Az Oscar-díjas rendező most igazán betalált, új filmje kegyetlenül őszinte

További Cinematrix cikkek

Andrea Arnold Oscar-díjas filmrendező új alkotással jelentkezett. A Bird című film, akár a rendezőnő korábbi műveinek zöme, megjárta az európai filmfesztiválok jelentős részét, olyan nagy eseményeket például, mint a Berlinale. Közben versenyzett számos gálán, mint a Brit Független Filmek Díja, Cannes-ból pedig elismeréssel tért haza. Az alkotás egyfajta felnövéstörténet, ahol a brit nyomor egy igen szokatlan arcát láthatjuk.

A művet bizonyos kettősség járja át. Egyrészt van egy védőhálóérzésünk, miszerint főszereplőnk biztonságban van, holott úton-útfélen abúzussal, zaklatással, családon belüli erőszakkal és különböző bandák öntörvényű igazságosztásával találja szembe magát. Másfelől azt az üzenetet kapjuk, hogy a testvéri és szülői szeretet – minden önzés és kegyetlenség ellenére – képes túlélni, pedig sokszor kikopni látszik a történet során.

Ez a kettősség adja a Bird szokatlan fantáziavilágát, amit egy realista környezetbe ágyaz. Bár vannak terhelő pillanatok, a film nem hagy rossz szájízt a nézőben. Ennek ellenére képes érzelmileg is hatást gyakorolni a közönségre, továbbá több szempontból is elgondolkodtató.

Két tűz között felnőni

A cselekmény középpontjában a 12 éves Bailey (Nykiya Adams) áll, aki egy diszfunkcionális családban nő fel. Vér szerinti szülei már rég nincsenek együtt. Apjával, Buggal (Barry Keoghan) él, aki szigorúan fogja, sokszor erőlteti rá lányára az akaratát. Velük lakik még féltestvére, Hunter (Jason Buda) is, aki apja egy korábbi kapcsolatából született.

Bug éppen arra készül, hogy elvegye újdonsült barátnőjét, Kayleigh-t (Frankie Box), ami komolyan aggasztja Bailey-t. Eközben Hunter egy utcai bandával lóg együtt, akik önhatalmú igazságosztóként ténykednek, mellette pedig nyomasztja, hogy barátnőjét a lány szülei el akarják tiltani tőle, amit nem akar annyiban hagyni.

Közben Bailey édesanyja, Peyton (Jasmine Jobson) a város másik részében él egy bántalmazó férfival, aki nemcsak a nőt, de Bailey három kistestvérét is terrorizálja, ami miatt nem tud nyugodni főszereplőnk. Ebben a hányatott, kiélezett helyzetben próbálja a fiatal lány megtalálni önmagát, miközben a pubertás elérkezése miatt női gondokkal is szembe kell néznie, jobbára egyedül.

A teljes talajvesztés pillanatában mégis történik valami. Egy véletlen folytán Bailey összefut egy Bird (Franz Rogowski) nevű különc férfival, aki épp családját keresi. A lány kezdeti bizalmatlansága ellenére úgy dönt, segít a férfinek, s nem is sejti, hogy ez teljesen megváltoztatja majd az életét.

A történet igen nyersen mutat be számos nehéz témát, legyen szó családon belüli erőszakról, függőségekről, kilátástalanságról, elidegenedésről, de közben mégsem nyomasztja megállás nélkül a nézőt.

Andrea Arnold patikamérlegen porciózta ki, hogy ezek a súlyos témák igazán komolyan vehetők legyenek, semmi se vegye el az élüket, de közben biztosítsa azt a finom, alig érezhető hátteret, hogy tudjuk: főszereplőnk biztonságban van. Ez meseszerű élményt ad, miközben a realizmust a többi szereplő viselkedése, döntései és történetei biztosítják.

A valóságon innen

Nincsenek túlnyújtott, felesleges dialógusok, elnagyzolt részek. Bár az alkotás első felében kicsit vontatottan bontakozik ki a történet, a cselekmény második része már jóval intenzívebb. Itt jelennek meg azok a mesés hatású elemek, amelyek miatt egyre inkább a fantázia világában érezzük magunkat, és elkezdjük megkérdőjelezni a valóságtartalmát annak, amit látunk. De közben mégis rávilágít a történet arra, hogy

bizonyos pillanatokban elég egy aprócska segítség, hogy egy tragikus kimenetelű esemény jobbra fordulhasson.

Bár a film zömében keserédes, realista világot mutat be, egyes elemek korábbi kultikus alkotásokat idéznek, mint a Berlin felett az ég vagy A faun labirintusa, ahogy egyre jobban teret nyernek a természetfeletti jelek és utalások. Az egyik ilyen motívum, ami végigköveti a főhőst, az a madár figurája, váltogatva a madarak fajtái közül, attól függően, hogy Bailey milyen nehézséggel készül szembenézni. Ennek ellenére a film zömében a realitás talaján marad, nem mélyül el a mesés megközelítésben. A valóság szimbolikus felülírása egészen az utolsó jelentekig várat magára.

Fotó: ADS Service / Port.hu

Technikai oldalról igazán érdekes rendezési és filmezési megközelítéseket, ötleteket kever Andrea Arnold és Robbie Ryan vezető operatőr. Ezek zömében jól ráerősítenek a cselekményre, azzal pedig, hogy a fix pozíciók helyett többségében mozgó kamerát alkalmaznak, a haladást, a bizonytalanságot, az emberközeliséget és az immerzivitást is kellően megragadják.

Joe Bini vágóként szintén remekül hozzátett a végeredményhez, a filmhez válogatott dalok pedig – amiben a Blur, a Coldplay és a The Verve számaitól egészen Yojiro Ryoko, Damon Albarn és Cyriaque Juigner zenéjéig minden van – kellően megteremtik az atmoszférát.

A nyomornegyedeket, kopott külvárosokat idéző helyszínek és díszletek szintén teljes egységet adnak, így voltaképp a film sikere csupán a színészeken múlik.

Erre pedig szintén nem lehet panasz, mivel az Oscar-jelölt Barry Keoghan játéka hiteles, jó értelembe véve hullámzó, dinamikus. Az akaratos, önző férfit is remekül láttatja, éppen úgy, ahogy a tinédzserként apává lett éretlen felnőttet, akibe minden rossz tulajdonsága ellenére is szorult némi szeretet a gyerekei iránt.

Kapcsolódó

Nem csoda, hogy most mindenki erről az új botrányfilmről beszél

A Saltburn provokatív néznivaló, de a jobbik fajtából.

Nagy meglepetés

A karakterek nem egysíkúak, amivel szinte mindenki remekül él. Franz Rogowski hitelesen jeleníti meg az elveszett, érzelmes különcöt, és a fiatalabb művészek is jók. Jason Buda túl sok bizonyítási lehetőséget nem kap, de amit igen, azt szinte maradéktalanul kihasználja, az igazi meglepetés azonban Nykiya Adams.

A Baileyt alakító színésznőnek ugyanis a Bird a debütáló filmje, ezelőtt nem szerepelt vásznon. Andrea Arnold bizalmat szavazott a fiatal művésznek, még a forgatókönyvön is módosított valamennyit a kedvéért, és úgy látszik, döntése megtérült. Adams játéka végtelenül természetes, alig van olyan pillanat, amelyben hiteltelenséget vélnénk felfedezni, és az is szinte azonnal elmúlik. Szemben a fiatalabb generációk olykor kitett játékával,

a színésznő a finom, hétköznapi, valóságos mozzanatokra fókuszál, ettől válik hitelessé a film és az üzenet egyaránt.

Összességében a Bird abszolút célt ér saját elképzeléseivel a saját terepén. Őszinte, küzdelmekkel tarkított felnövéstörténet, amelyben jó ötletek jó alkotókkal jó helyen találkoznak. Gyengesége mindössze a túlzottan lassú építkezés, illetve a vitatható, már-már meséssé váló végkifejlet, de ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a végeredmény elérje azt a hatást, amit az író-rendező szeretett volna. Andrea Arnold filmje méltó a rendezőnő korábbi, széles körben elismert és díjazott alkotásaihoz, mint a Fish Tank vagy az American Honey.