Miért nézzük még mindig a tévét? A képernyő kulturális hatása és túlélése a 21. században
A televízió (és a nyomtatott sajtó) halálát már sokszor megjósolták, mégis naponta kapcsolják be milliók világszerte. Nemcsak szórakoztat, hanem kulturális örökséget és társadalmi mintákat is közvetít, gyakran észrevétlenül. A népszerű televíziós műsorokról mindenkinek van véleménye. Hermann Veronika véleménycikke.
Ezeket láttad már?
Televízió, médiafogyasztás, kultúrakutatás, Szomszédok, nosztalgia – ezek a kulcsszavak vezetik végig azt az írást, amely feltérképezi, hogyan formálja a képernyő a közös élményeinket. A televízió nemcsak technológia, hanem kulturális eszköz, amely a társadalmi emlékezet része lett. Még a digitális korszakban is él és hat, sőt, új értelmezést nyer.
A televízió mint kulturális médium
Még mindig a televízióban bíznak leginkább a magyarok címmel jelent meg nemrégiben a Nemzeti Média- és hírközlési Hatóság rövid sajtóközleménye. A „hazai médiatudatosságról és a médiába vetett bizalomról készített friss kutatásból” az derül ki, hogy a 18-29 éves korosztályt leszámítva mindegyik csoportban a televízió a legtöbbet fogyasztott médium, összességében pedig a 18–79 éves lakosság 71 százaléka naponta bekapcsolja, míg a második helyezett „közösségi média” kategória csak 66%-ot kapott.
Leszámítva azokat a módszertani kérdéseket, amit a kutatás felvet – például a közösségi média milyen felületei hogyan oszlanak el a demográfiai csoportok között – arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy a televízió, noha már sokan és sokszor temették, még mindig az egyik legfontosabb médium.
A 20. század közepétől kezdve meghatározza nemcsak a politikát, a közbeszédet, vagy a szórakozást, hanem az olyasféle, látszólag messziről kapcsolódó fogalmainkat, mint az otthonosság vagy az intimitás. A televízió annyira fontos szereplője a kultúrának, hogy tanulmányozására külön rész-tudományág jött létre: a televíziókutatás, angolul (közismertebb nevén) Television Studies, vagyis a médiakutatás azon ága, amelyik a televízióval mint komplex gazdasági, politikai és kulturális szereplővel foglalkozik. Az alábbiakban megpróbálom röviden összefoglalni, hogy ez miért is érdekes.
Bizonyára mindenki ismeri azt az általános értelmiségi attitűdöt, hogy televízió káros, csupa szenny és szemét ömlik belőle, megöli a kultúrát és a könnyű szórakozás ígéretével kecsegtet. Mindig vannak olyanok, akik állításuk szerint sosem kapcsolnak televíziót, vagy ha mégis, akkor csak komolyzenét és természetfilmeket néznek.
A gyerek internethasználók nem válnak 13 évesen gyilkossá, de nem ez az Adolescence Netflix-sorozat egyetlen hibás következtetése
Bár a streaming korában talán ez már nem annyira divatos hozzáállás, mint korábban, a hagyományos televízió uralma idején, egyáltalán nem kifizetődő: a televízió trendjeit, műsorait, iparági folyamatait, gyártási és terjesztési technikáit és technológiát, nézői és készítői magatartásait, tartalmait, történetmesélési hagyományait nyomon követni az egyik legizgalmasabb kutatási feladat, legyen szó történeti témáról, vagy éppen kortárs streaming-szolgáltatók elemzéséről.
Alfred Korn német mérnök 1907-ben azt írta egy helyen, hogy „a távoli képeket úgy láthatjuk majd a képernyőkön, mintha csak a filmvetítő képeit néznénk.” Nem is tévedett, és nem is kellett sokáig várni rá: noha a televízió az első, hagyományos értelemben vett tömegmédium, vagyis a rádió után terjedt el (sőt, bizonyos területekről ki is szorította azt), a televízió technológiája már az 1920-as években, a lakossági rádiózás elterjedésével párhuzamosan elkezdett formálódni.
Sőt, hogy egy magyar vonatkozást is említsek, Mihály Dénes 1919-ben a Telefongyár laboratóriumában végzett sikeres kísérleteket képek elektromos úton történő továbbítására, 1926-ban pedig elkészíti az első elektronikus televízió tervét. 1928-ban a német posta kiállításon mutatta be az úgynevezett telehort, a televízió ősét, 1929-től a Berlin-Witzleben rádióállomás rendszeresen kezdett sugározni mozgó képeket.
1935-ben Berlinben elindulnak a rendszeres elektronikus adások, 1936-ban pedig már közvetítik híres-hírhedt politikai jelentőségű, számos botránytól hangos berlini nyári olimpiai játékokat. Ugyanebben az időben a BBC is elindítja a kísérleti adásait, 1938-ban az Egyesült Államokban képeket sugároznak a New York-i Empire State Building tetejéről, 1939-ben, a New Yorkban rendezett világkiállításon pedig már a ma ismert készülékek közvetlen elődjét mutatják be.
„Drogot fogyasztott egy képviselő az Európai Parlament egyik ülésén!” – Te felismered az álhíreket vagy bármit befogadsz?
A televízió azonban mégis a II. világháború után terjedt el igazán, így lett nemcsak a 20. század (és az összes többi század), de a hidegháború meghatározó médiumává is. Médiatörténeti közhely, de a televízió produkálta az egyik legnagyobb robbanást: 1950 körül az Egyesült Államokban még csak 9 millió, 1960-ra viszont már 90 millió televíziókészülék volt lakossági használatban, ami, kis túlzással azt jelentette, hogy tíz év alatt minden háztartásba került televíziókészülék.
Nem véletlenül nevezik ezt az évtizedet a televízió aranykorának, amikor számos olyan műfaj és műsortípus alakult ki – például a politikai kommentárműsor, vagy a szituációs komédia – amelyek ma is töretlen népszerűségnek örvendenek. Nem csoda tehát, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már az 1970-es évektől kezdve komolyan foglalkoznak a televízió kutatásával.
A Television Studies nem műsorokat ítél meg egymáshoz képest, hanem társadalmi és kulturális keretekben vizsgálja a különféle televíziós tartalmakat, például szövegelemzés (mintha egy regényt elemeznénk, csak tévében), minőségi vagy mennyiségi adatolás, hirdetői és befektetői rendszerek, vagy éppen iparági vagy ideológiai folyamatok elemzésének segítségével.
Az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb példa erre Ien Ang holland antropológus kutatása, amit a Watching Dallas: Soap opera and the melodramatic imagination (Dallas nézése: Szappanopera és a melodramatikus képzelet) című, 1982-ben megjelent könyvben foglalt össze. Ang a kutatást azzal kezdte, hogy újsághirdetések útján keresett levelezőpartnereket a Dallasról, ami az 1980-as években mindenhol mindent letarolt a népszerűségi versenyekben, egyes vélekedések szerint még a romániai kommunista diktatúrát is segített megdönteni.
Al Ghaoui Hesna őszinte vallomása: „Nincs bátorság félelem nélkül”
Ang azt vette észre, hogy a levelekben leírt nézői magatartások nemcsak a Dallas, hanem általában a tömegkultúra, népszerű kultúra fogyasztása kapcsán is érdekesek lehetnek. Három, jól elkülöníthető kategóriába sorolta a hozzáállásokat: a Dallast szerető, a Dallast utáló, és a Dallast ironikusan néző mentalitásokat talált. Az egyik legfontosabb megfigyelése az volt, hogy mindhárom típus tisztában van azzal, hogy a Dallas nem egy színvonalas kulturális termék, legalábbis a társadalmakban a kultúráról uralkodó közhelyek alapján nem az.
Ebből azt következtette, hogy egyrészt a popkultúra fogyasztásának öröme nem mindig racionális, másrészt pedig a popkultúra fogyasztása annyira ideologikus, hogy azok is belsővé teszik, akik egyébként élvezik például a gagyi szappanoperák kiszámítható fordulatait, és igenis drukkoltak azért, hogy Bobby támadjon fel a Dallasban. Amikor tehát valaki azt mondja, hogy ő kizárólag operaközvetítéseket néz, pont ennek az ideológiának adja meg magát: annak, ami azt állítja, hogy szórakozásból nézni a Love is Blind legújabb változatát a Netflixen kulturálatlan dolog, de azért mégis követik az eseményeket. Ien Ang könyvében a legérdekesebb kategória az ironikus nézői attitűd, akik pont ebből a körből kerülnek ki: hihetetlen, hogy közel negyven évvel ezelőtt leírta azt, amit ma egyébként úgy hívunk, hogy guilty pleasure.
9 film a valódi boldogságról, amikből sokkal többet tanulhatsz, mint hinnéd
A magyar televíziózás történeti sajátosságai
A keleti blokkot – így Magyarországot – természetesen némi lemaradással, de ugyancsak megbűvöli a televízió. 1953. január 23-án a Minisztertanács hozzájárult a Magyar Televízió Vállalat megalakulásához, de a rendszeres műsorra még éveket kell várni. A Magyar Televízió első hivatalos adása az 1957. május 1-i felvonulás közvetítésé volt: a Hősök terén rendezett tömegeseményen több százezezer ember vett részt és éltette az 1956-os forradalmat néhány hónappal azelőtt leverő Kádár Jánost. Hogy mennyien mentek kényszerből, és mennyien valódi meggyőződésből, már sosem derül ki.
Számos médiakutató, köztük szeretett volt főnököm, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének egykori igazgatója, György Péter professzor amellett érvelt, hogy ez a felvonulás – amit most is bármikor megnézhetünk a Youtube-on – volt a magyar társadalom megalkuvása a Kádár-rendszerrel, élesebben fogalmazva annak a kiegyezésnek az első állomása, ami azóta is passzív, apolitikus, közönyös, a jóságos diktátorfigurákra fogékonnyá teszi a magyar társadalmat.
De hogy itt is említsek egy megdöbbentő, arányaiban ugyancsak robbanásszerű növekedést: 1960. június 30-án már 78 681 előfizetője van a televíziónak, az 1964-es tokiói olimpia közvetítését pedig körülbelül 2 millió 700 ezer néző követte a képernyőn keresztül, ami egy 10 milliós szocialista országban igencsak erős szám. A kelet-európai televíziózás kutatása, magához a televízióhoz hasonlóan, később indult: bár magyar nyelven már az 1980-as évektől léteztek elszórt tanulmányok, televízióval tematikusan csak az 1990-es évek végén kezdtek el foglalkozni Magyarországon.
A nemzetközi vérkeringésbe csak a 2010-es években került be a kelet-európai televíziókutatás, érdekes módon olyan könyvekkel, amik a szocialista televíziózás (hallatlanul színes, szerteágazó, országról országra változó) történetével foglalkoznak. Ilyenek volt például Sabina Mihelj és Simon Huxtable Understanding Socialist Television (A szocialista televízió megértése), Heather Gumbert Envisioning Socialism (A szocializmus elképzelése) vagy Imre Anikó TV Socialism (Televíziós szocializmus) című kötetei. Nekünk persze az utóbbi a legérdekesebb, és nemcsak azért, mert főleg magyar példákon keresztül ajánlja fel a szocialista televízió új, műfaji alapú kulturális és iparági megértését, hanem azért is, mert messze a legszórakoztatóbban, hiánypótló kutatásokkal alátámasztva teszi ezt meg.
Segíthet a popkultúra a társadalmi előítéletek lebontásában?
A magyarországi televíziókutatásnak különben amúgy is hálás terepe a szocialista televízió, hiszen számos esetben látunk folytonosságot a mai és a korabeli műsortípusok, sőt, nézői attitűdök között. Sokan, például a már emlegetett György Péter írtak például a Magyarországon a Dallashoz hasonló népszerűségnek örvendő Szomszédokról, amit a Mezzo tévét néző értelmiségiek akkor is és most is kinevettek.
Azonban nem mehetünk el amellett, hogy bornírt, álszent kispolgáriságában milyen fontos látlelete nemcsak a rendszerváltozás körüli, de a mai társadalomnak is. A Szomszédok azért fontos példa, mert ma is népszerű, méghozzá abban az értelemben, ahogyan Ien Ang a Dallas ironikus nézőit leírta: százezrek pörgetik a Janka néniről készült italozós mémeket, idézik fejből, hogy Vágási Feri 1995-ben beszállt az internetbe, vagy tudják, hogy ki volt „szívem egyetlen királynője”.
Hiába volt idegesítő és életszerűtlen már a saját korában is, a mindent felülíró kispolgári attitűd, a mindenből maradjunk ki, vagy a mindenkori politika, sőt, közügyek iránti gyanakvás ma velünk élő örökségei Kádári alkunak és a Szomszédoknak is. Emellett persze azt is megmutatja ez a példa, hogy a televízió éppen attól csodálatos és megújulni képes médium, hogy annak ellenére él, hogy már régen meg kellett volna halnia. Egyelőre nem tüntette el sem a streaming, sem a Youtube, sem a kalózletöltés, hiszen sokszor a telefonon betöltött Netflixre is azt mondjuk, hogy: nézem a tévét!
