Sarokházat persze kevesen örököltek, de szerencsére venni is lehetett. Különösen bő volt a kínálat az 1880-as és 90-es években, amikor a Nagykörút kiépülése szinte húzta magával a környező utcák megújulását. A Körúton cifra homlokzattal, hátrább egyszerűbb kinézettel születtek a bérházak, de a lakások nem sokban különböztek egymástól.
A frissen megözvegyült báró Kolisch Ignácné Rajz Irma természetesen a Nagykörúton vásárolt sarokházat. 1890. július 21-én írta alá az adásvételi szerződést Hubert Józseffel és Móry Károllyal; az építészpáros az idő tájt tucatnyi bérházat épített a körút déli szakaszán, a legígéretesebbeket megtartották maguknak, a többin rövid úton túladtak. Nem kerítettek túl nagy feneket ezeknek az ügyeknek,
a József körút 68. alatti, Nap utcára néző saroktelket például előző januárban vették 27 500 forintért, felhúzták rá a háromemeletes épületet, nagy pincével, üzlethelyiségekkel, aztán 185 ezerért eladták a bárónénak.
A valóságban ez persze egy kicsit bonyolultabb volt, mert természetesen Hubert és Móry sem a saját pénzéből épített. Ezért – a fennmaradt adásvételi szerződés tanúsága szerint – a báróné először is átvállalta tőlük az osztrák földhitelintézet 90 ezer forintos kölcsönét, aztán kifizetett egy másik hitelt, levonta a végösszegből a járdaépítés és kövezés költségét (1049 forint 43 krajcár), így végül 66 ezer forint készpénz ütötte a derék építészek markát. Vehettek belőle legalább két újabb telket.
De a báróné sem csinált rossz üzletet, hiszen az eladók szavatolták, hogy a ház évente 12 650 forintot hoz, miközben a kiadások – a hitel törlesztését is beleszámítva – mintegy 5500 forintot tettek ki. Hubert és Móry emellett átadta a törvény értelmében 10+20 évre szóló adómentességet igazoló okiratot, a csatornázás kifizetett számláit és a már megkötött, igen előnyös szerződéseket. Az első emelet egyik lakásában a Budapesti Magyar Királyi Honvéd Térparancsnokság tartotta fenn irodáit, a sarki üzletben Ligeti Imre vendéglős rendezkedett be, és Szauer József mészáros is hosszú távra bérelt üzlethelyiséget. A két kereskedő természetesen a házban is lakott.
Abban a korban, amikor ugyanebben a József körúti bérházban egy kétszobás, konyhás lakást havonta 28 forintért lehetett kibérelni, ezek az ezrek és tízezrek persze őrületes összegeknek tűnnek. De hát Kolisch bárónéról köztudott volt, hogy van mit a tejbe aprítania, hiszen néhai férje szép vagyont hagyott rá. Akkoriban még mindenki tudta, ki volt az 1889-ben ötvenkét évesen elhalálozott Kolisch Ignác: bankár, sakkfenomén, lapkiadó, poliglott – csak hogy a fontosabb dolgokat említsük.
Pozsonyban született, a középiskolát már Bécsben járta ki, a sakkozást bécsi és párizsi kávéházakban fejlesztette tökélyre. A húszas éveiben az utazás volt az életformája, Grigorij Kuselev-Bezborodko gróf titkáraként Angliába és Oroszországba is eljutott. Tökéletesen elsajátította az útjába kerülő nyelveket, értékes kapcsolatokat épített a világ sakk-kedvelő mágnásaival és pénzembereivel, majd 1867-ban Párizsban megnyerte a világkiállítás kísérőprogramjaként megszervezett sakkbajnokságot. Nem akárkit kellett ezért legyőznie: Wilhelm Steinitz majd’ húsz évvel később a világ első hivatalos sakkvilágbajnoka lett.
A hozzáértők szerint Kolisch akkori Élő-pontszáma 2755 volt – idén márciusban összesen 9 ennél erősebb játékos tologatta a bábukat a földtekén.
Ő azonban ezen a ponton abbahagyta a versenyzést, áttért a kedélyes és jövedelmező hobbisakkra. Tőzsdei kereskedőcéget alapított Bécsben és Párizsban, belevágott a hitelezésbe is, és miközben egy-egy parti alatt jó üzleti tanácsokat is megosztott a partnereivel, olyan erős ügyfélkörre tett szert, hogy az ő cége még az 1873-as pusztító krachot is állva vészelte át.
Kolisch 1881-re komoly egzisztenciát épített, ezért úgy érezte, lassan ideje egy jól hangzó nemesi címmel hangsúlyozni az eredményeit. Bottlik Iván és Blahó György 2013-ban a Magyar Sakkvilág hasábjain ismertette azt a folyamodványt, amely során Kolisch a szász-meiningeni hercegtől kért főúri rangot, alaposan kidomborítva pályája legsikeresebb fordulatait. Tekintve, hogy életrajza valóban magáért beszélt, akárcsak az a 20 ezer osztrák forint, amelyet a hercegségnek ajándékozott nemes célokra, 1884-ben elnyerte a báróságnak megfelelő lovagi címet. Nem véletlen ugyanakkor, hogy címerében a négyosztatú pajzson három szimbólum a sakkot idézte.
Amúgy is a nagy változások ideje volt ez a bankár életében. 1882 tavaszán megnősült, három és fél évvel később pedig megvásárolta a Wiener Allgemeine Zeitung című politikai lapot, amelyet a pénzügyi válságból igyekezett kiráncigálni. Nem sikerült neki, így még a halála előtti évben túl is adott rajta, de egyes kortársak szerint a kísérlet alaposan megcsapolta a vagyonát.
Ez azonban legalább tiszta sor. De a házasság körül minden csupa talány. Rajz Irma, aki 1855-ben született, állítása szerint Budapesten – hol volt még akkor Budapest! –, mintha e nász előtt nem is létezett volna. A Londonban kelt – miért pont Londonban? – házassági anyakönyvi bejegyzés Rajszként említi, de sem így, sem Rajz, Raisz, Reusz, Reiss, sem az összes többi elképzelhető formában nem találjuk meg az iskolai értesítőkben, a hírlapokban, az egyleti névsorokban, sem sehol. Az életrajzokban említett Miradek álnév, amely alatt újságírói tevékenységet folytatott, ugyancsak a nyolcvanas évek második felében bukkan fel, amikor a férjéé volt a lap, ahová anekdotikus tárcáit írta.
Summa summarum, Rajz Irma egyszer csak előlépett a semmiből, báróné lett, megözvegyült, és férje vagyonának még mindig impozáns maradékával megjelent Budapesten. Vett két sarokházat, a József körútit és egy kétemeleteset a Szív és Kmetty utca találkozásánál, s bár hol itt, hol ott fenntartott egy városi lakást is, Erzsébetfalván alakított ki afféle birtokosi életformát. Segítette az aggharcos egyletet, elvállalta a zászlóanyaságot, könyvadománnyal támogatta az iskolát, évente kétszer ruhával látott el tizenkét szegény leánykát, és a tanulmányi versenyek résztvevőit is időről időre megvendégelte.
Egyebekben semmit sem tudni arról, mivel és kikkel töltötte az idejét. Még 1890 őszén megjelent ugyan egy hír a Fővárosi Lapokban, hogy „közelébb nőül ment egy magyar előkelő férfiúhoz”, de az ügy helyesbítés nélkül elhalt. Hogy valami végzetesen elromlott, azt csak abból sejthetjük, hogy 1894-től kezdve a báróné egyre mélyebbre süllyedt az adósságok tengerében. Újabb és újabb hiteleket vett fel magánszemélyektől sok ezer forint értékben, nyolcszázalékos kamatra; váltókat írt alá, elzálogosította az erzsébetfalvai birtokot, adós maradt a varrónőknek. Még Hubert és Móry urat is beperelte a 4000 forintos nagykörúti kisajátítási járulékért, ezt egyébként meg is nyerte. Közben a József körúti bérház hiteleket rögzítő teherlapja félszáz oldalasra hízott, és hiába, hogy újabb kölcsönökkel igyekezett kiváltani a korábbiakat, hol Erzsébetfalván, hogy Budapesten kezdték el árverezni a vagyonából mindazt, amit értek.
A végzet végül 1902. március 1-én reggel érkezett el egy rendőr képében, aki csalásért letartóztatta a bárónét. Bekísérték a toloncházba, elvették a kézitáskáját, erszényét és napernyőjét, rabosították – innen tudjuk, hogy 156 centi magas volt, erős testalkatú, fogazata hiányos –, rögzítették, hogy gyermektelen, az anyanyelve magyar, de bírja a németet és a franciát is, aztán három és fél napon át hagyták, hogy főjön a saját levében. Akkor hazamehetett.
Az ősszel megtartott pernek szép sajtóvisszhangja volt. Kiderült, hogy Kolischné ügynökei házfelügyelőket toboroztak, a jó állás reményében több ezer koronás kauciót szedtek be tőlük, aztán a báróné elköltötte a pénzt, a jelöltek pedig bottal üthették a nyomát. A bíróság előtt ugyan kiegyezett a kárvallottakkal, de a teljes összeomlás nem volt már messze. A bank 1904-ben előbb a Szív utcai házat vitte el, 1906 végén pedig a József körúti is odalett.
De hová lett vajon ezután Kolisch Irma? Az élet minden helyzetében használt báróné címével együtt eltűnt a lakcímjegyzékekből, és a sajtóban is csak egyszer bukkant fel ezután. Akkor, amikor 1907 tavaszán Juhász Viktória szabó és varró mester – Kolischné régi hitelezője – „Humanus Intézet”-et próbált nyitni a Váci utcában, ahol „szabni, varrni, angol és francia toiletteket, valamint fehérneműt kitűnően megtanulhat minden intelligens növendék”. Nos, itt színesítette a kínálatot, hogy „francia és német nyelvből állandó oktatást ad díjmentesen özv. báró Kolischné” – csak remélhetjük, hogy nem valami újabb adósság törlesztéseként.
Ötvenkét éves volt ekkor Rajz Irma. Nincs nyoma újabb házasságának, nincs róla gyászhír sem a magyar, sem az osztrák lapokban, és nincs fellelhető sírja sem. Nem emlékeztet rá semmi más, csak egy még fiatalasszony korában készült festmény a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében.
Hans Canon osztrák festő portréjáról, amely hatalmas ékkövekkel díszített, középkorias ruhában ábrázolja Kolisch Ignácnét, a korabeli híradások szerint „a Kolisch-ház barátai lelkesülten állították, hogy az életnagyságú kép megfizethetetlen műbecsű, de a báróné sokallta érte a 2000 forintnyi árt”. A huzavonától igen mérges festő aztán sajátos bosszút állt: „úgynevezett báró Kolisch” néven perelte be a jussáért az akkor épp frissen nemessé vált bankárt.
