Nekem nem idegen Budapest nyolcadik kerülete. Nem figyelem a hátam mögött jövő-menő embereket, vagy szorongatom tüntetőn a mobilomat. Csak közeledem a megadott címhez. A doktor úr nevével többször találkoztam, hol roma származása, hol pedig a világjárvány alatti munkája kapcsán. Korábban is megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de valamiért csak most sikerült időpontot egyeztetnünk. „Nagyon egyszerű pedig. Nem igazán szoktam interjút adni. Az évek során sokan kerestek, de nem szerettem volna az újra és újra feltépett sebeimet a kíváncsi szemeknek megmutatni ” – kezdi dr. Rostás Gusztáv, miközben elém teszi a poharat. Persze, nyugodtan tegeződjünk.
Először is gratulálok az orvosi diplomádhoz!
Köszönöm! Alig egyéves a tinta rajta...Tudod, úgy van az, hogy amikor az ember befejezi az orvosi egyetemet, akkor elképzeli, amint kinyílnak előtte az ajtók, és megváltja a világot. Pedig igazából csak egy kulcsot kap. Egy olyan kulcsot, amiért rettenetesen sokat dolgozott, tanult, és amellyel megpróbálhat kinyitni ajtókat.
És nyílnak?
Még mindig tanulom a kulcs használatát. Amikor arról álmodtam, hogy orvos leszek, nem tudtam, mennyire nehéz ez az út.
Körbenézve a lakásban látszik, hogy Gusztáv, felesége, Elvira és kislányuk vigyáz mindenre. Az orvosi könyvekkel teli vitrin, és az
elismeréseket őrző polc árulkodik arról, hogy a fókusz egyértelműen az
orvosláson van.
A feleségem segít rendszerezni az életemet. Már a tanulásomat is segítette, de most, amikor már igazán úton vagyok a gyógyítás felé, még jobban fogja a kezemet.
Te mindent tudsz a kutyádra leselkedő veszélyekről? Teszteld le!
Honnan származol?
Öcsödről, egy igazi hagyományőrző oláh cigány családból. Nagyon nehéz és szegény körülmények között nőttünk fel… semmink sem volt. Tényleg semmink, csak mi magunk. Cipő nélkül rohangáltunk az utcán, és nagyon nehezen éltünk. Amikor valaki a mélyszegénységről olvas, el sem tudja képzelni, mit jelent az, ha nem a saját bőrén tapasztalta. Nem szeretek erről beszélni, de az életemhez hozzátartozik az összes gyerekkori pillanat is.
A családod hogyan őrizte a hagyományt? A mindennapjaitok része volt?
Beszéltük a nyelvet, éltük a kultúrát. Mind a mai napig beszélek cigányul, őrzöm a hagyományt, amely szerintem nagyon szép! A média és az emberek csak a rossz dolgokat hangoztatják, miközben nagyon sokan vannak közöttünk, akik sokat dolgoznak, vagy épp rendkívül tehetségesek. Egy óriási szakadék tátong köztünk, amelyet nagyon kevesen tudnak átugrani, nem tudnak kiemelkedni. Nincs olyan pedagógus, aki megfogná a kezüket és segítene nekik.
Neked volt ilyen?
Én szerencsés vagyok. Minden egyes életszakaszomnál volt egy tanár, aki hitt bennem. Például az osztályfőnököm, Szabó Mihály tanár úr, vagy a gimnáziumban Horváth András bácsi… sorolhatnám. Az egyetemen már nagyon sokan próbáltak támogatni. Egyből Dr. Rosivall László professzor úr jut eszembe, az általa életre hívott cigány orvosképzési program révén kerültem be az orvosegyetemre.
Igazából minden úgy kezdődött, hogy tizennégy éves koromban volt egy térdsérülésem. Miután kórházba kerültem, láttam a nővérek és orvosok elhivatott munkáját. Én akkor határoztam el, hogy igen, ez az, orvos akarok lenni! Ez a szolnoki Hetényi Géza kórházban volt. Csodálattal néztem, ahogyan Monostori doktor úr lelkiismeretesen végzi a munkáját. Nem érdekelte, hogy ki a roma, ki nem. Pontosan úgy bánt velem, a cigány kissráccal is, mint másokkal: figyelemmel és nagy szaktudással. Pedig utólag azt hallottam, hogy volt tettlegességig fajuló összetűzése romákkal... mégis igyekezett egyenlően bánni a betegeivel.
Hosszú út vezetett az egyetemig?
Hát nem volt egyszerű, az már biztos! Nekem talán könnyebb dolgom volt, mint az utánam jövőknek. Azoknak a roma fiataloknak, akik egyetemre akarnak menni, fontos, hogy legyen támogatójuk. Legalább egy tanár, aki hisz bennük. Egy szellemi közösség, ahol tudnak fejlődni.
Soha ne feledjék el a múltjukat; az mindig erőt adott nekem is. Én csak úgy bírtam elvégezni az egyetemet, hogy mindennap úgy keltem fel: orvos akarok lenni. Hiába jöttek a megpróbáltatások, akkor is átmentem rajtuk. Sokszor kellett nekiveselkednem egy-egy nehezebb tantárgynak, ezért nekem végül az utolsó betűig meg kellett tanulnom a tananyagot. Nem bánom! Mutass rá egy könyvre itt, a vitrinben.
Rendben. Mikrobiológia?
Íme, a szerző. Nála szigorlatoztam. Következő könyv?
A belgyógyászat alapjai II.
Tessék. Tulassay professzornál is szigorlatoztam, aki jegyzi ezt a tankönyvet, és ő egy kimondottan jóérzésű ember, kiváló tanár. Ezzel csak azt akarom megmutatni, hogy a legkiválóbbaktól tanulhattam, de nagyon sok akadályon keresztül kellett átjutnom az egyetem végére. Találkoztam furcsálló tekintetekkel és jótékony támogatókkal egyaránt. Voltak csodálatos mentoraim, például Ondrejka Pál professzor úr, a sebeszeti klinika volt igazgatója, aki végig fogta a kezemet és segített, amiben csak tudott.
Így utólag, mondhatnám, hogy vége, sikerült, minek beszélni róla? De azért nem titok, hogy az egyetem évei alatt segédápolóként dolgoztam végig. Hiszen miből finanszíroztam volna a tanulmányaimat? Volt, hogy az éjszakai műszakomat másnap követte egy vizsga. És hát csoda is történt az egyetemi évek idején: harmadéves voltam, amikor megtudtuk, hogy a feleségem szíve alatt megfogant Lili, a lányunk. Bevallom, nagyon megijedtem! Istenem, hát hogy fogok én egy kisbabára vigyázni, amikor még saját magamra nem bírok ügyelni, nemhogy egy újszülöttre. Nagyon nehéz volt így államvizsgázni, szakdolgozatot írni…
A családod büszke rád? A szüleid támogatták az álmaidat?
Biztosan büszkék voltak, de – érthető okokból – nem érintette meg őket az a rettenetes nagy tanulásmennyiség és munka, amelyet nekem le kellett tenni az asztalra.
Mi a célod? Merre fejlődsz tovább?
Mint roma származású orvos egy olyan romák lakta területen szeretnék dolgozni, ahol az orvosi ellátás meglehetősen rossz, kevés vagy egyáltalán nincs megoldva. A Családorvosi Tanszék volt a kezdetektől a célom, mert tudomásom szerint több száz orvosi praxis üres, és nagy szükség van fiatal orvosokra.
Első nekifutásra azonban nem sikerült bejutnom a tanszékre, ezért orvosi ügyeleteken dolgoztam, addig is sok tapasztalatot gyűjtve. Igazából Béla bácsinak köszönhetem, hogy mégis sikerült a Családorvosi Tanszék. Pontosítok: Dr. Merkely Béla professzor úr hozzáállása segített abban, hogy most háziorvosi rezidens vagyok.
Ő is tanított?
Sosem találkoztunk. Dr. Hegedűs Tamás volt olyan kedves, és segített a történetemet eljuttatni hozzá. Elmondhatom, hogy a kardiológia minden sejtemet átitatta, ezért nagy tisztelettel csodáltam mindig is a professzor úr kardiológiai munkásságát. Ezt most ugyan nagyon szépen mondtam, de a valóság az, hogy ez a témakör volt az egyik mumus számomra az egyetemen, és az utolsó betűig megtanultam. Ha a kezembe nyomnak egy EKG-t, már mondom is a diagnózist és a terápiát.
Most, hogy már találkozol betegekkel, ők mit szólnak, amikor meglátnak?
Na igen. Sokan néznek csodálkozva. Még a roma betegek is. Ők például nagyon nehezen tudják elfogadni, hogy van közöttünk orvos. Valószínűleg egyfajta tudathasadás lehet. Pedig ez van. Ott ülök fehér köpenyben. Ha még azt is látnák, hogy a mélyszegénységből érkeztem, és mi minden van az orvosi köpenyem mögött, talán más szemmel tudnának nézni. Egyébként a roma betegekkel gyakran akadnak problémák – mondom ezt úgy, mint roma származású ember.
Miért?
Mert sokan közülük TB- és lakcímkártya nélkül jönnek, olykor azonnal betörtetnek a rendelésre, veszekszenek, hangoskodnak, ötvenen jönnek be a kórházba… aztán általában odamegyek, és csend lesz. Én tudom, ők miért csinálják, ismerem a kultúránkat, szokásainkat. Megértenek és megértem őket. A szegénység, a kirekesztettség, a kétségbeesettség érzése közös.
Szóval attól, hogy a neved elé került, hogy doktor vagy, még kísért a múltad?
Mindig benne van az emberben. Mindig. Az ember ezekkel a háttérinformációkkal dönt mindennap. És én azt érzem, hogy ez egy plusz. Mert én tényleg nem a Rózsadombról jöttem. Hogy is mondjam? A döntéseim hátterében van egy nagy csomó élettapasztalat, hogy, mondjuk, mit mondok egy pánikbetegnek, mit mondok egy olyan betegnek, aki mindenét elveszítette, vagy mit mondjak annak, aki most tudta meg a halálos betegségét.
A múltkor például egy tizenöt éves gyereknél voltam, aki anafilaxiás sokkot kapott. Ez egy életveszélyes szituáció. Stabilizáltam az állapotát, megtettem, amit orvosilag meg lehet tenni. Az anyuka automatikusan megkérdezte, hogy mivel tartozik? Láthatóan egy tehetősebb család volt. Mondom, semmivel. Megírtam a dokumentációt, lepecsételtem, és átadtam. Észrevettem, ahogy megnézi a pecsétemet, elolvassa a nevemet, és rám néz. Tudta. És én is tudtam. Bólintottam és ő is bólintott. Ennyi volt. Mégis életem egyik legszebb pillanata.
Fel vagy készülve a "harcra"? Hogy az utánad jövő, tanulni vágyó cigány gyerekek számára utat mutass?
Ez is érdekelhet
Az egész eddigi életem egy harc volt. Már tudom, hogy hogy kell kezelni azokat az embereket, akik a vizet prédikálják és a bort isszák a színfalak mögött. A nehéz sorsú gyerekeknek is van mit mondanom, hogy segítsem őket. Olyan kistelepüléseken szeretnék dolgozni, ahol nincs orvos, gettósodás viszont van. Nagyon szeretnék majd mentőzni is, egészen a tűzközelben lenni. Fantasztikus embereket ismerhettem meg ott is. Bár az orvosok idegenkednek tőlem eleinte, idővel bízom benne, hogy a jó szándék, a szaktudás és az emberi hozzáállás segít majd ledönteni a falakat.
Legjobban:
Legrosszabbul: