A hollywoodi fejeseket úgy szokás elképzelni, mint könyörtelen üzletembereket, akik kifejezetten utálják a filmművészetet, és számukra a rendezőtől az írón át az utolsó mellékszereplőig mindenki csak annyit ér, amennyi profitot a mozgóképgyárban megtermel. Ha ez rosszindulatú leegyszerűsítése is lenne a valóságnak, az egészen biztos, hogy semelyik érintett nem akar magára lelketlen kapitalistaként, a művészi álmok érzéketlen eltiprójaként gondolni. Bevallva vagy bevallatlanul, minden stúdióvezető azt szeretné, ha nemcsak a részvényesek lennének elégedettek a teljesítményével, de tisztelnék és elismernék a munkáját a szakma kreatív berkein belül is.

Ez a legnagyobb vágya a Seth Rogen által alakított Mattnek is, aki a fiktív Continental Studios vezetője lesz, miután főnökét és mentorát, Pattyt (Catherine O’Hara) kirúgják. Legszívesebben olyan filmeket csinálna, mint az Annie Hall vagy a Rosemary gyermeke, de a stúdió vezérigazgatójának, Griffin Millnek (Bryan Cranston) más elvárásai vannak, ő egy franchise-t akar elindítani. Szóba kerül a Jenga-játék és a Rubik-kocka is, mint lehetséges filmadaptáció, de végül a Kool-Aid nevű üdítőital mellett döntenek. Ha Barbie-ból lehetett másfél milliárdot hozó blockbustert csinálni, akkor miért ne lehetne egy ikonikus üdítőből is?  

Filmet, illetve sorozatot készíteni arról a legpraktikusabb, amit a legjobban ismerünk. Innen nézve nem meglepő, hogy jó párszor be lettünk már invitálva a hollywoodi kulisszák mögé, legyen szó sorsdrámáról (Alkony sugárút), lidércnyomásról (Hollywoodi lidércnyomás), szürreális rémálomról (Mulholland Drive), krimikomédiáról (Szóljatok a köpcösnek) vagy tévés dramedyről (Törtetők). Az Álomgyár belső működését legpontosabban talán Robert Altman gyilkos szatírája, A játékos (1992) tárta fel, amelyben Tim Robbins egy nagy stúdió fejeseként bírálta el a filmterveket, miközben, nem mellesleg, egy gyilkossági ügybe keveredett. Nem kell komoly nyomozati munkát lefolytatnunk, hogy kiderítsük, Seth Rogen és Evan Goldberg kreátorok ezt a filmet tekintették előképnek, amikor pitchelték a The Studio (A stúdió) című tízrészes sorozatukat az Apple TV-nek. Nemcsak azért, mert konkrét beállítások is visszaköszönnek Altman klasszikusából, de a Bryan Cranston által alakított stúdióvezért pont úgy hívják, mint Tim Robbins karakterét.

Két rész alapján A stúdió maximálisan megérdemli, hogy egy mondatban említsük minden idők egyik legjobb hollywoodi szatírájával.

Teljesen hitelesnek tűnik az a kép, amit az IP-alapú tömegtermelést fetisizáló Hollywoodról lefest – egy üdítőitalról készülő film hírén ma már senki nem lepődik meg –, a háttérben zajló pozícióharcok pedig valószínűleg pont ugyanúgy zajlanak ma is, mint évtizedekkel ezelőtt. Rogennek és Goldbergnek ráadásul volt honnan ihletett merítenie A játékoson kívül is: Az interjú című vígjátékuknak (és az észak-koreai hackereknek) köszönhetően derült ki annak idején, hogy a gyártó Sony vezetősége milyen belső levelezéseket folytat. Ezért rúgták ki a stúdió egyik vezetőjét, Amy Pascalt is, aki később saját produkciós céget indított – és alighanem az ő karaktere ihlette a Catherine O’Hara által alakított Pattyt a sorozatban.

A stúdió ugyanakkor nem vérkomoly vádirat, igaz, nem is olyan blődli, mint Rogen stonerkomédiái. Az új stúdióvezetőn lehet nevetni bőven, kiváló szórakozás figyelni, ahogy megpróbál a főnökének, a filmeseknek és a saját magával szemben támasztott elvárásoknak is egyszerre megfelelni, és közben folyamatosan pofára esik – de épp emiatt együtt is lehet érezni vele, mert kényszerű megalkuvásai ellenére megmaradt filmrajongónak, aki minden meghasonulásába belepusztul egy kicsit. Vannak kifejezetten elrajzolt figurák is, Cranston teljesen karikatúrára veszi a fő-főnököt, és Kathryn Hahn marketingigazgatója is olyan, mint aki egy szitkomból lépett elő, miközben olyan nagyságok adják egymásnak a kilincset saját magukat alakítva, mint Martin Scorsese, Paul Dano, Sarah Polley, Charlize Theron, Greta Lee vagy Steve Buscemi. (Ez csak az első két rész, később jön még többek közt Anthony Mackie, Zoë Kravitz, Ron Howard, Zac Efron, Olivia Wilde, Peter Berg, Rebecca Hall, Adam Scott, Johnny Knoxville, Ramy Youssef.)

Rogenék úgy viccelnek, hogy közben nem viccelik el a témát, ezért törekednek a makulátlan technikai megvalósításra. Egyrészt látszik, hogy az Apple TV illetékesei számára is presztízskérdés volt, hogy a hanyatló Hollywood pont az ő streamingplatformjukon legyen méltó módon kifigurázva, ezért nem spóroltak a költségekkel, minden feltételt biztosítottak ahhoz, hogy úgy nézzen ki a produkció, mint egy tévében vetített, 25-40 perces részekre darabolt mozifilm. Rengeteg látványos hosszú beállítást használnak, Scorsese vagy Paul Thomas Anderson filmjeiben sem köröz szebben a kamera a főszereplők körül, sőt a (vizuális) metapoénokat is leütik:

a második részt, amely egy egysnittes jelenet forgatásán zajlik, egyetlen snittben rögzítették, miközben a szereplők arról vitatkoznak, érdekli-e egyáltalán a nézőket az egysnittes technika, vagy ez csak a rendezők öncélú művészkedése.

Ugyanezt a kérdést A stúdióval kapcsolatban is fel lehetne tenni, de ha a nagyközönség nem is feltétlenül jön izgalomba attól, hogy betekintést kap a virsligyár kulisszái mögé, aki fekete öves filmbuzi, az Rogenékkel tart.