszigeten, és nem ismerték azt a nyelvet, amelyet világszinten művelt, de még csak fel se ismerték.

Mielőtt a kommunisták bezúzták volna a műveit, 1948-ban azt mondta, hogy egy svájci konferenciára megy. Lolával és a teljes családjával rengeteg táskát vittek magukkal. Mindenki tudta, hogy elhagyja az országot, de a reptéren senki nem állította meg, és soha nem tért már vissza.

Márai Sándor a halála előtt mindenkit elvesztett, 1985-től sorozatos tragédiák érték. Meghalt Lola, elvesztette öccsét, majd testi fájdalmai közepette nevelt fiát is el kellett temetnie. 1989. január 15-én megírta utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül február 21-én fejbe lőtte magát. A történelem fura humora, hogy nem sokkal később, június 16-án újratemették Nagy Imrét, ezzel pont került a kommunista diktatúra végére, ami miatt elhagyta az országot. „Mondd csak, a mai világban ti meddig tartotok ki?” – veti oda a séta végén.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)