Okos, és közben teljesen hülye, legjobban a nőktől fél

• Talán nem kellett volna gyerekként látnia, ahogyan megerőszakolnak egy nőt.
• Talán rendes családban kellett volna felnőnie. 
• Talán hagyhatta volna, hogy szeressen, s hogy szeressék.

Sok itt a talán, de ezért sok a mert is. Mert mindenre van válasz, megoldás és feloldás. Csak a felismerést elfogadni nehéz, hogy nem vagyunk tökéletesek, és legkevésbé az, akiről azt gondoljuk, hogy mégis. De, ugye és talán… és mégse. Mert alighanem erről is szól a Legjobban a nőktől féltem, nem csupán arról, hogy egy fiú megreked, kis időre megáll a férfivé válás folyamatában.

Dékány Barnabás ritmusra

Kicsiny tér a kamaráé a Jurányiban. Az előadás javában tart, amikor beengednek, ez a rendezői koncepció része. Mi, nézők csupán becsatlakozunk egy fiatalember mindennapjaiba.

Sötét van, de annyira nem, hogy a székeket ne lássuk. A színpadi térben Dékány Barnabás, az előadás egyetlen szereplője.

Keverőn és launchpadon adagolja a ritmust, szavakat és mondatokat. Vágyakat, vallomástöredékeket, női neveket. Kavalkádját annak, ami vele, a főhőssel történik – mert hagyta, hogy mindez megtörténjen vele. 

Az előadás 18-as karikás, de ez alighanem csak a prűdség illúziójába merevedett társadalmi elit kodifikációs és szankciókkal rettegtető farizeussága miatt van így. Mindaz ugyanis, ami ebben az előadásban elhangzik, semmi olyat nem tartalmaz, amit egy kiskamasz már ne tudna, ne tapasztalt volna meg a világhálóról. Legfeljebb nem érti az összefüggéseket, a normától való eltérés lényegét, az önpusztítás miértjét. Pedig nyilván az volna a jó és hasznos, ha megismerhetővé, érthetővé válna mindaz, ami az embert emberré teszi, vagy éppen elveszi tőle azt, amitől emberként élhetne. Így viszont mi, felnőttek, fiatal nők és férfiak, gubbasztunk a székeken, és azzal szembesülünk, amit amúgy kamaszként is megtanulhattunk volna, már ha lett volna valaki, aki segít kételyeink eloszlatásában, kérdéseink megválaszolásában. A művészet megélése és megértése ebben a folyamatban sokat segíthetne, de a világ most ilyen.

A társadalom tele van olyan lelkekkel, akik talán még felnőttként sem képesek megérteni, elfogadni, hogy a világ sokszínűsége éppen a különbözőségeinkben rejlik. Ehhez azonban figyelni kellene másokra, hallani kellene azt, amit sokszor lehangolnak, és érteni kellene helyünk és szerepünk lényegét az univerzumban.

Ennek hiányában hősünk is csak sodródik a hétköznapok rendjében, és hiába mondja neki az idős szakember (Csákányi Eszter hangján), mert annyit legalább felismert, hogy segítségre van szüksége, hogy 

Maga olyan okos, és közben teljesen hülye,

ebbe a tükörbe nem egyszerű belenéznie, és szemkontaktust tartani önmagával. Na ilyen ember áll előttünk a színpadon, és arról magyaráz, ritmusra, mintha csak abban a bizonyos gombgyárban dolgozna, ahol Béla sem dolgozik rendesen, hogy nem talál belső békére, az apja mintha egy másik galaxisban élne, a lányok és a nők meg csak arra valók, hogy térdeljenek előtte, és tegyék a dolgukat.

Fél a nőktől, ám nem is tőlük

Mert lehet, hogy az apjának tényleg nem kellett volna elvinnie kölyökként egy olyan filmre, amelyben a szamurájok megerőszakolnak egy nőt. Persze ha az örege elmagyarázta volna, hogy mit is lát, és hogy az élet azért csak akkor ilyen, ha az ember kivetkőzik magából, és hagyja, hogy a benne lakozó ordas kedvére lakomázzon, akkor talán a fiú sem csupán vágyainak, ösztöneinek manifesztumaként tekintene a nőkre. Ha az apa rendesen bánt volna a kölyökkel, s ha a gyereknevelés lényegét nem csupán a démonjai ellen vívott vesztes csatákban szerzett sebek kötözésében látná, a fiú is másként tekintene önmagára, a világra. Akkor talán az apa sem azt ismételgetné folyton, hogy

Azonban sok itt ha, ahogyan az életben is, és a sok feloldozhatatlan ha előbb vagy utóbb bárkinek a lelkére csomót köt, nehezen kibogozhatót.

Dékány Barnabás egészen kivételes jelenség a színpadon. Egyszerre kölyök, fiú és fiatalember. Egyszerre boldog és elvesztett lélek. Olyan, aki a pillanatnyi mámorban rátalál a létezés értelmére, majd kijózanodva úgy érzi, hogy nem a kozmosz, hanem a káosz veszi körbe, és a rendezetlenséggel csakis úgy élhet harmóniában, ha együtt rezdül minden zörejjel és zajjal. Ettől persze nem lesz boldog, de ha – és megint itt a ha – a végjátékban lesz majd annyi lelkiereje, hogy felismerje, már az elmúlás peremének szirtjén áll, talán képes lesz visszafordulni, és

• elmegy végre az apjához, hogy megbizonyosodjon az emberi jellem romlandóságáról,
• felhív végre egy szakembert, aki szembesíti önnön gyengeségeivel és téveszméivel, 
• és nem felöltöztethető és levetkőztethető bábuként bánik a nőkkel,

talán már Bizonra, a szerre sem lesz szüksége, ami csupán gyengélkedő férfiúságának működőképes állapotát állítja helyre – kis időre, amíg azt hiszi, szeret valakit, vagy őt szeretik.

Azt nem tudni, hogy a valóságban meddig lehet emberként, férfiként élni egy olyan techno-rave-house tempóban, amit Dékány András a színpadon megmutat, de az biztos, hogy sok lelket magához vonz, és ebben a színészi játék az elveszett lélek egészen élethű mását hozza elénk. Olyanét, aki ha kell, kölyökként beszél, máskor fiúként vedel, vagy éppen férfiként állat.

Mégis, az Orlai Produkció szervezésében a Legjobban a nőktől féltem című előadás minden leegyszerűsítés és tárgyiasítás ellenére a gyógyulásról szól, a gyógyulás iránti vágyról. Annak felismeréséről, hogy néha bele kell halni abba, hogy tudjunk élni. 

(Borítókép: Legjobban a nőktől féltem / Dékány Barnabás / Orlai Produkció / Fotó: Gálos Samu)