Jason Statham új akciófilmje felér egy tesztoszteroninjekcióval

Nagyon úgy néz ki, hogy a rosszabbik Suicide Squad-film rendezője, David Ayer és A szállító-trilógia egykori főszereplője, a kopasz fejéről és kemény szerepeiről ismert Jason Statham kézen fogták egymást, és eldöntötték, hogy valami olyasmit csinálnak, amit előttük senki sem: akciófilmeket, jó munkásemberekkel a középpontjukban. Az első ilyen próbálkozás volt A méhész, nem is olyan régen, 2024 januárjában, ahol Statham két micimackós poén között izzította be exbérgyilkos tudását és tanította móresre a rosszfiúkat.

A duó lendületbe jött, mert egy évnél csak alig kicsivel többet kellett várnunk, hogy a nem hivatalos filmsorozat visszatérjen. Március 27-én mutatták be a hazai mozikban A melóst, amelynek alapsztoriját nehéz vigyorgás nélkül leírni. Könnyen kitalálható ugyanis, hogy kedvenc angol akciósztárunk ezúttal is egy kétkezi munkást, brigádvezetőt, és igen… egykori kommandóst alakít, akit valahogy célkeresztbe vesz az alvilág, és nincs más választás: mindenkit, aki él és mozog, valamint orosz akcentussal makog, két vállra kell fektetni. Lehetőleg úgy, hogy soha többet ne keljen fel.

Ugyanakkor míg Ayer és Statham előző koprodukciója egészen különleges hangvételű és emlékezetes lett azzal, hogy újragondolta a John Wicket, A méhészhez képest most egy sokkal-sokkal sablonosabb akciófilmet kaptunk. Olyannyira sablonost, hogy egy-két jelenetet leszámítva nem is láthatjuk a főhőst, Levon Cade-et kétkezi munkát végezni.

Egy hatalmas blöff ebből a szempontból ez az új film, mert azt leszámítva, hogy az elején pátoszosan, merengve nézi Statham karaktere a reggeli szűrt fényben úszó építkezést, tényleg nem sok melózás fért bele. Pedig amúgy 120 percre rúg a játékidő.

Ami a történetvezetést illeti, A melós eszméletlenül furcsa ütemben halad előre, az egyik pillanatban még dolgoznak a munkások, kettőt pislogunk, és valahogy az építkezési területet ellepik a maffiózók, fegyverekkel lövöldöznek, mi pedig a kólánkat félrenyelve fogjuk a fejünket, hogy mi ez a pusztító nonszensz a nagyvásznon.

Sajnos ahogy haladunk előre, úgy esik szét az egész cselekmény, egyforma üldözős akciójelenetek követik egymást, kínosan túlnyújtottak a tranzíciók a beszélgetős snittek között, és ha intravénásan adagolnánk a koffeint, úgy is eluralkodna rajtunk az álmosság. Ideig-óráig, amíg röhögcsélünk rajta, hogy Ayerék filmje mennyire Zs-be hajlik, működik és egyet-egyet durran az adrenalinbomba, de a végén megkapjuk a világ legbénább befejezését egy generikus „nagy leszámolás” után. Az ember konkrétan örül, hogy végre kimehet a teremből.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon kinek a sara, hogy A melós sokkal lelketlenebb lett A méhészhez képest. Pedig hát itt is megpróbáltak társadalmilag fontos kérdéseket pedzegetni, 2024-ben ez az idősek kizsákmányolása volt, most pedig az emberrablás és a szexkereskedelem szolgált mélyebb témaként, ám az írók szegényes eszköztára nem tette lehetővé az értelmesebb kifejtést.

Ugyanaz a felesleges, kínos hipermaszkulin stílus érhető tetten A melósban is, mint A feláldozhatókban. Gondolok itt elsősorban arra, hogy az egyik kemény motoros főgonosz konkrétan egy kipufogócsövekből összeépített trónon feszít, de az orosz gengszterek is annyira paródiajellegűek, élükön az Azahriah-ikertesókkal, hogy rossz nézni őket. Hallgatni meg pláne, magyar szinkronban ez az oroszos akcentus irtózatosan karcolja a fület. Ha már itt járunk, úgy összességében a maffia ábrázolása olyan, mintha Stallone és a készítőgárda sosem látott volna életében alvilági embereket, még csak moziban sem.

Jason Statham hozza a tőle minimálisan elvárhatót, odacsap, amikor kell, és A melós csak és kizárólag miatta működik az elején, és hatásosabb, mint egy tesztoszteroninjekció. Aztán nem elég, hogy a sztori összeesik és elveszti minden egyediségét, de még a többi színész is kevésnek bizonyul a feladatra, hogy lenyűgözzön minket. Michael Penának a viccelődésnél kellene maradnia, ez a drámázós családapai szerep nem megy neki. Egyedüli felvillanásai a Stranger Things seriffjének, David Harbournak vannak, ő egy olyan veteránt játszik, aki nem tudja magáról, hogy vak. Na és az elrabolt széplánynak, az Arianna Rivas-féle Jennynek is van egyetlen durvább megmozdulása, ami megmarad a fejekben.

A melós azonban összességében egy túlnyújtott rétestészta, csak helyenként finom. Mintha A méhészt néznénk újra, csak éppen humortalan, lelketlen, és a végére mindenféle izgalmat nélkülöző változatban. Ha a jó munkásember-trilógia folytatódik, és folytatódni fog, mert a nézettség nem gyenge, ennél erősebb próbálkozásokra lesz szükség.

A melósra már akkor se emlékeztem, amikor utána beültem a kocsiba és elindultam haza. Ami azért teljesítmény.

4/10

A melós jelenleg is látható a magyar mozikban.