A brit sorozat rögtön az utóbbival és a legdurvábbal nyit: a rendőrség rátöri a kisvárosi ház ajtaját a hajnalban ébredező családra, és elviszi a kiskamasz fiút az elképedt, összeomlott szülők szeme láttára. A gyanú emberölés, egy kiskamasz lány meggyilkolása. A négy, egyenként mintegy egyórás epizódból álló minisorozat ezt a drámát bontja ki realisztikusan, nagyszerű színészi teljesítményekkel és különleges filmes megoldásokkal. Ami benne a különleges:
minden epizód egyetlen vágásból, egyetlen folytatólagos jelenetsorból áll
a rendőrségi kihallgatástól kezdve a drámai pszichológusi beszélgetésen és egy a működésképtelenség határán álló iskola viszonyainak bemutatásán át az őrizetbe vett fiú szégyenbe került családjának szembesüléseiig.
Amellett, hogy ismerjük el a főszereplő kamasz fiút alakító, élete első filmes szerepét drámai mélységben megélő és átadó Owen Cooper tehetségét, beszéljünk a sorozat kitalálójáról és az apát alakító Stephen Grahamről is. Az eddig főleg színes mellékszerepekből (Blöff, Ez itt Anglia, New York bandái) ismert, mokány színész eddig is kiválóan hozta a szorult helyzetbe kerülő angol kisember karakterét, de a sorozat megalkotójaként és vezető színészeként szintet lépett.
Graham a gyilkossággal gyanúsított kiskamasz apjaként gyakorlatilag minden mai, ellentétes követelmények között gyötrődő, saját és családja életét egyenesben tartani akaró, mégis szétfeszítő helyzetekbe kerülő apát képvisel a filmvásznon. Kirajzolódó karakterével így vagy úgy sokan azonosulhatnak.
Ő még veréseket kapott az apjától, de megfogadta, hogy ő aztán nem fogja bántani a gyerekét.
Így is ember lett Grahamből, keményen dolgozó munkás kisember – duguláselhárító – saját kis családdal; ellenben a nevelési elveivel és próbálkozásaival egy elszakadt virtuális világban élő, kezelhetetlen, gyilkossággal vádolt kamasz fiúig jutott.
A Kamaszok ezzel egy aktuális és általános társadalmi problémára világít rá, ami különösen a tőlünk nyugatabbi országokban a woke korszakban szőnyeg alá söpört, kényelmetlen kérdés: a fehér férfiak és hagyományos világképük válsága.
A sikersorozat ezért a nyugati szellemi és popkulturális légkörben bátornak, sőt forradalminak is mondható a témaválasztásával.
Hiszen nem a progresszív skálázás szerinti leghátrányosabb csoportokkal, mondjuk tibeti meleg bálnákkal (copyright: Ablonczy Bálint) vagy épp transznemű színes bőrű illegális bevándorlókkal foglalkozik, hanem a középkorú, (alsó) középosztálybeli fehér férfiak általános krízisével.
A sorozatot szinte változtatás nélkül le lehetett volna forgatni az Egyesült Államokban, Svédországban, Belgiumban vagy hazánkban is.
A mai gyermek- és kamasznemzedékek túl korai leválása nemhogy a szülőkről, hanem a valóságról,
a virtuális világba menekülésük, a kívülállók által nem látható és nem érthető alternatív közösségekbe való betagozódásuk, a netes és fizikai zaklatások, a lopakodó ideológia, a felnőttek nélküli kontrollálatlan gyerekvilág A Legyek Ura-szerű disztópiája mindenhol jelen van, mindenhol rombol és szétszakít. Családokat, közösségeket, szépreményű fiatal életeket egyaránt.
Ezért érezhető két nagy, kijózanító pofonnak a Kamaszok, utolsó, megható jelenetével együtt.
Lehettünk volna jobbak. Lehetnénk még jobbak.
Nyitókép: Netflix
***