Gyerekes viselkedés: A bolond-szindróma, és ami mögötte van

Léteznek dolgok az életben, amiket vehetünk komolytalanul, amiket elviccelhetünk, és a bolondozásnak is lehet teret engedni, ugyanakkor egyes helyzetekben és közegekben felelős felnőttként kell helytállnunk, döntéseket hoznunk és eleget tenni a kötelezettségeinknek. Vannak azonban olyan emberek, akik rendszerint kibújnak mindezek alól, és imádják a gyerekes viselkedést. 

Lazaság kontra megbízhatatlanság

A köznyelvben csak „bolond-szindrómára” keresztelt jelenség valójában egy meglehetősen komplex dolog, a metaforikus elnevezés egy sokak számára ismerősnek tűnő viselkedésmódot foglal össze.

– Ebben az esetben egyfajta felelősséghárító, bagatellizáló attitűdről beszélünk, amikor az illető nem vállal túl nagy felelősséget a tetteiért, lazán kezel dolgokat, alapvetően úgy áll hozzá az élethez, hogy „úgyis is lesz valahogy”. Emiatt sokan szeretnek a társaságában lenni, mert könnyedek, vidámak, viszont ott a másik oldal, hogy a komoly dolgokban nem lehet rájuk számítani, illetve megbízni bennük – magyarázza Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Jellemző, hogy elkésnek, elfelejtik, amit megbeszéltünk velük, lekicsinylik a problémákat, nem feltétlenül megbízhatóak, és sok kritikát, konfliktust úgy kezelnek, mintha azok nem lennének jelentősek. Gyakran használnak kifogásokat, vagy humorral, bolondozással próbálják elütni a komoly helyzeteket, hogy elkerüljék a következményekkel való szembenézést. A felelősséghárító, bagatellizáló habitus arról szól, hogy történhet bármi, a lényeg, hogy fesztelenül élhessen és létezhessen az érintett.

A gyerekkorra vezethető vissza

A viselkedésmódunkat számtalan dolog befolyásolja a jelenben, a legtöbb tényező azonban a gyerekkorból eredeztethető. A „bolond-szindróma” például abból, hogy mennyire volt lehetősége a fiatalnak arra, hogy önállóan végezzen dolgokat. Vagyis kapott-e olyan kisebb majd egyre nagyobb feladatokat, amiket felelősséggel elvégezhet, és aminek az eredményére büszke lehet.

– Ideális esetben szülőként fontos lenne, hogy csak annyira segítsük a gyermekeinket, amennyire nekik arra szükségük van – emeli ki a szakértő. – Ez azt jelenti, hogy nem oldjuk meg helyettük a feladatokat, viszont támogatjuk őket bennük. Egy egyszerű példával élve: ha a konyhapulton van egy pohár víz, amiből szeretne inni a csöppség, de nem éri el, akkor jobb, ha nem a kezébe adjuk, hanem mondjuk kitoljuk a pult szélére, ahonnan már ő is le tudja venni. Ilyen módon a gyermek átélheti, hogy képes valamire, ettől pedig nő benne a kompetencia érzése. Egyes családokban viszont a szülők túlságosan kiszolgálják a gyerekek igényeit, amivel nem tudatosan, de hátráltatják, vagy akár el is lehetetlenítik a kompetencia kialakulását. Mivel mindent megtesz helyettük az apa, az anya, nincs szükség arra, hogy felelősséget vállaljanak, egyáltalán megtanulják, mit jelent ez. Aztán ott vannak a túlkontrolláló vagy túlzottan óvó szülők, akik mögé elbújhat az apróság. Mindenről gondoskodnak helyette, amivel bár védelmet szeretnének nyújtani, hosszú távon inkább kárt okoznak. Ezek a tényezők és élmények mind növelhetik az esélyét annak, hogy egy felelősséghárító viselkedésmód és személyiség kialakuljon.

Nem lehetetlen változtatni a gyerekes viselkedésen

A szakpszichológus szerint bizonyos mértékben ez a viselkedésmód is lehet hasznos és pozitív. Például olyankor, ha az illetőnek nincs befolyása az adott szituációra, mert az rajta kívül álló tényezőkön múlik. Ilyenkor az bagatellizálás és felelősséghárítás segíthet abban, hogy megküzdjön a helyzettel. Ám ha az egész életünk erről szól, akkor sok tekintetben hátrány érhet.

– Ha valaki szeretne változtatni, érdemes feltárni, hogy mi vezetett a bagatellizáló, felelősséghárító attitűdhöz, hogyan alakulhatott ki, miért lehetett hasznos számára a múltban ez a magatartás, és miért nem praktikus a jelenben? Minderre tanácsos szakember segítségével fényt deríteni, akivel közösen az is meghatározható, hogyan és milyen lépések mentén lehetne fejlődni, például a felelősségvállalás területén. Amikor valaki elkezd belemenni olyan helyzetekbe, amikbe korábban nem, azzal kilép a komfortzónájából egy olyan színtérre, ahol egy nem mindig könnyű önismereti munka várja, de aminek előbb-utóbb személyes fejlődés lesz az eredmény – foglalja össze a pszichoterapeuta.