Anyám mindig azt mondta, hogy a szobámnak furcsa energiája van. Végül megbontottuk a tapétát, és rettenetes, amit találtunk

Amikor kicsi voltam, soha nem tudtam aludni a szobámban éjjel. Pár óra után mindig furcsa nyugtalanságra ébredtem. Néha furcsa érzésem volt, hogy valaki figyel. Máskor meg zavart egy enyhe kaparó hang valahonnan a falból. A szüleimhez rohantam, és rázogattam anyámat, amíg fel nem ébredt. Mindig megsimogatta a hajamat, és azt suttogta:

- Nem semmi, drágám. A szobádnak furcsa energiája van. Csak meg kell szoknod.

Sosem szoktam meg. De aztán sok év múlva rájöttem, hogy anya mire gondolt valójában.

Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy felújítják a szobámat. A régi virágos tapéta már kifakult és hámlott. Anya halványkék festéket vett, és úgy döntöttünk, hogy közvetlenül a falra visszük fel. A tapéta lekaparása fárasztó, de egyszerű munka volt – egészen addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van alatta egy másik réteg. És alatta még egy.

– Ez furcsa – motyogta anya a homlokát ráncolva.

Ahogy egyre mélyebbre jutottunk, kezdtem észrevenni valami furcsaságot. Az egyes rétegek között vörösesbarna szín jelent meg.

És akkor meg láttuk.Szavak terültek el a csupasz falon, közvetlenül előttem. A vakolatba karcolva. Durva, gyermeki írásmóddal. És minden mondata késként szúrt hasba.

– Segítsen!

– Nem engedi, hogy elmenjek.

– Lát engem.

Ott álltam, a mellkasomat összeszorította a rémület. Anya teljesen sápadtan nézett rám. – Ez... ez nem lehet valóság. De ott volt. Minden szó. Ki élt itt előttem?

Másnap anya úgy döntött, hogy többet megtud a házunk történetéről. Beszélt a helyi városházával, szemtanúkkal, és régi feljegyzések után kutatott. Aztán olyan arckifejezéssel jött haza, amilyet még soha nem láttam rajta.

– A mi házunk valamikor gyermekotthon volt.

Elállt tőle a lélegzetem. "Árvaház?"

- Igen. Csak néhány évig működött, de aztán bezárták. Azt mondják, valami szörnyűség történt itt.

– Pontosan mi? – kérdeztem aggódva.

Anya felsóhajtott. "Egy kislány eltűnt. Soha nem találták meg."

Éreztem, ahogy a hideg fut végig a gerincemen.

– Hogy hívták?

Anya a jegyzetekre nézett, és halkan suttogta:

– Anna.

Azóta soha nem érzem magam egyedül a szobámban. Minden este, amikor minden csendes volt, kaparást hallottam. Pont mint régen. És néha… néha azt hittem, suttogást hallok.

– Segítsen...

Egyik éjjel furcsa érzéssel ébredtem. A falnak fordítottam a fejem. És ott, közvetlenül előttem, új szavak jelentek meg a kitett vakolaton. Valaki – vagy valami – írta őket.

Finoman, lassan a falon lévő porba.

– MÉG ITT VAGYOK.

Kiugrottam az ágyból és felrohantam anyám szobájába.

Másnap átrendeztük a szobát. Kifestettük a falakat, átköltöztettük a bútorokat, mindent megváltoztattunk. De az érzés, hogy valaki ott van, soha nem múlt el. A mai napig, amikor éjszaka elmegyek a szoba mellett, úgy érzem, suttogásokat hallok. És néha... néha reggel egyetlen szót találok a falon.

– SEGÍTSÉG.

medium.seznam.cz