A fizika törvényei gáncsolhatják el Donald Trumpot

Amikor az emberek Marsra juttatásáról van szó – amire Donald Trump az emberiség megmentésének első lépéseként tekint –, Elon Musknak most már nem kell sokat aggódnia az emberek hozta törvények miatt. Musk Kormányzati Hatékonysági Hivatala (DOGE) most már gyakorlatilag a SpaceX-et felügyelő Amerikai Légi Közlekedési Hatóság (FAA) feletteseként működik. Ráadásul egy olyan amerikai elnök oldalán áll, aki kifejezetten támogatja Musk marsprogramját.

Donald Trump elnöki beiktatási beszédében kijelentette, itt az ideje, hogy az amerikaiak „a csillagok felé forduljanak, és amerikai űrhajósokat indítsanak, hogy a Marsra tűzzék ki a nemzeti zászlót”. És ez nem egyszeri alkalom volt. Hat héttel később a kongresszushoz intézett beszédében megismételte ezt a célt – írja a The Economist. 

A fizika azonban közbeszólhat. Törvényei nem zárják ki, hogy a Földről elérjük a Mars pályáját. Ez elvileg elég egyszerű. Állítsuk az űrhajónkat egy ellipszis alakú pályára a Nap körül, amelyet gondosan úgy választunk meg, hogy induláskor a Föld pályájához, érkezéskor pedig a Mars pályájához álljon érintőlegesen. A matematika szerint az eszköz hat-nyolc hónappal később a Mars pályájának egy olyan pontjára fog megérkezni, amely a Nap ellentétes oldalán fekszik.

Az egyetlen nehézség abból adódik, hogy egy ilyen ponthoz éppen akkor kell megérkezni, amikor maga a Mars is ott van. Ez a helyzet pedig csak két és fél évente áll elő – vagyis egy négyéves elnöki ciklus alatt csak kétszer. Ha embereket akarnak indítani a Marsra, mielőtt Trump ciklusa véget ér, akkor a 2028 végén megnyíló ablakban el kell hagyniuk a Föld pályáját. De ha nem akarják, hogy a küldetés eszeveszett módon kockázatos legyen, akkor előtte meg kell kísérelni egy vagy több személyzet nélküli próbalandolást. Ezeket pedig a 2026 végén kezdődő ablakban kell elindítani.

Musk már tavaly arról beszélt, hogy ezt szeretné megvalósítani. Akkor ez nem tűnt túl hihetőnek. Ma pedig már szinte lehetetlennek látszik.

Út a Marsra

Musk tervei középpontjában a Starship áll, az a példátlanul nagy és elvileg teljesen újrafelhasználható űrhajó, amelyet a SpaceX a Texas déli csücskében található Starbase nevű létesítményében fejleszt. A kétfokozatú rendszer egyik változatát Mars Colonial Transporter néven emlegetik; kialakítása lehetővé tenné, hogy egyszerre akár 100 embert is szállítson.

A csillaghajók üresen körülbelül 100 tonnát nyomnak, a legénység és a rakomány pedig akár 150 tonnát is hozzáadhat ehhez. A hajtóanyag, amely mindig a legnagyobb mértékben járul hozzá egy indítórendszer tömegéhez, további 1500 tonnát jelentene. Még egy „Super Heavy” hordozórakéta segítségével is, amely a Föld felszínétől 60 kilométeres távolságba juttatja a hajót, és a repülés első néhány percében mintegy óránként 4400 kilométeres sebességgel repül, a csillaghajónak az alacsony Föld körüli pályára állításához szükséges óránként 28 ezer kilométeres sebesség eléréséhez majdnem az összes üzemanyagra szüksége lesz.

Ha a járműnek csupán a SpaceX Starlink kommunikációs műholdjait kell pályára vinnie – ez a kereskedelmi célú eset –, akkor az kevés üzemanyaggal is működik. A műholdakat a tervek szerint kibocsátja, az utolsó hajtóanyagot pedig a légkörbe való visszatéréshez és a leszálláshoz használja fel. Ha azonban az a szándék, hogy a csillaghajót messzebbre küldjék, a majdnem üres tartályokat újra kell tölteni.

Ez azt jelenti, hogy más csillaghajóknak is pluszhajtóanyagot kell vinniük a Marsra tartó testvérhajókhoz. Az, hogy hány ilyen küldetésre lenne szükség, attól függ, hogy egy-egy ilyen tanker mekkora hasznos terhet képes pályára emelni. Ha a Starship hasznos teherbírása kisebb a tervezettnél, akkor a tartályok feltöltéséhez szükséges küldetések száma 15 vagy 20 is lehet. Hogy ténylegesen mekkora lenne a szükséglet, azt senki sem tudja: 23 hónap és nyolc repülés után a tesztprogramban még egyetlen Starship sem állt pályára.

Elon Musk nem fogja feladni a küldetést

Donald Trump mandátumának vége azonban semmiképpen sem jelenti Musk ambícióinak a végét. Ezek teszik érdekeltté őt abban, hogy bebiztosítsa a SpaceX jövőjét, amely egy demokrata kormányzat alatt nem számíthat sok jóra. Azt akarja majd elérni, hogy a Starlinket a lehető legnagyobb mértékben építsék be a kormányzati működésbe, és hogy a SpaceX indítási szolgáltatásai és műholdjai egyre inkább központi szerepet kapjanak az amerikai űrhadsereg működésében, különböző riválisai rovására.

Az ő szempontjából a politikai ablak meghosszabbításának legjobb módja az lesz, ha energiáját, pénzét és a kormányzati rendszerek feletti technológiai befolyását – amelyet a DOGE révén elérhet –, arra használja fel, hogy Trump utódai lehetőleg „Mars-pártiak” legyenek, vagy legalább kíváncsiak a programra. Egy ilyen jövőbeli kormányzatnak nem kell elköteleznie magát amellett, hogy fizet a Marsra szállásért; csak ne álljon az útjába. Sőt, bár a kormányzati pénzt kétségtelenül szívesen látnák, a független Mars-küldetéseknek megvannak a maguk előnyei, és olyan fokú rugalmasságot tesznek lehetővé, amelyet a kormány által finanszírozott küldetésekben aligha lehetne elképzelni.

Az egyik nagy kérdés a visszaút. A Föld körüli pályán feltankolt csillaghajók biztosan eljuthatnak a Marsra, ha a terv szerint teljesítenek. De semmiképpen sem lesznek képesek oda eljutni annyi üzemanyaggal, hogy vissza is tudjanak jönni. A SpaceX ezt a problémát úgy kívánja megoldani, hogy a tartályok feltöltéséhez szükséges metánt a Mars szén-dioxiddal teli légköréből és a felszín alatti jégből állítja elő.

Az elképzelés szerint az űrhajósok megérkezése előtt egy hajtóanyag-előállító létesítményt telepítenének a Marsra, hogy amikor odaérnek, tudják, hogy lesz módjuk visszatérni. Azonban egy olyan nagy űrhajó számára, mint a Starship, ez egy olyan üzemet jelentene, amely vagy rengeteg napelemmel rendelkezne, vagy egy kis, még nem meghatározott és nem tesztelt kialakítású nukleáris létesítményt tartalmazna. Ha az ilyen hasznos terhet egy vagy két orbitális ablakkal az első legénységgel rendelkező küldetések előtt kellene szállítani, az jóval a 2030-as évekbe tolódna. Még Musk sem biztos, hogy ennyi ideig nyitva tudná tartani a „politikai indítási ablakot” – bármennyire is szeretné.

Az alternatíva az lenne, ha az első vállalkozókat úgy küldenénk oda, hogy nem várja őket üzemanyagraktár. Ez növelné az amúgy is veszélyes küldetés kockázatát. A Marsra tartó űrhajósok a hosszan tartó súlytalanságban ki lesznek téve a sugárzásnak, és potenciálisan izomsorvadást kaphatnának. A marsi környezet sokkal kevésbé barátságos, mint a Földön bármi. Egy idegen bolygón hat évig túlélni rendkívül kimerítő lenne. 

Kormányzati gondolkodás vs. küldetéstudat

Egy kormány nem így csinálná. Amikor John F. Kennedy elnök azt a célt tűzte ki Amerika számára, hogy még az 1960-as évek vége előtt embert juttasson a Holdra, kikötötte, hogy az embert biztonságban haza is kell juttatni. Musknak azonban nem érdeke, hogy a dolgokat úgy csinálja, mint egy kormányzat. Kennedy nem azért akart Hold-missziókat, mert érdekelte a Hold (nem érdekelte), hanem azért, mert be akarta bizonyítani, hogy Amerika akarata, innovációs képessége és ipari ereje felhasználható egy rendkívüli teljesítmény elérésére – egy olyanra, amely túlmutat a Szovjetunióén.

Musk azért akar Mars-küldetéseket indítani, mert szeretné, ha a Marsot benépesítenénk. Az elképzelés melletti retorikai elkötelezettsége szorosan illeszkedik a tettei és befektetései által kinyilvánított preferenciáihoz. Aligha kétséges, hogy képes lenne rokonlelkeket találni, akik valószínűleg jól megfelelnek a feladatnak, és akik garantált hazautazási lehetőség nélkül is megkísértenék sorsukat. És ha ők vállalnák a kockázatot, ő is vállalná azt.

Kétségtelen, hogy Musk és Trump szövetségének egy része opportunizmusból fakad: az elnök tekintélye óriási mértékben segíti azt a célt, hogy a Marsra való utazás előbb lehetővé, majd rutinná váljon. Megalomániájában Musk az amerikai politikát használja hajtóműként, hogy elindíthassa az emberiség multiplanetáris korszakát

(Borítókép:  Elon Musk és Donald Trump amerikai elnök a SpaceX Starship rakéta hatodik próbarepülésén a texasi Brownsville-ben 2024. november 19-én. Fotó: Brandon Bell / Getty Images)