Az ókori görög és római szobrok nem csak szépek voltak, de bódító illatokat is árasztottak – legalábbis erre a következtetésre jutott egy új tanulmány, amely ebben a hónapban jelent meg az Oxford Journal of Archaeology című folyóiratban. A szerző, a régészként és múzeumi kurátorként dolgozó Cecilie Brøns szerint ugyanis a görög-római szobrokat gyakran kenték be finom, illatos anyagokkal, például rózsával, olívaolajjal és méhviasszal. Ezek az illatok nem pusztán kellemesek voltak, hanem szimbolikus jelentéssel is bírtak, ezzel erősítve a szobrok vallási és kulturális jelentőségét
Brønsnak a különböző ókori szövegek tanulmányozása közben tűnt fel, hogy több említést is talál bizonyos édes illatú szobrokra. Ez felkeltette az érdeklődését, ezért a későbbiekben már tudatosan kereste a hasonló utalásokat: végül aztán számos bizonyítékra bukkant többek között Cicero, Kallimakhosz, Vitruvius, az idősebb Plinius és Pausanias írásaiban, amelyek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a görög és római istenségek, illetve uralkodók szobrait rendszeresen illatosították.
A hellenisztikus művészet egyik legismertebb alkotása, a Laokoón-csoport (fotó: Wikimedia Commons)
Ennek két különböző módja is volt:. egyes esetekben viaszok és olajok keverékével vonták be őket egy ganózis néven ismert eljárás során, máskor pedig olívaolajjal kenegették a szobrokat – utóbbit koszmézisnak nevezték, és a célja az volt, hogy megvédje a szobrokat az időjárás viszontagságaitól.
Azt már egy ideje tudjuk, hogy az ókori görögök és rómaiak gyakran díszítették szobraikat színes festékkel, valamint ékszerekkel, szövetekkel, virágokkal, füzérekkel, szalagokkal és egyebekkel – noha a múzeumokban látható görög és római szobrok jellemzően fehérek és nélkülöznek minden egyéb díszítést. Ugyanis mire a reneszánsz idején Itáliában elkezdték feltárni az ókori műalkotásokat, az élénk pigmentek többnyire elhalványultak – és minden szín, amelyiknek valahogy mégis sikerült megmaradnia, gyorsan eltűnt a tisztítási eljárások során, illetve amikor a szobrokat huzamosabb ideig levegő és a napfény érte.
Ilyen lehetett Augustus császár szobra színesben (fotó: Wikimedia Commons)
A görög-római szépségeszményt követő és újragondoló reneszánsz művészek pedig ennek megfelelően ugyancsak díszítetlenül hagyták a szobraikat, így végül ez a megközelítés vált irányadóvá a következő századokban is. Nem véletlenül írta a 18. századi műtörténész és régész, Johann Winckelmann, hogy „minél fehérebb a test, annál szebb is. A szín hozzájárul a szépséghez, de nem ez az igazi szépség. A színnek kisebb szerepet kell játszania a szépség mérlegelésében, mert nem a szín, hanem a forma adja a szépség lényegét”.
A valóságban azonban az ókori görögök és rómaiak nem féltek merész színekkel kísérletezni (ezt nevezték polikrómiának). Az élénk színű festékek és díszítések azt az illúziót keltették, hogy a szobrok élnek – és alighanem az illatok is hozzájárulhattak ehhez az illúzióhoz: például egy isten vagy istennő szobra, amelyet alaposan kifestettek, felöltöztettek és beillatosítottak, majd így helyezték el a templomban, azt a benyomást keltette a szentélybe látogatóban, hogy az istenség nem csak elvont, szimbolikus módon, hanem a maga hús-vér valójában is jelen van.
