Oroszok, vissza!

Az Orosz Olimpiai Bizottság (OOB) NOB-tagságát 2023 októberében függesztették fel – tehát nem egy évvel korábban, amikor az orosz hadsereg átlépte Ukrajna határát –, amikor az egyoldalú döntéssel felvette tagjai közé azokat a regionális sportszervezeteket, nevezetesen Donyeck, Herszon, Luhanszk és Zaporizzsja szervezeteit, amelyek az Ukrán Olimpiai Bizottsága fennhatósága alá tartoznak. A NOB Végrehajtó Bizottsága ezt az Olimpiai Chartában foglaltak megszegésének tekintette, mivel az sértette az ukrán nemzeti olimpiai bizottság területi integritását, amelyet a döntéshozók az Olimpiai Chartával összhangban elismertek. Ha innen nézzük, az elnök asszony számára az egyenlet rövid és középtávon szinte megoldhatatlan, hiszen nehéz elképzelni, hogy az orosz (sport)politika az immár Oroszország szerves részének tekintett területeken újra az ukrán sporthatóságok autoritását ismerné el.   

Másrészről az orosz sport kiszorítása a nemzetközi sportéletből nem 2023-ban kezdődött, hanem 2014 decembere után, amikor a német ARD média „Szigorúan titkos dopping: hogyan csinál győzteseket Oroszország” című oknyomozó riportjából kiderülni látszott, hogy az orosz sportsikerek nem feltétlenül függetlenek az államilag szervezett doppingolástól. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) vizsgálatot rendelt el, aminek az eredményeit a 323 oldalas McLaren-jelentés foglalta össze, és tárta fel az állami doppingolás teljes(?) vertikumát, ami a szerek és eljárások biztosításától a hamis ellenőrzési eredményeken át a teszteken megbukott sportolók kimentéséig épült ki. Mellékszál, de a botrány kapcsán (újra) kiderült, az illegális doppinghoz kapcsolódó korrupció mélyen beágyazott a nemzetközi sportéletben: az orosz ügynökök például az „olimpiai fővárosban”, a NOB és még vagy 50 nemzetközi szövetség székhelyeként szolgáló svájci Lausanne-ban is manipulálni tudták az eseményeket, vagy hogy „kilóra vettek meg” döntéshozókat.  

Miután a bili kiborult, tucatjával semmisítették meg az orosz sportolók eredményeit, vették vissza tőlük az érmeket, tiltottak el sokukat inkább hosszabb, mint rövidebb időre attól, hogy sportversenyeken induljanak. Ugyancsak mellékszál, de nem elhallgatható: az eltiltott sportolók közül sokan pereltek, a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) 39 esetben törölte az orosz sportolók örökös olimpiai eltiltását, 28 esetben nem látta bizonyítottnak a doppingvétséget, így a 2014-es szocsi téli játékokon elért eredményeiket is visszakapták az érintettek. A WADA 2015-ben három évre felfüggesztette az orosz doppingellenőrzés hitelesítését, ami korlátozta, hogy az orosz sportolók részt vegyenek a nemzetközi sportéletben. Ugyan Oroszország a 2016. évi Rio de Janieró-i olimpián, ahol az éremtáblázaton 56 éremmel a negyedik helyen végzett, még „saját neve” alatt indíthatta sportolóit – már azon sportágakban, amelyekben a nemzetközi sportági szövetségek engedték őket elindulni –, de a 2018-as téli olimpián az orosz sportolók már csak semlegesként, az olimpiai zászló alatt szerepelhettek, a bajnokok az olimpiai himnuszt hallhatták, miután a NOB felfüggesztette az OOB tagságát a szervezetben. Bár volt felvetés arra, hogy az orosz válogatott ne indulhasson a saját országában rendezett 2018. évi labdarúgó-világbajnokságon, az ötlet maradt a vicc kategóriában. Az év szeptemberében a WADA három év után feloldotta Oroszország eltiltását, de az orosz sportvezetés újból manipulált adatokat szolgáltatott, aminek az lett a következménye, hogy 2019-ben az országot újabb négy évre kitiltották a nemzetközi sportversenyrendszerből. Futballválogatottjuk lemaradt a katari vb-ről és a német Európa-bajnokságról, sportolóik Tokióban és Párizsban 2018-hoz hasonlóan az olimpiai zászló alatt versenyezhettek, Párizsban még a bemutatóhajóra sem engedték fel őket a megnyitón. 

„Nagyon helyes!” – vélem hallani a téma iránt érdeklődő magyar közvélemény szinte uniszónó hangját, mely vélemény a nemzetközi fősodrú médiában megjelent értelmezéseket magáévá téve a kérdésben meglepően egységes magyar média híreire alapozva érthetően alakult ki. A fenti eseménybemutatásom is alapvetően a kánont igyekezett követni.

A kérdés már csak az, akkor mi a fenét akar tárgyalni Coventry asszony – és az elődje, a leköszönő Thomas Bach, teszem hozzá, aki szintén évek óta pedzegeti, hogy nincs az rendjén, hogy Oroszország nem része az olimpiai mozgalomnak. Van-e más értelmezési keret a történésekhez azon túl, hogy az orosz sportvezetés egy disznó, értsd: disznóságokat művelt? 

Ezen a ponton muszáj egy kis (nagy) nyitottságot kérnem az olvasótól, mert a mostani, végletekig hiszterizált magyar közéletben az az alapállás: aki/ami orosz, az rossz, és aki csak egy tyúklépéssel is tovább akar lépni ezen, az az oroszok ügynöke, Putyin csicskája, és hát, mert végül is mindig ide kerekedik a történet, Orbánnal kollaborál, szekértoló, és a Tóni jól fizet, ugye. Kérem, engedjük most ezt el néhány bekezdés erejéig.

Bármennyire is meg vagyunk győződve az igazunkról, és a morális alapállásunk helyességéről, nem lehet függetleníti a történéseket a sport politikai és gazdasági összefüggéseitől, a sport-geopolitikától, a soft powertől. Már az origónak tekintett, a Zeusz tiszteletére rendezett olümpiai játékoknak is voltak az elsődleges szakrális dimenzión túl a görögség összetartozását, kulturális egységét demonstráló és erősítő vonatkozásai. A huszadik században a politikai érdekek sporton keresztüli érvényesítése szempontjából megkerülhetetlen például az 1936-os berlini olimpia vagy az 1970-es évek pingpong-diplomáciája (az amerikai–kínai közeledésnek az amerikai asztalitenisz-válogatott kínai vendégjátéka nyitott utat). 

A világstandardok szerint működő sport, amelynek nincsenek nyelvi korlátjai, és a kulturális környezettől majdnem függetlenül tömegek számára vonzó szórakozás bolygónk minden szegletében, kitüntetett és egyre erőteljesebb szerepet játszik abban, hogy az országok politikai vezetői és stratégái a „kemény” hatalmi eszközök, a kényszerítés és megvásárlás mellett a lágy befolyásolás és vonzás (soft power) eszközeivel is próbálják érvényesíteni érdekeiket, befolyásolni a társadalmakat, a társadalmi csoportokat. 

Szaúd-Arábia, Katar, Kína és Franciaország mellett a 2000-es években Oroszország használta előszeretettel, 2018-ig dominánsan a sportot: kérdezzenek csak meg például egy valódi Chelsea-szurkolót, mit is gondol Roman Abramovicsról, a korábbi klubtulajdonosról, de az UEFA-nál is tudnának mesélni a Gazprom „jótéteményeiről”, ahogy sokan beszéltek elismerően az amúgy szétlopott szocsi téli olimpiáról, az ott rendezett Forma–1-futamról vagy a már említett futball-világbajnokságról. (Dénes Ferenc: Sport: lágy erő, puha hatalom)  

Az a gyanúm, az orosz politika túlnyerte magát ezen a téren. Ahogy az lenni szokott, nem ismertek mértéket és arányokat. Egész sportágakat szálltak meg orosz vezetők – na, hogyan? –, ami különösen a pontozásos és az erőteljes bírói közreműködéssel zajló sportágakban volt kritikus. Márpedig például műkorcsolyában az amerikai sportolók és a mögöttük álló erők is szeretnek elöl végezni, és kicsit elegük lehetett abból, hogy egy-két tizeddel kevesebb pontot kapva gyakran lemaradtak a győzelemről – na, melyik ország sportolói ellenében? Meg hát az erőközpontok (külügy, elhárítás, felderítés, hadvezetés stb.) is érzékelték a túlzott orosz nyomulást, a közvélemény befolyásoltságát, ami persze nem maradhatott következmények nélkül. Azt állítom, a 2014-es doppingbotrány kapóra jött mindazoknak, akiknek így vagy úgy elegük lett az orosz soft powerből.

Túlzónak és álszentnek érzem a 2014 utáni büntetéseket, mert az való igaz, hogy a doppingolás nem állami feladat, annak magánbiznisznek kellene lennie, de nehezen értelmezhető, hogy azért mert a múltban egy nemzet sportolóiról kiderült, hogy szabályt szegtek – többen azt vallották, kényszerítették őket a szabályszegésre –, ezért azt feltételezzük, és előre szankcionáljuk, hogy a jövőben is szabályt fognak szegni. Ha nagyon akarták volna, a döntéshozók megtalálták volna a módját, hogy a saját normáik szerint legyen elfogadható az orosz sportolók doppingellenőrzése. De nem akarták. Merthogy arra gondolni sem merek, hogy a döntéshozók a saját intézményrendszerükben sem bíznak. (Szarkazmus, mert pont ezt gondolom.) 

Az orosz–ukrán konfliktus még a doppingkérdésnél is kényesebb. Ha igaz, hogy Kirsty Coventry háborúban álló országokról beszél, akkor ennek kapcsán fel kell vetni, hogy Oroszország és Ukrajna nem „klasszikus” háborút vív, másrészt aktuálisan a világ több tucat pontján folynak fegyveres konfliktusok, például az amerikai légierő éppen Jemen fővárosát bombázza, Izrael is lő mindenkit, akit a terrorizmus gócpontjának, támogatójának vagy potenciális veszélynek gondol. Ezzel nem akarok egyenlőségjelet tenni az orosz agresszió és a terroristák likvidálását célzó gyilkolás között, nagyon nem, de érzékelni vélem a dilemmát, ami az elnök asszony, nem mellesleg talán többünk fejében kattog: 

Lehet persze azt mondani, hogy semmi sem fér bele, és minden ország, amelynek a katonája elsüt akár csak egy mordályt, az ki van zárva az olimpiai játékokról. Bye, bye, olimpiai mozgalom, dászvidányá!

Meg lehet azt is mondani, amit az ókori görögök mondtak – legalábbis mi úgy tudjuk, hogy ezt mondták –, az olimpiai játékok alatt tessék letenni a fegyvert, összegyűlni a világ „görögségének”, és nemes versenyzéssel áldozzunk az isteni értékeknek, amik valóban fontosak az emberiségnek: béke, barátság, szeretet. Az Olimpiai Charta I. fejezet 6. pontja szerint „az Olimpiai Játékok az egyéni vagy csapatsportágakban szereplő sportolók, nem pedig a nemzetek közötti versengést jelenti”. Pátosszal is tudom mondani: „A béke vagy te, Sport! A népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben. Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik, s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye.” (Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz) Ha csak nagyon nem nézek be valamit, az olimpiának mégiscsak ez lenne az alapértéke – megkülönböztető márkajegye! –, platformot biztosítson arra, hogy a nagyon sok konfliktussal szabdalt világban legyen remény, eszmény, hogy vannak közös dolgaink. 

Akár az oroszokkal is. 

A szerző sportközgazdász.

A cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Danyiil Medvegyev a párizsi olimpiai játékokon, Párizsban, Franciaországban 2024. július 31-én. Fotó: Julian Finney / Getty Images)