Felbukkantak egy eldugott kis szigeten a félelmetes Spirit bombázók – Vajon mire készül Donald Trump?

A Chagos-szigetek egy igazán kieső, szinte elhanyagolhatónak tűnő terület az Indiai-óceán kellős közepén. Olyannyira a távol esik mindentől, hogy India innen közel 1800 kilométerre van észak felé, Tanzánia nyugatra 3500 kilométernél is távolabb található, míg közel 4700 kilométeres utazással dél-délkelet felé Ausztrália partvidékét lehet elérni. A térképekre rápillantva teljesen úgy tűnik, hogy ez itt bizony a semmi közepe, és a 60 mini szigetecske totálisan elhanyagolható szereppel bír. Ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni, mivel egyszerre két jelentős katonai hatalom számára is kulcsfontosságú az itteni jelenlét, a térség súlyát pedig a közelmúlt eseményei is látványosan szemléltetik.

A vitatott hovatartozású területek

A kieső szigeteket nem kisebb történelmi híresség fedezte fel, mint Vasco da Gama, a neves portugál felfedező még a 16. század elején. Ezek nem voltak teljesen lakatlanok, az Indiai-óceán hajós népei eddigre már jól ismerték a területet, időszakosan hosszabb időt is eltöltöttek itt, de a legközelebbi Maldív-szigetektől egyszerűen túl távoli volt, hogy magukhoz csatolják azokat. Ezért, amikor az európaiak növelték a jelenlétüket az Indiai-óceán kereskedelmében, akkor lényegében ők telepítették ide az első állandó lakókat, akik többségében Afrikából elhurcolt rabszolgák voltak, ők helyben a kókuszültetvényekért feleltek. A 18. században a franciák gyakoroltak itt fennhatóságot, akik a „közeli” (megközelítőleg ez 2000 kilométert jelent) Mauritiushoz csatolták. Zártsága miatt más szerepet szántak a szigeteknek, lepratelepet hoztak itt létre.

1810-ben a Brit Birodalom elfoglalta Mauritiust, ezzel Párizs négy évvel később egy szerződésben a Chagos-szigeteket is átengedte Londonnak.

A virágkorát élő gyarmatosító szuperhatalom 1833-ban eltörölte a rabszolgaságot, ezzel lényegében létrejött a chagosi lakosság, nagyrészt az egykori kelet-afrikai kényszermunkások leszármazottjaiként. A terület jelentősége a második világháborúig nem is nagyon változott meg, akkor viszont a legnagyobb, Diego Garcia szigetre felhúztak egy leszállópályát, illetve néhány katonai életet, ez pedig alapvetően változtatta meg a térség történelmét. A hidegháború kellős közepén az Egyesült Államok ugyanis olyan területeket keresett lehetséges katonai bázisnak, amely nehezen elérhető, mégis rengeteg területet lehet onnan belátni. Éppen kapóra jött a szövetséges támaszpontja az Indiai-óceán kellős közepén. A gondot csak az jelentette, hogy Washingtonnak feltett szándéka volt, hogy egy teljesen lakatlan területre települjön, itt pedig több ezer helyi élt. London ezt több lépéssel „oldotta meg”, létrejött a Brit Indiai-óceáni Terület, leválasztva az éppen függetlenedő Mauritiusról, a lakosságot pedig több lépésben kitelepítették a területről.

Az 1960-as évektől kezdve létrejött egy közös amerikai-brit bázis,

amely stratégiai fontosságú szerepet töltött be az Indiai-óceán hajóforgalmának megfigyelésében, amely különösen fontos előnyhöz juttatta a nyugatiakat a szovjet nyomulással szemben. A háttérben végig jogi csatározások zajlottak a terület felügyeletéért, de a katonai szempontok egyértelműen felülírták ezeket az igényeket. A nemzetközi nyomás fokozódott, ezért London lassan kénytelen volt engedni ezeknek, amelyre 2024 őszén sor is került, amikor a helyiek visszaköltözhettek a szigetekre, valamint Mauritius visszakapta a felügyeletet, kivéve Diego Garcián, ahol még legalább a következő 99 évben London marad a főnök. Az egyezség még nem teljesen lezárt, mivel a londoni és a mauritiusi politika sem elégedett, valamint a Maldív-szigetek is benyújtotta az igényét a felügyeletre.

Kis sziget, hatalmas szereppel

A látványos jogi csatározások ellenére arra viszonylag kevés az esély, hogy bármelyik fél is elérje, hogy a katonai támaszpont távozzon a területről, ennek pedig egyetlen oka van: nemes egyszerűséggel túl fontos helyen van ehhez. Már több mint nyolc évtizede állomásoznak itt katonák, a helyzet pedig nem úgy tűnik, hogy a jövőben változni fog, mivel a globális hegemón verseny nem éppen úgy áll, hogy bárki is könnyelműen feladná az itteni pozícióit. A kiemelkedő szerepét ma is ugyanaz adja, ami korábban meghatározó volt:

innen Kelet-Afrikától a Közel-Keleten és Dél-Ázsián át egészen az Indonéz-szigetvilágig minden átlátható, különös tekintettel a globális kereskedelem ütőerének számító hajózási útvonalakra.

A nagyhatalmi harcok és a térségi események ráadásul nem is engedték nagyon, hogy Washington elkényelmesedjen itt, és a korábbiaknál kisebb figyelmet fordítson az Indiai-óceánra:

• A hidegháború idején a szovjetek nyomulását tudták innen ellenőrizni.
• Az első öbölháború idején több B-52-es bombázó állomásozott a szigeten, amely a nukleáris elrettentést volt hivatott szemléltetni. Később az afganisztáni és az iraki műveleteknél is fontos támogató szereppel bírt.
• A 2010-es évektől Kína vált az Egyesült Államok egyértelmű kihívójává a globális hegemón szerepéért, ehhez Peking pedig jelentősen növelte a befolyását szerte az indo-csendes-óceáni térségben. Ennek ellensúlyozására a korábban kisebb(nek tűnő) fontosságú katonai támaszpontok szerepe is megnövekszik.
• A 2020-as években a kínai nyomulás mellé visszatért a Közel-Kelet, mint Washington egyik legfontosabb prioritása, az amerikai légierő rendszeresen hajt végre támadások a jemeni húszik ellen, valamint Irán körül is szorul a hurok az atomalku ügyében.

Az 1966-ban megkötött szerződés az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok között egészen 2016-ig biztosította az amerikai hadsereg állomásoztatását a térségben, de ezt később meghosszabbították egészen 2036-ig.

Iran is threatening to preemptively strike the B-2 bombers at Diego Garcia Crazy times ahead pic.twitter.com/aneu9cJkem

— Open (Source) March 31, 2025

A Diego Garcia 2025 márciusában újra kiemelkedő figyelmet kapott, ennek elsődleges oka pedig ezúttal egyáltalán nem Kína (bár „fű alatt” ezek a jelek azért Pekingnek is jeleznek), hanem Irán. Donald Trump amerikai elnök beiktatásával nekilátott annak, hogy „megoldja” az Irán-kérdést. Ez azt jelenti, hogy a Fehér Ház elkezdett nyomást gyakorolni Teheránra, hogy engedjenek az akaratának és üljenek a tárgyalóasztalhoz a nagyhatalom feltételei szerint. A síita államot vezető ajatollah ennek nem nagyon akar engedni, egyelőre a felszínen látványos fenyegetőzés zajlik, mindketten súlyos következményekről beszélnek, miközben annyit tudni, hogy az irániak csendben Ománhoz fordultak közvetítési segítségért. Trump viszont nem arról híres, hogy visszafogná magát akár szavakban vagy tettekben, ezért

a kijelentéseinek az eddigieknél is nagyobb súlyt adott azzal, hogy négy darab B-2-es Spirit lopakodó nehézbombázót telepítettek a bázisra, ezzel már olyan hat-hét darab lett itt ezekből.

A különleges gépekből mindössze 21 szolgál a világon – elsősorban az iszonyatosan magas, bőven többmilliárd dollárra rúgó gyártási költségei miatt –, tehát ez a mennyiség a teljes flotta közel harmadának ide telepítését jelenti. Ezek egyébként nukleáris fegyver szállítására is alkalmasak, ezzel nyomatékot adva a megjelenésük súlyának. Nem ez az egyetlen jármű, ami itt van, ezen kívül még több B-52 Stratofortress van itt, meg egy sor egyéb repülőgép.

Irán nem hagyta szó nélkül a lopakodók megszaporodását, azonnal azzal fenyegette meg „ősellenségét”, hogy le fogják bombázni a Diego Garciát. Az információk szerint a politikai döntéshozók nyilatkozatai mellett különösen a katonaság nem hajlandó engedni, ezért már készenlétbe helyezték a rakétáikat, kijelentve, hogy minden olyan bázisra csapást mérnek, amely Izrael háborúját „segíti”. Ezzel gyakorlatilag az összes amerikai érdekeltséget megfenyegették, beleértve a távoli Chagos-szigeteket is.

Washington láthatóan nem viccel, mivel a térségben állomásozó USS Harry S. Truman repülőgép-hordozó mellé hamarosan megérkezhet az USS Carl Vinson is a teljes csapásmérő csoporttal.

Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy a Dél-kínai-tengeren Peking is növelte a tétet, március 24-én H-6-os bombázókat telepített a vitatott Scarborough-zátony közelébe. Ezek szintén alkalmasak nukleáris csapásmérésre, bár a technológiai színvonaluk nagyságrendekkel elmarad az amerikai B-2-esektől. A H-6-osok ugyanis még szovjet konstrukciók, bár 2009-ben komoly ráncfelvarrást kaptak. Ez a lépés egyértelműen annak a jele, hogy Kína érvényesíteni akarja a területi igényeit a térségben, de láthatóan az Egyesült Államok sem akarja könnyedén elengedni az indo-csendes-óceáni hegemón szerepét.

Chinese H-6 bombers fly at the eastern edge of the disputed Scarborough Shoal in the South China Sea, March 24, 2025. https://t.co/9Ejw698IQt

— South (China) March 28, 2025

Washington jól láthatóan két legyet ütött egy csapásra azzal, hogy B-2-es bombázók érkeztek a szigetre, láthatóan az Egyesült Államoknak esze ágában sincs engedni a nagy riválisok nyomásának. Az egyéb óvatosságra intő jelek mellett nem tudni, hogy Amerika már egy nagyszabású hadműveletre készül-e fel, vagy valami másról van szó. Ha minden az ígéretek szerint alakul, akkor hamarosan megtudja a világ, hogy mi volt Trumpék célja a telepítéssel. Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy Diego Garcia a kínai terveket is keresztülhúzhatja, pedig éppen az április 1-i nagyszabású hadgyakorlat jelzi, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök a legkevésbé sem tett le Tajvan megszerzéséről.

Címlapkép forrása: Joe McNally/Getty Images