Három év alatt sem sikerült elfelejtenem, továbblépnem, és akkor megláttam ott az utcán a volt szerelmemet

Anna miután megitta a kávéját, lassan kanalazza a fagyiját egy kis cukrászda teraszán. A vanília szétolvad a nyelvén, a háttérben egy utcazenész lágy gitárjátéka múlatja az időt. A lány tekintete néha elréved, a csillogó asztallap fényében önmagát látja, vagy talán valaki mást – valakit, aki régen itt ült vele.

A túloldalon egy férfi áll a könyvesbolt kirakatánál. Levente

Egy barna bőrdzseki, egy kéz, amely a zsebében matat, és egy pillantás, amely keres valamit, vagy valakit. Anna tudja, hogy mennie kellene. De a múlt nem engedi. Levente is mozdul, egy pillanatnyi tétovázás után átmegy az úton. Ő is felismerte.

– Szia – mondja Levente, és leül vele szemben, mintha csak most is mindennapos lenne ez a találkozás. Mintha nem telt volna el három év az utolsó közös fagyijuk óta.

– Szia – feleli Anna, és leteszi a kanalat. A keze megremeg egy pillanatra, de nem törődik vele.

– Nem gondoltam volna, hogy újra látlak itt – mondja a férfi. Elmosolyodik. – És még mindig vanília?

Anna bólint. – Te pedig még mindig konyakot iszol a fagyi mellé.

Levente elneveti magát.

Anna elfordítja a tekintetét, az utca forgatagába kapaszkodik

Füstölő illata tölti be a levegőt. Mintha valaki éppen most gyújtott volna meg egy pálcát egy kis keleti boltban a sarkon.

- Emlékszel arra a helyre, ahová mindig jártunk? A tetőteraszos kávézóra? – szólal meg Levente.

Anna bólint. – Ahol mindig azt mondtad, hogy a város felett ülve jobban érzed a világ súlyát.

Levente elmosolyodik. – Vagy éppen hogy el tudom engedni.

A csend közöttük nem üres. Tele van múlttal, el nem mondott szavakkal, fájdalommal.

– Gondoltál rám? – kérdezi végül a férfi.

Anna nem felel azonnal. A fagylaltja olvadozik, apró cseppek gördülnek az üvegtányér szélére.

– Igen – mondja végül, és felemeli a tekintetét. – Te?

Levente bólint. – Folyamatosan. De azt hittem, már továbbléptél.

Anna felnevet, de a nevetése rövid, keserédes. – Azt hittem, te is.

Újra együtt

A szél újra hoz egy adag füstölőillatot, mintha valami mélyebb jelentés rejtőzne benne. Mintha az univerzum éppen most döntené el, hogy mi történjen a következő pillanatban.

Levente hátradől, és egy apró mozdulattal int a pincérnek.

– Kérsz egy konyakot?

Anna meglepődik. – Most?

– Most – feleli Levente, és a szeme ugyanolyan mély, mint évekkel ezelőtt. – Ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy az életben nem lehet örökké várni.

Anna egy pillanatig habozik, aztán elmosolyodik.

– Akkor egy konyakot kérek. És még egy gombóc vaníliát.