Így fog kinézni a NATO, ha Amerika rájuk csapja az ajtót

Eddigi 76 éves története során az Észak-atlanti Szerződés Szervezete számos válsággal nézett szembe, de egyik sem volt olyan súlyos, mint amivel ma szembesül. Hivatalba lépése óta Donald Trump amerikai elnök megkérdőjelezte a szövetség kollektív védelmi kötelezettségvállalásának legfontosabb alapelveit.

Trump ráadásul többször megkérdőjelezte a NATO kollektív védelemre vonatkozó garanciáját, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem fogja megvédeni azokat a szövetségeseket, akik „nem fizetnek” – annak ellenére, hogy 2014 óta szinte minden NATO-tag drámaian megnövelte védelmi kiadásait. Mivel Trump nem becsüli sokra a szövetséget és annak kollektív védelmi kötelezettségvállalását, még az sem lenne meglepő, ha kormányzata végül a NATO-ból való kilépés mellett döntene. 

A NATO nem hasonlít semmilyen más katonai szövetségre. Saját politikai és katonai parancsnoksággal, integrált parancsnoki struktúrával, közös finanszírozással, valamint közös védelmi tervezéssel, kiképzéssel, gyakorlatokkal és műveletekkel rendelkezik. Bár ezek a felelősségek megoszlanak a tagok között, az Egyesült Államok mindegyikben központi szerepet játszik. Nemcsak a szövetség legnagyobb és legjelentősebb bástyája; régóta ragaszkodik ahhoz is, hogy a többi tag elfogadja saját védelmi képességeiknek az Egyesült Államok által vezetett struktúrába való integrálását, biztosítva ezzel, hogy Washington ellenőrizze azok alkalmazását a nagyobb katonai műveletekben – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében Ivo H. Daalder, aki 2009 és 2013 között az Egyesült Államok NATO-hoz delegált nagykövete volt.

A NATO struktúrája teljes mértékben az Egyesült Államokra van szabva

Kezdetekben ez nem így volt. Az Egyesült Államok csak európai partnereinek – akik a II. világháború utáni szovjet expanzióktól tartottak – határozott sürgetésére egyezett bele az Észak-atlanti Szerződés 1949. áprilisi aláírásába. Kezdetben kollektív biztonsági szerződésnek, nem pedig állandó szövetségnek vagy szervezetnek tervezték. Ez Észak-Korea 1950-es dél-koreai invázióját követően változott meg. A támadás intő jel volt, hogy a Szovjetunió akár figyelmeztetés nélkül is lecsaphat a NATO-ra. Az amerikai döntéshozók felismerték, hogy a hatékony elrettentéshez és védelemhez többre van szükség, mint írásos kötelezettségvállalásra. Közös parancsnokság alatt álló, állandó erők és egy olyan politikai testület kell, amely képes azokat egy meglepetésszerű támadás esetén gyorsan mozgósítani.

Így alakult ki az Észak-atlanti Szerződésből az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. A tagállamok állandó képviselőket neveztek ki az Észak-atlanti Tanácsba, az új szervezet irányítótestületébe, és megállapodtak egy integrált katonai parancsnoki struktúra létrehozásában, amelynek élén egy főparancsnok áll. Az első, akit 1951 elején erre a posztra kineveztek, az amerikai tábornok és későbbi amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower volt.

Azóta a NATO a kollektív védelmet ezen az integrált folyamaton keresztül szervezi meg, amely minden egyes taghoz hozzárendeli azokat a képességeket, amelyeket be kell szerezniük és be kell vetniük. Bár a tagok felelősek saját fegyveres erőik finanszírozásáért és bevetéséért, a közös parancsnokság tervezi és irányítja a NATO-műveleteket.

Az integrált védelmi tervezés több mint hét évtizede jellemzi a szövetséget. Ez a megközelítés azonban csak azért működött, mert az Egyesült Államok domináns és egységesítő szerepet játszott. A NATO parancsnoki struktúrájának kulcspozícióit mindig is amerikai főtisztek töltötték be. Az Egyesült Államok Európai Parancsnokságának vezetőjét bízták meg a NATO legfőbb parancsnokának szerepével.

Az Egyesült Államok szárazföldi, haditengerészeti és légi erői a szövetség számos kritikus katonai funkcióját látják el. Az amerikai hadsereg szállítja továbbá az európai égboltot védő integrált légvédelmi hálózat központi elemeit, kommunikációs hálózatait, valamint hírszerzési, megfigyelési és felderítési képességeit. Mindenekelőtt az amerikai nukleáris fegyverek jelentik a NATO végső elrettentő erejét.

Ahhoz is Amerika kell, hogy menedzselni lehessen a távozását

A NATO európizálása három olyan dolgot igényel, amelyek jelenleg hiányoznak: pénzt, időt és Amerika együttműködését. Ennek az alapvető váltásnak a költségei az európai védelmi kiadások jelentős növelését teszik majd szükségessé – Mark Rutte NATO-főtitkár szerint a tagok GDP-jük „jóval több mint három százalékát” fordítják majd védelemre. A szükséges képességek beszerzése, a haderő kiképzése és felszerelése, valamint a hadszíntérre telepítése azonban még megfelelő források mellett is évekbe, ha nem egy évtizedbe telik. Emiatt Európának szüksége lesz Washington aktív együttműködésére. Néhány területen – nevezetesen a nukleáris fegyverek esetében – nem egyértelmű, hogy bárki számára is előnyös lenne a teljes körű átállás.

Egy március eleji uniós csúcstalálkozón az európai vezetők megállapodtak abban, hogy 150 milliárd euró védelmi célú kölcsönt vesznek fel, és a védelmi kiadásokat kivonják az uniós tagok éves kiadásait korlátozó költségvetési szabályok alól, ami a következő tíz évben további 650 milliárd eurót szabadíthat fel.

Rendkívül fontos, hogy Németország, amely annak ellenére, hogy Európa legnagyobb gazdasága, sokáig viszonylag keveset költött a védelemre, jelentős változást eszközölt saját kiadási szabályaiban. Márciusban a német parlament beleegyezett abba, hogy a védelmi kiadások, a hírszerző szolgálatok finanszírozása és az Ukrajnának nyújtott támogatás mentesüljön az ország szigorú költségvetési korlátozásai alól, ami a következő években akár 400 milliárd euróval is növelheti a védelmi büdzsét. Ezt a példát sok más kormány is követi.

Az európai tagállamoknak legalább arra kötelezniük kéne magukat, hogy a 2030-as évek elejére a szövetség regionális védelmi terveinek végrehajtásához szükséges erők 75-80 százalékát biztosítják – hosszabb távon pedig szinte az összeset. Ez magában foglalja a kritikus képességek fejlesztését – beleértve a műholdas kommunikációt és a fejlett lég- és rakétavédelmet – a nagy intenzitású és tartós harci műveletek végrehajtásához. Az európai vezetőknek emellett meg kell duplázniuk az élőerő toborzását és kiképzését.

Az átállás sikeréhez azonban még elegendő pénz és idő mellett is szükség lesz Washington aktív támogatására. Ha az Egyesült Államok gyorsan és koordinálatlanul lépne ki a NATO-ból és vonulna ki Európából,

Az európai országok egyszerűen nem rendelkeznek olyan katonai és technológiai erőforrásokkal, amelyekkel azonnal pótolni tudnák az Egyesült Államok által biztosítottakat – pontosan azért, mert Washington évtizedeken keresztül világossá tette számukra, hogy az ilyen kapacitások kiépítése redundáns és pazarló. Egyes területeken, például a nukleáris fegyverek terén az Egyesült Államok talán még a NATO-ban való maradást is előnyben részesíti, ha az alternatíva az, hogy több európai nemzet saját nukleáris képességet épít ki.

Európa már nem bízik Washington elkötelezettségében a kontinens biztonsága iránt, és ezen bizalom megingása máris messzemenő kétségeket vetett fel a NATO jövőjét illetően. Azonban még mindig van olyan út, amely megőrzi a biztonsági garanciákat. Most Európának kell finanszíroznia és biztosítania ennek az elrettentő erőnek a nagy részét. Az Egyesült Államokat nem számítva a NATO másik 31 tagállama több mint 600 millió embert számlál, és gazdasági erőforrásaik több mint tízszer akkorák, mint Oroszországé. Ezek az országok, annak ellenére, hogy oly sokáig az Egyesült Államokra voltak utalva, teljes mértékben képesek arra, hogy saját maguk gondoskodjanak jövőbeli biztonságukról. Azonban ezt most azonnal el kell kezdeni! 

(Borítókép: Donald Trump Michiganben 2024. augusztus 29-én. Fotó: Bill Pugliano / Getty Images)