Nem hiszek a halálban. Úgy látom, hogy a halál csupán átmenet egy másik tudatállapotba.
Talán kissé furcsa egy nekrológot ezzel az idézettel kezdeni, de Val Kilmer tényleg sosem félt a haláltól. Nem hitt abban, hogy bárminek is a végét jelentené. Mélyen spirituális gondolkodású ember hírében állt, aki még az élete legnehezebb korszakaiban is mindig kapaszkodót talált a hitében.
Rengeteg rossz dolog, kisebb-nagyobb tragédia történt vele az élete során, de ő mindig mindenen képes volt továbblépni, időnként akkora áldozatokat vállalva ezért, még akkor is, ha ez kis híján bedöntötte az életét és a karrierjét. Pedig kezdetben úgy tűnt, Kilmer szerencsés csillagzat alatt született.
Menekülés New Yorkba
A napfényes Kaliforniában, egy dúsgazdag építési vállalkozó fiaként látta meg a napvilágot, és kezdetben úgy tűnt, a haláláig aranykanállal habzsolhatja az életet. Ha az ambíciója kimerül annyiban, hogy bedolgozik az apja cégébe, már akkor is rendben lesz minden. Egy korai tragédia ágyazott meg annak, hogy mégsem így alakult az élete. Szeretett bátyja egy tragédia (epilepsziás rohamot kapott egy jacuzziban) következtében korán életét vesztette, ami nemcsak Valt érintette súlyosan, hanem az egész családját.
Val Kilmer a Valós zsenik című filmhez készült fotón, 1985. (Fotó: Michael Ochs Archives/Getty Images)
Apja önmagát okolta a történtekért, depresszióba esett, és emiatt üzletemberként is egyre rosszabb üzleteket kötött: a cége negatív spirálba került, egyre rosszabb eredményeket hozva. Ez idő alatt a kamasz Val is magába fordult.
A Los Angelesi állami gimiben úgy telt el három évem, mintha kómában lennék. Aztán végre felébredtem és New Yorkba költöztem.
Az, hogy Kilmer a napfényes Kaliforniából New Yorkba költözött, egyértelműen menekülés volt a részéről. Mindössze 17 éves volt, amikor felvették őt az ország legnevesebb színiiskolájába, a Juilliardra, pedig oda átlagosan 21-22 évesen szoktak bejutni az emberek. Már ha bejutnak egyáltalán: ez a szerencse ugyanis nagyon keveseknek adatik meg. Kilmer egy későbbi interjúban a bejutását azzal magyarázta, hogy a családi tragédiájának köszönhetően érettebb, mélyebb gondolkodású volt a kortársainál, és talán ezt érezhették rajta a döntéshozók, amikor felvették az iskola diákjai közé.
Top Secret és Top Gun – A kezdetek
A Juilliardon klasszikus színpadi színésznek képezték, a véréből is Shakespeare folyt. Ehhez képest óriási váltás volt, hogy az iskola utáni filmes karrierje a Top Secret című paródiafilmmel kezdődött, ami viszont egy egészen másféle színészi hozzáállást kívánt – rengeteg improvizálás, szándékos túljátszás… – , mint amit megszokott. Ezzel meg is küzdött rendesen a forgatás során, és utólag bánta is, hogy nem tudott kellőképpen lelazulni a folyamatban, hogy jobban élvezhesse az önfeledt hülyéskedést.
Sztár azonban nem a Top Secretnek, hanem a ’86-os Top Gunnak köszönhetően lett, ahol a Tom Cruise által játszott Maverick riválásisát, Icemant alakította annyira karizmatikusan, hogy sok néző az ő figuráját kedvelte jobban, és nem a film főszereplőjét. A filmet egy kisebb mellényúlás, a Willow című fantasy követte, ami nem lett akkora siker, mint amire a stúdió számított, de ez Kilmert nem viselte meg igazán. Ő akkor már tudta, hogy másféle karrierre vágyik, és ennek az első állomása az Oliver Stone rendezésében készült The Doors volt, aminek eljátszhatta a címszerepét.
A sikert azonban nem nagyon élvezhette ki. Az édesapja cége csődközelbe került, ő pedig azzal próbálta megmenteni az öregét, hogy beszállt a vállalkozásába, ami anyagilag nem volt a legkifizetődőbb döntés. A cég bedőlése idővel elkerülhetetlenné vált, Kilmernek pedig éveken át minden fizetése arra ment rá, hogy rendezni próbálja a nyakába szakadt tartozásokat.
Cher és Val Kilmer a 36. Tony-díj after party-ján, 1982. június 6-án, a New York-i Waldorf-Astoria Hotelben. (Fotó: Walter McBride/Corbis via Getty Images)
A nehéz eset
Kilmer karrierjének csúcskorszakát egyértelműen a kilencvenes évek jelentette, amikor olyan mozik főszerepében láthattuk, mint a Tombstone – Halott város, a Szemtől szemben, Az Angyal, vagy a Mindörökké Batman. Azonban hiába jöttek a látványos sikerek, a színészről elterjedt, hogy a forgatásokon nehéz eset, és nem könnyű dolgozni vele.
Azt hiszem, a The Doors környékén kezdődött. Valami kihívást jelentőt próbáltam csinálni, azon túl, hogy hű maradjak a karakterhez és Oliver Stone-hoz, aki elképesztő rendező és hihetetlenül kemény. Szóval, ezen a két hatalmas árnyékon túl megpróbáltam élőben elénekelni az összes dalt! Ez óriási vállalás volt, de megcsináltuk. Viszont ahhoz, hogy helytálljak, nem engedhettem meg magamnak, hogy sok időt töltsek azzal, hogy ‘önmagam legyek’. Sokat improvizáltunk, és egyszerűen csak elkezdtem a színésztársaimat a karaktereik nevén szólítani. Az emberek pedig azt kezdték mondogatni, hogy ragaszkodom hozzá, hogy a karakter nevén hívjanak, pedig ez nem volt igaz. De talán innen alakult ki az a kép, hogy túlzottan is sokat követeltem a színészi elvárások terén. Biztosan lehettem volna diplomatikusabb, de én mindig csak annyit akartam, hogy méltó legyek arra a kiváltságra, hogy a szórakoztatásból élhetek.
Önfejű volt, ami a szerepválasztásain is meglátszott. David Lynchtől kezdve Robert Altmanig számos nagy rendező felkérését utasította vissza, ezért az is elterjedt róla, hogy túlságosan válogatós.
Olyan munkákat vállaltam el, ahol kizárólag a színészet egy-egy aspektusa érdekelt, anélkül, hogy különösebben törődtem volna a karrieremmel. Emiatt félreértettek, és olyan címkéket kaptam, mintha nem lett volna velem jó dolgozni, mintha ez valami negatívum lett volna, vagy mintha túlzottan szakmázós lennék – de soha nem a nagyszerű rendezők panaszkodtak, akikkel együtt dolgoztam…
– nyilatkozta erről hosszú évekkel később, egyben tüskét szúrva azokba a rendezőkbe, akik panaszkodtak rá.
Val Kilmer egy jelenetben a Dr. Moreau szigete című filmből, 1996. (Fotó: New Line/Getty Images)
Ez a két név elsősorban Joel Schumacher és John Frankenheimer volt. Előbbivel a Mindörökké Batmanen, utóbbival a Dr. Moreau szigetén dolgozott együtt. Schumacher számos nyilatkozatott tett annak idején a sztárja dívaszerű viselkedéséről, és arról, mennyire nem szerettek együtt dolgozni vele a stábtagok, és bár a harmadik Batman nagyjátékfilm szép pénzt termelt, a rendező elintézte a Warner stúdiónál, hogy a negyedikben Kilmert cseréljék le George Clooneyra. Mondjuk Kilmer sem nagyon tiltakozott: gyűlölte a denevérkosztümben töltött hosszú forgatási napokat.
A legrosszabb hírek Kilmerről azonban a Dr. Moreau szigete forgatásáról jöttek, ahonnan még olyan hírek is kiszivárogtak, hogy a sztár egy ponton eloltott egy cigarettacsikket az egyik stábtag karján, bár ezt Kilmer mindig tagadta. Azt azonban nem vitatta, hogy gyakran összeszólalkozott a rendezővel, aki szerinte túlságosan görcsös volt, mert a filmtől remélte a karrierje újbóli feltámasztását. És Kilmer szerint nincs arra jobb bizonyíték, hogy a film bukásának oka nem ő volt, minthogy a film azon jelenetei, amikben nem szerepelt, legalább olyan rosszak, mint amikben feltűnt.
Val Kilmer 12 +1 legjobb filmje
13 fotó
Az A-lista után
Mindez Az Angyal gyenge szereplésével együtt már elég volt ahhoz, hogy Val Kilmer a kilencvenes évek egyik nagy sztárjából eggyel hátrébb lépjen, és már nem sztárként, csak karakterszínészként tartsák számon. Elmondása szerint ebben ő is hibás, ugyanis egyáltalán nem tett meg mindent azért, hogy megőrizze A-listás státuszát:
Ebben a szakmában kétféle módon őrizheted meg a hírnevedet: vagy úgy, hogy elég pénzt termelsz vagy úgy, hogy sok-sok fontos emberrel vagy jóban. Ehhez képest én elvonultan éltem Új-Mexikóban 25 éven keresztül…
Attól azonban, hogy nem őt hívták a nagy, látványos főszerepekre, a karrierje még nem ért véget. Olyan szuper sötét thrillerekben tündökölt, mint Az igazság helyett vagy A spártai, nagyot alakított a gigapéniszű pornósztár, John Holmes szerepében a Drogtanyában, fantasztikus volt a magánnyomozó Meleg Perryként a Durr, durr és csókban, Colin Farrell apját játszhatta el a Nagy Sándor, a hódítóban, és végigasszisztálhatta Nicolas Cage megőrülését is a Mocskos zsaru – New Orleans utcáinban. A karrierje mélyrepülése inkább a 2010-es években kezdődött, amikor már tényleg nagyítóval kell keresni az értékelhető címeket a filmográfiájában.
Kilmer ezután inkább a betegsége miatt került a figyelem fókuszába. Hosszú éveken át küzdött a gégerákjával, amire nagyrészt a hangja és beszélőképessége is ráment. Sokáig reménykedett abban, hogy újra teljes értékűen színészkedhet, de az egészségi állapota ezt sajnos nem engedte. Felépült ugyan, de többé már sosem volt a régi. Emiatt sajnos élete álmát sem valósíthatta meg.
Szeretett volna egy életrajzi filmet készíteni Mark Twainről, amihez még forgatókönyvet is írt, de hiába próbálkozott éveken keresztül, senkitől sem sikerült pénzt szereznie rá.
A makacsságát jól jelzi, hogy a projektet nem engedte el: egyszemélyes produkcióként állította színpadra és turnézott vele, aminek a költségeit egy saját ingatlan eladásából fedezte, megszegve ezzel Hollywood egyik aranyszabályát, miszerint egyetlen mű sem ér annyit, hogy a személyes vagyonodat tedd miatta kockára. Ahogy sok más pénzügyi döntése, ez sem sült el jól: a gégerákját pont akkor diagnosztizálták, amikor a darabbal turnézott. Mivel rendszeresen elment a hangja és elkezdett vért felköhögni, kénytelen volt abbahagyni a fellépéseket.
Egy diagnózis utóélete
Új-Mexikói remeteéletét figyelembe véve mindenki arra számított, hogy a betegség hatására Kilmer még inkább bezárkózik, ám ennek pont az ellenkezője történt. Idős korára nyitni kezdett az emberek felé. Míg korábban inkább kerülte az embereket, a nehéz helyzetben észrevette, milyen sokat jelent számára a rajongók szeretete. Eleinte nyilván kényszerűség is volt abban, hogy filmszerepek helyett inkább közönségtalálkozókból, életrajzi könyvből és dokumentumfilmből, illetve rajongóbarát képzőművészeti munkák (sokszor saját filmes karaktereit rajzolta/festette meg) eladásából élt meg, de idővel tényleg sokkal nyitottabb lett az embertársai felé.
Aktív lett a közösségi médiában, és megosztotta magáról és karrierjéről a sztorikat, amiket sok sztár annyira fél megosztani magáról. Amikor megírta a könyvet az életéről és elkészítette a dokumentumfilmjét, tényleg őszintén kitárulkozott, és még a fájdalmas válásáról, sőt a szerelmi életéről (egy időben Daryl Hannah-val és Cherrel is együtt járt) sem hallgatott, a filmben pedig nem titkolta el azt sem, hogy olykor a betegsége mennyire megviselte őt.
Val Kilmer az ENSZ New York-i központjában, 2019-ben (Fotó: EuropaNewswire/Gado/Getty Images)
Egy valamit azonban nem csinált, soha nem állt le. Ez egyszerűen nem fért bele a hitvallásába:
Ha nem teremtek művészetet, lassan elindulok a halál felé vezető úton.
Sebzett lelkű, bizonyos szempontból önsorsrontó művész volt, így talán nem véletlen, hogy a legmélyebb alakításait is hasonló szerepekben nyújtotta. A Tombstone nagybeteg pisztolyhőse, Doc Holliday, a The Doors drogmámorban úszó énekese, Jim Morrison, a Szemtől szemben játékfüggő bankrablója, Chris, a Mindörökké Batman szülei korai halála által kísértett milliárdosa, Bruce Wayne vagy a legnagyobb pornósztárból lecsúszó, egy súlyos bűntény középébe kerülő John Holmes mind nagyon illenek Val Kilmer – nem szándékosan – önsanyargató személyiségéhez.
Egy nagy színész volt, aki egy szupersztár testével és arcával született, csakhogy ő sosem akart igazán szupersztár lenni. Ő csak alkotni akart szakadatlanul, még azután is, hogy a legfőbb munkaeszközét, a hangját az élet elvette tőle. Egy nagy színész távozott most, akinek az ambíciói nagyobbak voltak annál, mint amit Hollywood elbírt.
