Festett bútor, kötött tutyi és tengeri hagyma – a hartai svábok háromszáz éve makacsul ragaszkodnak a hagyományaikhoz

„Mélységes mély a múltnak kútja”, szól a világ egyik leghíresebb regénykezdete. De nem feltétlenül kell évezredeket visszautazni az időben, mint ahogyan tette Thomas Mann a József és testvéreiben, hogy e kútnak, ha nem is a legaljára, legalább a mélyére láthassunk. Elég elmenni például Bács-Kiskun vármegyébe, közelebbről a Kalocsai járásba, Harta nagyközségbe. Ott megkeresni Tamásné Hinkel Mária Arany János utcai házát, ahol nemcsak egy tősgyökeres család, de az egykor színtiszta és a hagyományait ma is tartó sváb falu hol viszontagságos, hol boldogságos története is feltárul.

Ulmer Schachteleken jött a Schwabenzug

„És sokszor nehéz és fájdalmas is” – mondja rögtön a nyugdíjasként is agilis Marika, aki sokat tud arról, hogyan került ide, majd élt túl a rá jellemző szorgalommal és kitartó akarattal minden történelmi korszakot és divatot Harta német gyökerű lakossága. 

Az itteni svábok a törökök okozta elnéptelenedést követő második betelepítési hullámban, III. Károly uralkodása idejében, jellemzően Hessen, Pfalz, Elzász-Lotaringia és Württemberg területéről érkeztek erre a hivatalos iratok szerint egyébként már a 12. században lakott vidékre. Útra kelésüknek több oka is volt. A reformáció következtében fel-fellobbanó német vallásháborúk következményei a többségében protestáns svábokat is mélyen érintették, de talán még nyomósabb indok volt az a helyenként még ma is élő német hagyomány, miszerint hiába akad a sok testvér közül ügyesebb, rátermettebb, az öröklési rend alapján mindig az elsőszülött örökli a vagyont, a birtokot, az iparosságot, mindent. 

„Így amikor a török elvonulás után meghirdették, hogy lehet jönni Európának erre a felére megművelni a gazdátlan földeket és újra benépesíteni a kipusztított falvakat, rengetegen keltek útra német nyelvterületről. A dunai találkozási pont az ulmi kikötőben volt, onnan indult el a tömeg, közte sok kisgyerekes család, hogy a dereglyeszerű, úgynevezett Ulmer Schachtelen való többheti hánykolódás után partra szálljon az új hazájában” – meséli egy szuszra Marika, hivatkozva az ugyancsak Hartáról elszármazott Wéber Krisztina Hoztam utat című könyvére, amelyben az író a nagy Schwabenzugnak hívott bevándorlás okait és a letelepedés folyamatát, nehézségeit kutatja.

Utóbbiból ugyanis már a kezdetekkor akadt bőséggel. Először is az út során, hiszen a Duna szabályozatlansága miatt nemegyszer előfordult, hogy a bútorokkal, ládákkal, komplett életekkel megpakolt hajók leültek a mederbe, így az utasok kénytelenek voltak kiszállni, és addig kísérni gyalogosan a járművet, amíg nem sikerült leúsztatni egy újabb bő vizes folyórészig. A nagyobb csalódás azonban valószínűleg a megérkezéskor érte az új telepeseket, akik bár a kifejezetten protestánsokat kereső helyi nagybirtokos, Ráday Pál hívására érkeztek, a visszafordulást fontolgatták az elhanyagolt, gazos-fás, elsőre megművelhetetlennek tűnő földek láttán.

„Van egy sváb mondás, ami jól tükrözi őseink lelkiállapotát, miszerint az első generáció a halált választotta, a második az életet, és csak a harmadiknak jutott boldogság. A halál persze csak képletesen értendő, hiszen a svábokat már akkor sem olyan fából faragták, hogy munka nélkül bármit feladjanak. Nekiláttak hát otthont teremteni maguk köré.” A dereglyéket szétszedték, abból lettek az első háztetők. A falakat az első időkben vert falú technológiával készítették, aminek szintén a praktikum volt az oka: ehhez való szikes föld bőven akadt a környéken. Később a vályogtéglákból felhúzott falakra nádtető került, emiatt sok volt az égés, így a helyreállítás során a két felső sort mindig újrarakták. „Ennek következtében az épületek padlószintje egyre magasabb lett; még néhány éve is élt az utcánkban olyan néni, akinek az udvarába a járdáról néhány lépcsőn lefelé lehetett lejárni. A Duna gyakori kiöntése miatt is igyekeztek egyre magasabbra építkezni, hiszen az árvíz hamar tönkreteszi a vályogot” – magyarázza Marika, hogy milyen szempontok alakíthatják ki egy-egy település látképét. 

Itt meg is állunk egy pillanatra, mert szerinte éppen ezek a svábok általános természetével kapcsolatban gyakorta emlegetett tulajdonságok: a szorgalom, a gyakorlatiasság, a nagy munkabírás és a javak megbecsülése – a történelem alakította így őket. Hiszen mindig előre kellett gondolkodniuk arra az esetre, ha bekövetkezik valamilyen természeti vagy emberi katasztrófa; olyan nincs, hogy a családnak ne legyen mit ennie és hol laknia. Az állandó felkészültség, jövőre gondolás pedig egyszerűen beleivódott az egymást követő generációkba.

Hinkel, Kaiber, Müller, Fröhlich, Stein

Marikának is természetes sajátja mindez, annál inkább is, mert a felmenői között kizárólag színtiszta svábokat találni. A dédszülők neve – Hinkel, Kaiber, Müller, Stein, Fröhlich, Weber, Schneider, Gillich – mind ott van felvésve a buszmegállónál található emlékhely sötétben megvilágított fémlapjaira. A családfát apai ágon 1752-ig tudja visszavezetni, amikor is egy bizonyos Johan Peter Müller házasságát Hartán jegyezték be. Anyai ágon az 1764. június 30-án született Fröhlich Konrád és az 1687. szeptember 25-én világra jött Schneider János az első ismert ős. A tágabb famíliát tekintve azonban akadnak fehér foltok, mivel a kutatásokat több tényező is nehezíti. Egyrészt a nevek írásának képlékenysége – a Müllert például említhették Mülerként vagy Millerként is, pláne ha a korabeli feljegyző kevésbé ismerte a sváb nyelvet –, másrészt mivel a hartai református templom 1860-ban leégett, rengeteg irat, anyakönyv odaveszett. Hogy az evangélikus ág, azaz Marika édesanyjának a vonala átlátható, az az öt évvel ezelőtt elhunyt helyi evangélikus lelkész kíváncsiságának és áldozatos munkájának köszönhető, aki összeírta és számítógépes adatbázisba rendezte a hartaiakkal kapcsolatos összes ismert anyakönyvi és egyéb adatot.

E helyütt teszünk egy újabb kitérőt, mert az ősök kapcsán hirtelen több minden szóba kerül. Először is a betelepülés háromszázadik évfordulója. Ezt a hartaiak 2023-ban ünnepelték, alaposan megadva a tiszteletet és a módját; a leszármazottak hajóra szálltak, és végigjárták az ősök útját Ulmtól Hartáig. Másodszor, bár Marika családja, akárcsak ő, mindig tisztelte a hagyományokat, a szülei az ötvenes években megszegtek egy sok száz éves szigorú 
szabályt.

„Korábban nem igazán lehetett szó vegyes házasságról. Más nemzetiségűvel különösen, de az öregek azt sem igen nézték jó szemmel, ha reformátusok és evangélikusok keverednek. Ennek nyilván a föld, a vagyon egyben tartása volt az oka. Kezdetben az én Hinkel nagymamám, vagyis apukám anyukája sem igen örült a fia választásának. De az idők változnak, így amikor én 1982-ben hozzámentem az ugyancsak helyi, ám erdélyi betelepült családból való férjemhez, az már egyáltalán nem keltett közfelháborodást. Ráadásul nagy szerencsém van, mert a férjem pont olyan, mintha sváb lenne, szeret és tud is dolgozni. Felépítettük a házunkat, felneveltük és kitaníttattuk a két lányunkat, és 

Nekem ugye ott a kis gyűjteményem hátul, ősszel meg fűszerpaprikát készítünk, ahogy annak idején a szüleim is tették. Szoktam is nevetni rajta, hogy amikor lánykoromban minden hétvégén kapálni kellett mennem a paprikaföldre, megfogadtam, ha elkerülök a háztól, soha többet, erre tessék” – jelöli ki nevetve Marika a változó időkben is biztos kapaszkodókat.

A nem is olyan kis gyűjteményről majd egy kicsit később, egyelőre maradunk a változó időknél. Ami nem csak a megérkezésükkor tesztelte a hartai svábok ellenálló képességét. Hanem például a múlt század derekán is, miután az 1945-ös potsdami konferencián kimondatott, a kollektív bűnösség elve alapján a második világháborúban vesztes államok, így Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország német nemzetiségű lakosságának egy részét kötelezően Németországba kell telepíteni. Vagy ha nem is olyan messzire, hát legalább pár házzal odébb, hogy a szépen rendben tartott portákat „az arra érdemesebbek”, illetve a népességcsere során érkezők foglalhassák el. A válogatási metódust az illetékesek nem gondolták túl: 

Ugyanígy összeírták és erőszakkal útnak indították a háború alatt a „Hitlerjugendbe” járó kamasz fiúkat, akik – ahogy Marika fogalmaz – nem csináltak semmi rosszat, pláne nem politizáltak, csupán a falubeli szervezőre hallgatva összejártak németül beszélgetni, meg mindenféle kultúrprogramokban vettek részt. 

„Mivel a nagyapámék nem tartoztak a legvagyonosabbak közé, ők maradhattak, ami nem azt jelenti, hogy megúszták büntetés nélkül. Az Arany János utcai szép, nagy házukat, amit nem mellesleg még Balthasar Müller hajókormányos dédnagypapám építtetett rengeteg lemondás árán, át kellett adniuk egy nem sváb családnak.” Kárpótlásul kaptak egy leromlott állapotú szoba-konyhát, egy másik családdal osztozva az udvaron és a kerten, ráadásul ugyanabban az utcában, azonos oldalon, mindössze tizenhárom házzal arrébb. „A szüleim végül megvették a »régi ház« melletti kis épületet, és 1965-ben azt bővítették ki. 

Nem is tudtak ezzel a veszteséggel megbékélni. Sokszor eszembe jut az a szívszorító kép, ahogy a nagymamám rajzszöggel nagy, színes papírokat erősít a falra, ne látszódjon, mennyire potyog a vakolat a kisszobájukban. Mi pedig ennek az igazságtalanságnak a tudatában nőttünk fel. Meg annak, ami ráadásként utána következett: a padlássöprés, a földek elvétele, és persze nem volt sem munkahely, sem nyugdíj a nagyszülőknek. Édesapám tizenhat évesen már a csepeli Weiss Manfréd-gyárban dolgozott, hogy a szülei teljesíteni tudják a befizetnivalókat” – idézi fel sorban a csak azért is újra gyarapodva túlélt nehézségeket. 

Amihez nemrég egy érdekes dilemma is társult. Az eredeti Müller-házat a beköltöztetettek örökösei eladták, és Marika sokáig gondolkozott rajta, nem az ő feladata lenne-e, hogy az ismét a családjukhoz kerüljön. Végül fájó szívvel arra jutott, ezzel csak felesleges gondot venne magára, hiszen a Budapesten lakó lányai és a két unokája biztosan nem fognak visszaköltözni Hartára, a szülők és a nagyszülők felé meg már úgysem lehet semmit jóvátenni, a fájdalmukat magukkal vitték a sírba.

Festett bútor, haup és a híres-nevezetes tutyi

Nem úgy a hosszú időn át tartott szokásaikat és a minden viszontagság ellenére is megőrzött tárgyaikat. Az aktív éveiben a közeli börtönhöz tartozó kft.-ben, majd Dunaújvárosban gazdasági vezetőként dolgozó Marikát mindig is érdekelte, hogyan éltek az ősei: ő maga is évekig táncolt a Hartai Hagyományőrző Kulturális Egyesületben, tagja a sváb klubnak, és templomba járó emberként rendszeresen segíti az egyre fogyatkozó és idősödő református gyülekezetet.

Az ugyancsak az Arany János utcában a nyolcvanas években épített családi házuk hátsó részében pedig – mindezek esszenciáját egy helyre sűrítve – egy kiállítóhelyet rendezett be, amelynek alapjait a szülői házból származó bútorok alkotják. Nem is akármilyenek, hiszen 

A gazdag motívumkincsű, barokkosan formázott, fenyőfából készült padok, szekrények, székek, ládák készítésének titka még az óhazából jött, élénk színeiket azonban csak később, a 19. században nyerték el, amikor is jellemzően a mesterfeleségek dolga lett a díszítés. Minél nagyobb felületen és minél több volt a virág, a madár, a kör, a csillag és a szín, annál módosabb a tulajdonos, és külön kódja volt a felekezeti hovatartozásnak is: a kehely a reformátusoknál, a kosár az evangélikusoknál volt jellemző. Ugyancsak helyi sajátosság, hogy a szekrényekre, padokra, ágyvégekre gót betűkkel ráírták a tulajdonos házaspár nevét, olykor a monogramokat, valamint a készítés évszámát.

„Mint például ezen a sarokpadon is jól látható, hogy »Christina Stein és Balthasar Müller 1905«, ők voltak az apai dédszüleim. Érdekes megfigyelni, hogy bár a padok támlái valóban színesek és díszesek, az ülőrészt egyszínűre festették, az asztallábat festetlenül hagyták. Az ok egyszerű, és szintén a sváb észjáráshoz van köze; az erősen használatban lévő, sérülékeny részeket felesleges kicicomázni” – kezdi Marika a személyre szabott tárlatvezetést, amiben látszik, hogy nagy rutinja van. A szobát nemcsak a fűszerpaprikáért érkezőknek szokta megmutatni, egyre több kiránduló- és iskoláscsoportot is fogad. 

Ahogy nézelődünk tovább, feltárulnak az apró, de finom részletek is. Az asztalon kétoldalú kékfestő terítő a szintúgy hartai kuriózum sárga-zöld mintával, a falon vondsengltyá (faliszekrényke), benne a nagypapa borotválkozókészletével, a vállfákon női pliszírozott szoknya, ingváll, hímzett bársonymellény, ünnepi férfiing, öltöny látható. A díszes kétajtós ruhásszekrényben, ami a szokások szerint a menyasszonyok hozománya volt, eredeti, a dunai hajósok által külföldről beszállított selyemkendők és helyben készített haupok sorakoznak. Utóbbi egy újabb speciális hartai viselet, kemény karton alapú, kívül-belül vékony textillel bélelt főkötő, amelyre üveggyöngyökből formált motívumokat varrtak, és kizárólag asszonyok hordhattak – a fiatal házasok pirosat, az idősebbek kéket, gyászidőszakban pedig egységesen feketét. „A gyászt komolyan vették a svábok, halál esetén kortól függetlenül minden hozzátartozó hosszú időn át kizárólag fekete színű öltözékben mutatkozhatott” – mutatja sorra Marika az egyes darabokat, amelyek eszmei és valóságos értéke is egyre nő, mivel haupkészítők ma már nemigen léteznek. Ahogyan a pliszírozott kötények, a gyönyörű, színes mintás, gyapjúból kötött harisnyák (cviklstrump), monogramos konyharuhák és ágytakarók sem feltétlenül részei a 21. századi mindennapoknak. A szekrény aljából előkerülő tutyikról nem is beszélve! Ezeket is gyapjúból, kézzel kötötték, belülről vászonnal, kívülről gumival talpalták, a lányka- és női színes változat lábfejének elejére bársonyszegélyt varrtak, a férfiaké jellemzően egyszínű (kék, barna, zöld, fekete) volt mindennapos viseletre. 

Felsorolni is nehéz lenne, mennyi különös nevű tárgy teszi még élővé itt a közelmúlt történelmét, nem is vállalkozunk rá, inkább győződjön meg mindenki a saját szemével róla. Egy jó tanácsot azonban örökre magunkkal viszünk. Átoklevételre, rontás ellen, valamint sebre-sérülésre nincsen jobb, mint a piros fonallal átkötött meercvivl (meerzwiebel, azaz tengeri hagyma) pálinkába áztatott levele: amikor Marika férje tavaly körfűrésszel levágta az egyik ujjpercét, a háziorvos rögtön ezt ajánlotta a gyógyulás meggyorsítására.

Nyitókép: Ficsor Márton