Vojnich Erzsébet: A Kossuth- és a Munkácsy-díj egytől egyig devalválódik

Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet műteremlakása tele van lélekkel. Vojnich Erzsébet elénk jön a lépcsőházba, kedvesen beinvitál, hellyel kínál, addig mi nézelődhetünk, amíg ő kávét főz. Tágas lakás fogad, hatalmas belmagassággal. A szobában antik bútorok sorakoznak középtájon egy szófával, amely összeköti a teret, kényelmessé, komfortossá, puhává teszi, Éppúgy mint a Vojnich képein lévő falak, amelyek csak elsőre hatnak komornak, de ha jobban megfigyeljük, a bunkerek falai olyanok, mintha pamaccsal lennének „kimeszelve”.

Vojnich Erzsébet több mint három év után újra fest. Januárban sokat dolgozott, ugyanis a Godot Kortárs Művészeti Intézetben nyílt meg nemrégiben Szüts Miklóssal közös kiállítása. A tárlat a festőházaspár életművének második felére, a rendszerváltást követő műveire fókuszál, a monumentális olaj-vászon festményektől a kisebb méretű akvarellekig. Az Index is megnézte a kiállítást, és túlzás nélkül azt gondoljuk, hogy az év egyik legjobb tárlata. Az alkalomra Erzsébet a korábbi anyagait rendszerezte, illetve újakat is készített. Most pihen, de hamarosan újra felveszi a fonalat, és folytatja az alkotást.

Gyerekkori traumák

Vojnich Erzsébet úgy véli, nincs oka arra, hogy a képei vidámak legyenek. „Nincs nagyon okunk, hogy vidámak legyünk. Eleve nagyon nehéz a halandóságunkat felfogni és feldolgozni. Más kérdés, hogy 20-30 éves korunkban még nem gondolunk erre, de ahogy telik az idő, egyre inkább rájövünk, hogy elmúlunk, és mi marad utánunk.” Majd anélkül, hogy analizálni akarná önmagát, azt mondja, valahogy világéletében picit komorabb alkat volt. „Talán a gyerekkori traumák, vagy ki tudja, mi miatt.” Talán azért, hogy háromszor is szembenézett a halállal, vetem fel. Bólogat, és elmeséli a legdurvább esetet, amikor másfél évesen kórházba került, és hat hétig egyedül maradt szülők és testvérek nélkül.

Teljesen elválasztottak a családtól, édesanyámat sem engedték be, ami egy másfél éves gyerek számára sokkoló. Csak amikor túl voltam az életveszélyen, akkor közölték a szüleimmel, most már vigyék haza, mert baj lesz, búskomor lett a gyerek.

Az első percekben még az édesanyjával sem akart szóba állni, majd megtört a jég, és hosszú ideig le sem lehetett választani róla. Később az iskolában is ezt mondták rá: „Olyan furcsa ez a gyerek, túl komoly, olyan búskomor.” De Vojnich Erzsébet nem érezte magát annak, hiszen ő teljesen normálisnak tartotta magát, ugyanolyannak, mint a korosztálybeli társai. A másik két halálközeli élményét gyorsan foglalja össze, az egyik egy autóbaleset volt, a másik pedig, amikor a Balatonban kellett úsznia az életéért. Mindkétszer úgy érezte, ennyi volt, de az életösztöne szerencsére megmentette.

Azt viszont nem gondolja, hogy azok a hatások, amelyek az életben érik, tudatosan, közvetlenül megjelennének a képein. Áttételesen lehet, de konkrétan semmiképpen. Úgy véli, a festészet más dimenzióban mozog, mint a hétköznapi élet. És hiába mondják a képeire, hogy azok sötétek, szomorúak vagy nyomasztóak, ő nem ilyennek érzi. „Azt is sokszor mondták, hogy van két gyönyörű gyereked, nagyszerű házasságban élsz, boldogan... Erre is mindig azt feleltem, hogy a festés nem ugyanaz, mint a hétköznapi életem.”

Csak egyedül

De hogyan fest Vojnich Erzsébet? „Csak egyedül” – vágja rá határozottan, hozzátéve, annak idején, amikor a gyerekeik reggelente iskolába mentek, még a férjének, Szüts Miklósnak is ezt mondta: „Te is menjél most már, mert dolgoznék.” És reggel kilenckor üres volt a műterem, ami fontos számára, mert festeni csak egyedül tud. Megkérdezem, mi van, ha éjjel felkel, eszébe jut valami – akkor egyből odaszalad a vászon elé, és dolgozni kezd? „Nem. Éjjel alszom” – feleli. Inkább az a jellemző, hogy reggel, amikor felkel, az első dolga megnézni, mit csinált előző nap.

A kiváló festőművész tavaly márciusban halt meg, 78 éves korában. A földön élni ünnepély című könyve az asztalon hever. Itt maradtak a gondolatai az életről, az életéről, a házaspár közös életéről is. Tudom, hogy minden gyászfolyamat más, nehéz, személyes, és az foglalkoztat, Vojnich Erzsébet számára mi segít ebben az időszakban. „Hogy a képeit kell gondoznom. Sok minden maradt a műtermében, készen, félben, így, vagy úgy. A festményein kívül, amelyeket feldolgoztunk, szinte még minden ugyanúgy ott van, a festékei is.”

A teljes hagyatékot Pregun Dáviddal leltározták, megnézték, minden stimmel-e, és voltak darabok, amelyeket nem találtak a műteremben, pedig elvileg ott kellett volna lenniük. Kiderítették, hogy „Miklós eladta, csak elfelejtette fölírni. Sok kalamajka volt, holott mindenki azt gondolta, hogy rendkívül precíz a nyilvántartás terén, de azért akadtak dolgok, amelyeket rendbe kellett raknunk” – mondja a művésznő. Összességében viszont élvezte, hogy foglalkozhatott a képeivel, ezáltal Szüts Miklós is velük volt. Azután jött a kiállítás, amivel szintén rengeteg teendő akadt.

De egyébként itt van velem – gondolatban folyamatosan. Emlékszem, Harasztÿ Édeske [István – a szerk.] felesége nem sokkal azután felhívott, hogy Miklós meghalt, és vigasztalásul ezt mondta: »Figyelj, egy év múlva még rosszabb lesz.« Tehát egyre inkább érzem majd a hiányát, mert a veszteség frissiben sokkoló, ez tény, de sok a teendő, temetés, hagyaték, rengeteg adminisztráció. Amikor viszont ezek lemennek, minden megnyugszik, akkor a hiánya erősebbé válik. És így van. Elképesztően hiányzik a jelenléte, a véleménye, a közös gondolkodás, a korrektúrája, minden. És azt kell mondjam, igen, most ezt intenzíven érzem

– fogalmaz, majd hozzáteszi, innentől kezdve ő számol visszafelé. Úgy érzi, valószínűleg ő lesz a következő. Szerintem meg nem érdemes ennyire előre szaladni, inkább beszéljünk arról, mennyire tudja, vagy sejti, mit mondana a férje a mostanában készült képeire.

Nemrégiben néztem az egyik képet, és azt mondogattam: »Te most mit mondanál? Oké, vagy nem oké?« Szóval tudom, hogy mit mondana, és ez is segít.

Nem lehet nem észrevenni az egyik festményt a falon. „Van egy kedves barátunk, aki egy állóképet szeretne. De nincsenek állóképeim, csak fekvők, ám a tekercsek között megmaradt ez a 2003-as kép.” Ezért most fölrakta a falra, még barátkozik vele, hogy hozzányúljon-e, a keretet mindenesetre már megrendelte hozzá.

Egytől egyig devalválódnak

Nem csak a magánéleti dolgokról beszélgetünk Vojnich Erzsébettel, és ő a közéleti kérdésekről is szívesen megosztja a véleményét. A magyar képzőművészeti társadalomban indult egy petíció, amelyben Vészabó Noémi Munkácsy Mihály-díját kritizálták, a bírálói szerint ugyanis a kitüntetett nem üti meg a mércét, giccseket fest. Vojnich is látta a petíciót és a felháborodott bejegyzéseket.

Minősíthetetlen, hogy egy ilyen munkásságra Munkácsy-díjat adnak. A szóban forgó hölgyet nem ismerem, de a Munkácsy-díj elvileg komoly szakmai díj. Nem értem, hogyan lehetett lenyomni ezt a bizottság torkán. Mondják azt, hogy nem, vagy álljanak fel, de minősíthetetlennek tartom, hogy ebbe belementek.

(Az interjú elkészülte után a teljes Munkácsy-díj Bizottság lemondott, megkérdeztük Vojnich Erzsébetet, kíván-e reagálni rá, azt mondta, nem, ezzel együtt is tartja a véleményét, amely elsősorban a jelenségre fókuszál.) Ekkor megjegyzem, hogy az állami kulturális díjak évek óta eleve megosztják a művésztársadalmat.

A Kossuth-díj, a Munkácsy-díj, az Érdemes Művész díj egytől egyig devalválódik

– vélekedik a festő, majd felidézi, hogy Krajcsovics Éva festő 2019-ben lemondott a Munkácsy Mihály-díj Bizottságban betöltött szerepéről, miután megtudta, hogy az abban az évben odaítélt 14 Munkácsy Mihály-díjból 7-et olyan művészek kaptak, akiket nem is a jelölőbizottság terjesztett fel. És azt az esetet is 2010-ből, amikor Radnóti Sándor lemondott a Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottságának elnöki tisztéről, és ugyanígy tettek az albizottság tagjai is, mások mellett Bacsó Béla Széchenyi-díjas egyetemi tanár, valamint Sándor Iván és Závada Pál Kossuth-díjas írók.

„Az ő torkukon is megpróbáltak lenyomni valamit, amelynek hatására inkább felálltak. Nem tudom, azóta kik vannak a bizottságokban, azt sem tudom, hogyan választják ki a díjazottakat. Időnként egy-egy jót benyomnak a Kossuth-díjra vagy akár a Munkácsy-díjra, és azt gondolják, ezzel megadják a díj rangját. Nem. Csupán azt érik el, hogy a jót is devalválják. De azoknak is azt kellene mondaniuk, köszönjük szépen, állami díjat már nem kérünk, mert iszonyúan színvonaltalan” – állítja a festőművész, majd azzal folytatja, hogy Parti Nagy Lajos egyszer azt mondta neki: „Mi csak műveljük kertjeinket.” És ő így tesz, kiülteti a tulipánjait, dolgozik, jelenleg is látogatható a kiállítása, és reméli, egyszer lesz majd máshol is, de nem mindegy, hogy hol.

– A Műcsarnokba és a Vigadóba nem megyek, de ezt ők is tudják rólam.

– Megkeresték már ezekről a helyekről?

– Igen, sőt óvatosan felhívtak, hogy tudják, mit gondolok, de hajlandó lennék-e elfogadni egy életműdíjat az Magyar Művészeti Akadémiától. Mondtam, hogy természetesen nem.

– Mikor volt ez?

– Négy-öt évvel ezelőtt, ráadásul Gaál József keresett meg, akivel egyébként jóban vagyok, de már ő is belefolyt a Magyar Művészeti Akadémiába [MMA]. Most már egyébként is divat, hogy mindig mindenkit megkérdeznek, hajlandó-e átvenni bármilyen díjat.

Vojnich felidézi azt is, amikor a Műcsarnok tulajdonjoga az államtól az MMA-hoz került. Azt mondja, akkoriban egy össznépi kiállítást akartak rendezni, amelyre a szakma színe-javát felkérték. „Negyven-ötvenen voltunk, akik azt mondtuk, köszönjük szépen, de ebben nem veszünk részt. Később többen felhívtak, érdeklődve, adok-e be valamilyen munkát. Azt feleltem, hogy nem. Így ment ez egy ideig, majd azóta a negyven-ötven főből ketten-hárman maradtunk, akik még tartjuk magunkat. A többiek szépen belefolytak, egy részüket fölvették az MMA-ba, van, akinek azóta önálló kiállítása volt a Műcsarnokban.”

Úgy véli, csupán az elmúlt tíz évben jutottunk idáig, és az egyetemről most kikerülő fiatalok már nem tudják, mi történt. „De én, köszönöm szépen, maradok így. Se díjat nem fogadok el, se ki nem állítok ott, és ezzel rendben vagyok” – fogalmaz a festő, akitől megkérdezem, a jelenlegi helyzetre, a szétszakadt művésztársadalomra lát-e valamilyen gyógyírt. 

Nem tudok. Egyrészt elfogyunk, kihalunk, másrészt jön a következő generáció, amelynek már semmilyen skrupulusa nincs ebből a szempontból. A legrosszabb az volt, amikor a Széchenyi Irodalmi Művészeti Akadémia ellenében megalapították a Magyar Művészeti Akadémiát, amelyet aztán beemeltek az Alaptörvénybe, azóta az összes pénz odafolyik, míg a Széchenyi Irodalmi Művészeti Akadémia egy vasat sem kap. Ezt vérlázítónak tartom. Ez az egész NER-rendszer az elmúlt 15 évben mást sem csinált, mint egyre inkább kettéválasztotta ezt a szakmát, meg az egész országot.

Arra a kérdésre, milyen hatással van rá a mostani kultúrpolitika, Vojnich Erzsébet azt feleli, elkeserítőnek látja a helyzetet, ennek ellenére úgy véli, hogy a kvalitásos művek megmaradnak. Még akkor is, ha az alkotó esetleg nem kap érte Munkácsy- vagy Kossuth-díjat. „Az idő durván ki fogja szórni ezeket a kétes színvonalú figurákat, akik egyáltalán nem lesznek jobbak a díjtól.”

Elfogadták egymás véleményét

A Godot-ban megrendezett tárlat ötlete tavaly vetődött fel. Abban egyeztek meg, hogy ötvenvalahány kép kerüljön ki, fele-fele arányban Szüts Miklós és az ő képeivel. Megdicséri Cserhalmi Luca kurátor munkáját – elégedett, és szerinte a férje is biztosan az lenne. Ez azért is nagy szó, mert egyébként a házaspár hosszú évtizedeken keresztül jellemzően egymás kiállításait rendezte. 

Az ember a sajátját nem tudja rendezni, sok vonatkozásban elfogult lehet, ezért kell egy külső szem, külső szigor. Emlékszem, amikor egyszer én csináltam Miklós kiállítását, kihagytam néhány képet, és dohogott: »Azt miért hagyod ki?« Ne haragudj, ez most nem illik bele, feleltem. De soha nem haragudtunk egymásra, teljesen elfogadtuk egymás véleményét.

Egy képet a Kiscelli Múzeumból akartak kölcsönkérni, A Kensingtoni Könyvtár címűt, de kiderült, a folyamatra nem elég egy hónap, legalább három szükséges. Elfogadta a tényt, így amikor Győrbe mentek Nagy Miklós műgyűjtőhöz egy képért, megkérte őt, hogy kölcsönözzön egy másik, hasonló méretű alkotást is a kiállításhoz. A győri orvosról egyébként is hírlik, mennyire szenvedélyes műgyűjtő, vetem fel, Vojnich Erzsébet pedig abszolút egyetért. „A mostani kiállításon is kiszúrt két képet, és már a Godot-nak is jelezte, hogy mindenképpen megvenné.” 

Izgalmas hallgatni, milyen szenvedélyes gyűjtőről van szó, jó tudni, hogy vannak ilyen emberek, mert ez is segít fenntartani a kultúrát. Vojnich mosollyal az arcán, büszkén mondja, hogy a gyűjtőik mind szenvedélyesek. Nem befektetésként tekintenek a művekre, hanem látni akarják. Hazaviszik, kirakják, ha esetleg nem fér ki, akkor cserélgetik. Nagy Miklósnál például állandóan kint vannak a képeik, nem is tudja, mit csinál, amikor időnként kölcsönkérik, és üres lesz a fal, mondja Erzsébet viccelődve. De közben hálás is, úgy véli, a kultúrára való igény az, hogy rendes kép legyen a falon, amellyel szívesen él együtt az ember.

Beszélgetünk még a költészetről, ami azért jön szóba, mert Parti Nagy Lajos a kiállításmegnyitón azt mondta, hogy Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet lírikusok, úgy tudják őt bevonzani, hogy a munkájukra versként tekint. Vojnich nagyon szereti a verseket, hirtelen Parti Nagy, Krusovszky Dénes és Darvasi László lírája jut eszébe, akiket igazán kedvel. Nem napi szinten, de időnként fellapoz egy-egy verseskötetet. Mostanában pedig Darida Veronika könyvét nézegeti, amely Képérintések. Kommentárok Vojnich Erzsébet festészetéhez címmel jelent meg nemrégiben a Kijárat Kiadó gondozásában. A könyv bemutatója 2025. április 9-én lesz az Írók Boltjában.

A beszélgetés végén odasétálunk a falon lógó festményhez, és miközben Vojnich Erzsébetről készül néhány portré, elmeséli, hogy hamarosan érkeznek az unokák, és már lehet is velük festeni.

(Borítókép: Vojnich Erzsébet 2025. március 24-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)