Sodró Eliza: „Nekem fontos, hogy ő van mellettem a legkiszolgáltatottabb pillanataimban”
Sodró Elizát nem könnyű elcsípni egy interjúra, és nem azért, mert allűrjei lennének, hanem mert rengeteget dolgozik. Mázlim van amikor hívom, mert a Textúra előző nap lement, új darabot pedig csak jövő héttől próbál. Sokadszorra találkozunk már a Jurányiban, szerény és visszafogott, mint mindig, nem igényli a felhajtást. Az ő ereje a színpadon, vagy a filmben van: bármit csinál levehetetlen róla a fókusz.
Ezeket láttad már?
Megnyugtatok mindenkit, aki csak A mi kis falunkból „ismeri”: nem, a valóságban nem úgy beszél, mint a filmben. Kifejezetten élmény hallgatni, hihetetlenül jó beszélgetőpartner, értékes, mély gondolatai az interjú után is elkísértek. A GLAMOUR Woman of The Year 2025 Az év színésznő kategória jelöltje, Sodró Eliza válaszolt a kérdéseinkre.
A Textúra (Irodalmat, képzőművészetet és színházat ötvöző projekt – A szerk.) bár nem igényel olyan intenzív próbafolyamatot, mint egy színházi munka, könnyen beilleszthető volt a zsúfolt programodba?
Tényleg nem igényel annyi időt és energiát, mint egy színházi előadás, nem kell naponta bejárni próbálni. Összesen három próbám volt: egy olvasópróba, és aztán kétszer találkoztunk Valló Péterrel (a Textúra rendezője – A szerk.) a Szépművészeti Múzeumban a festmény mellett. A színészi munka nagy részét otthon végeztem. Závada Pál szövege nem adja magát könnyen; sokat kellett mondogassam mosogatás és porszívózás közben, hogy végül egészen az enyém legyen.
Az az érdekes ebben a műfajban, hogy minden egyes alkalommal, tízszer egymás után kell elmondani a monológot, és azáltal, hogy éppen ki a közönség, milyen csoport jön, mindig alakul egy kicsit a dolog, hogy én hogyan tudok összehangolódni velük, és hogyan változtatja meg az ő figyelmük bennem a szöveget. Idén ráadásul jubilál a rendezvény: tíz éves, ettől pedig az egésznek volt egy még ünnepélyesebb hangulata. Remete Kriszta jelmeztervező például elegáns fekete ruhákba öltöztetett minket. Nagyon izgalmas feladat, örülök, hogy pont nem színházi próbaidőszakban érkezett a felkérés, mert így könnyebben összeegyeztethető volt a munkáimmal.
Candace Bushnell, a Szex és New York írója: „Mindig oda kell figyelünk a nők jogaira!”
Mennyit játszol mostanában?
Sokat, havi huszonkettő körül. Jókor hívtál, mert most viszonylag lazább hetem van, jövő héten kezdjük próbálni a Radnótiban a Hullámtörést, Szenteczki Zita rendezésében.
A Radnóti Színháznak vagy tagja, de mellette, a LOUPE Színházi Társulás, Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című előadásában is játszol. Ez egy nagyon nehéz témát dolgoz fel, mi miatt volt neked fontos, hogy részt vegyél benne?
Nagyon tudok azonosulni a LOUPE vezérgondolatával, hogy olyan fontos társadalmi ügyekre hívják fel a figyelmet a színház nyelvén, amelyek nem kerülnek reflektorfénybe. Ez az előadás a perinatális veszteségről és gyászról szól, ami eléggé tabunak számít a társadalmunkban, és talán sokan nem is tudják, hogy minden negyedik nő érintett...
Az, hogy elveszíted a magzatod, vagy a kisbabád, tényleg az egyik legborzalmasabb veszteség, ezért a legtöbb ember eltolja magától a témát, hogy „jaj, az olyan szörnyű, inkább ne is beszeljünk róla”. Ezért az érintettek sokszor újabb traumaként élik meg azt, ahogy a környezetük reagál erre a történésre.
A mi előadásunkban egy fiatal pár van a középpontban, akiknek a legnagyobb boldogságból a legmélyebb fájdalomba zuhan az életük... aztán szépen lassan megtanulnak kimászni a gödörből, és újra kapcsolódni egymáshoz. A Bármi lehetséges... számomra olyan, mint egy ölelés, ami azt üzeni minden érintettnek, hogy nem vagy egyedül.
Egészen elképesztő, elementáris erővel játszol a darabban, mintha már te magad is átélted volna ezt a tragikus eseményt. Hogyan készültél fel erre a szerepre?
A próbafolyamat során beszélgettünk gyászterapeutákkal és dúlákkal. Ők is sokat segítettek, de az az érdekes, hogy bennem ez az egész folyamat úgy van kódolva, hogy én ezt ismerem. Nem estem át ilyen traumán, de valamiért mégis pontosan érzem, hogy mi zajlik le Alexben. Nem is igazán tudom jól megfogalmazni, talán az empátiám kapcsol magasabb fokozatra ilyenkor. Nagyon erősen hatott rám szöveg.
Pokorny Lia: „A színészetet szolgálatnak tartom”
Már az első olvasáskor úgy zokogtam, hogy alig láttam a könnyeimen keresztül a betűket. A felmenőim között többen is voltak, akik átélték, át kellett, hogy éljék azt, hogy elveszítik a kisbabájukat, és valószínűleg ez transzgenerációsan olyan erősen bennem van, hogy amikor elkezdtük próbálni, akkor ezeket a fájdalmas érzéseket régi ismerősként üdvözöltem. Ez az egész előadás egyfajta terápiaként is hatott rám.
A darabot Rusznák Andrással játszod, aki az életben is a párod. Szerinted el tudtad volna ezt játszani bárki mással?
Így biztosan nem. Andrissal olyan erős szövetség van köztünk, amit egy másik színésszel hosszú hónapokba, talán évekbe telne hitelesen kiépíteni. Ez a darab meg is erősítette a kapcsolatunkat. Nekem fontos, hogy ő van mellettem a legkiszolgáltatottabb pillanataimban, és bízhatok benne, hogy megtart. Elkap, ha zuhanok.
Agárdi Szilvia: „Meg kellett tanulnom segítséget kérni”
Bizonyos dolgokat persze pont így csinálnék akkor is, ha mással játszanám, mert az az érdekes a darab szerkezetében, hogy attól kezdve, hogy megtörténik a tragédia, ez a két ember, aki eddig összefonódott, szétpattan két nagyon távoli pontra, és onnan próbálnak újra egymáshoz közelíteni. Tehát ilyen értelemben a tragédia utáni rész, az egy magányos színészi létezés.
Van ugyan kapcsolat a másikkal, de mintha mindenkinek a fejében a saját monológja menne, és amit meg is hall a másikból, azt is csak a saját szűrőjén keresztül érzékeli... Az, hogy Andrissal játszom, akkor bír a legnagyobb hozzáadott értéktöbblettel, amikor a két lélek is próbál közeledni egymáshoz. Ez egy olyan finom tánc, ahol minden apró rezdülésnek hatalmas jelentősége van, és ehhez nagy segítség, hogy ilyen jól ismerjük egymást.
Pálos Hanna alapvetően zárkózott, nem szívesen tárulkozik ki, és sajnálja azokra a dolgokra az időt, amelyek nem képviselnek valamilyen értéket
Ez után az előadás után mennyi idő kell, hogy elengedd a szerepet? Hogy ismét Sodró Eliza legyél?
Nem is a sodróelizaság a lényeg, mert ez egy olyan belső utazás, amin én is végig megyek, kicsit velem is megtörténik. Erre mondtam, hogy terápia: minden alkalommal szembenézek a legnagyobb félelmemmel... kicsit belehalok, aztán újra felépítem magam... Ahhoz, hogy előadás után visszakerüljek egy normál, nyugalmi állapotba, nagyjából három óra kell. Az alatt Andrissal beszélgetünk, levezetjük az egészet.
Mennyire nehéz ezt a szerepet játszani?
Jólesően nehéz. Van egy fizikai terhelés is benne, és egy nagyfokú érzelmi terhelés is. Hatalmas amplitúdókat él át az ember, tényleg a mennyből zuhan a pokolba, és ezt valóban talán mondhatjuk nehézségnek, de a szónak abban az értelmében, hogy jóleső fáradtságot okoz. Az soha nincsen bennem, hogy jaj, már megint ez lesz, inkább egy várakozás van mindig előtte. Jánossal (Horváth János Antal, a rendező – A szerk.) és Andrissal pontosan felépítettük ezt az előadást, és annyiszor végigmentünk már rajta, hogy tényleg olyan, mint egy hullámvasút: beülsz az elején a kocsiba, és utána nem kell semmit csinálnod, csak végigutazni az érzelmi hegy-völgyeket.
Volt már az előadás után szakértővel beszélgetés, és gyakran van közönségtalálkozótok is. Milyenek a visszajelzések, hogy fogadják a nézők a témát?
Nagyon sokan mesélik el a személyes történetüket, ebből is látszik, hogy milyen sok az érintett. Ad egyfajta feloldozást, ha azt látod, hogy jogod van szenvedni attól, ami ennyire fáj. Többen voltak, akik azt mondták, hogy elhozzák a családjukat, hátha így jobban megértik, hogy min mentek keresztül.
Megkeresnek privát üzenetekben is?
Igen, szinte minden előadás után kapok üzeneteket, és igyekszem mindig válaszolni. Fontosnak tartom, hogy ha valaki veszi a bátorságot, és ír nekem akkor kapjon valami érdemi választ, hiszen megtisztel azzal, hogy a legnagyobb fájdalmát megosztja velem. Ezeket a leveleket mindig megölelgetem magamban, és fel szoktam olvasni Andrisnak is. De sosem adom ki másnak.
Mit csinálsz, amikor nagy ritkán szabadnapod van?
Amiben most nagy örömömet lelem, az a sütés, főzés. Ezekben próbálok mostanában fejlődni, a nagymamámmal levelezünk; az ő bevált receptjeivel kísérletezem. Szeretünk kirándulni, a természet közelsége, a szabad levegő Andrissal mindkettőnket feltölt. És szeptemberben elkezdtem naplót írni.
Mint Janikovszky Éva, akinek a naplója alapján szintén van egy zseniális előadásod?
Igen, de ő „kizárólag az utókor számára” írta, én pedig csak öncélúan, magamnak. Ősszel, az évad elején kezdtem el, minden egyes előadásom után írok, hogy aznap mi ment jól vagy rosszul, milyen volt a közönség, mennyire sikerült azt csinálnom, amit szerettem volna. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire tanulságos lesz. Egy szerep építése ugyanis nem áll meg a premiernél, sőt, igazából azután kezd el élni, és kontaktálni a közönséggel, és ezt a munkát így nyomon tudom követni.
Balla Eszter: „Adott élethelyzetben, adott tudásomhoz mérten mindig a lehető legjobb döntést hoztam”
Amikor beleolvasok, látom, hogy vannak rosszabb periódusok, amikor nem úgy jön össze pár előadás, és vannak jobbak, amikor minden klappol, és mondjuk már harmadik napja penge vagyok... És iszonyú felszabadító azt megélni, hogy ez mind elmúlik. Hogy a vasárnapi kudarcra a hétfői közönség már nem emlékszik, és a hétfői siker kedden már semmit sem jelent.
Minden előadás után írsz?
Igen. Annyi engedményt hagytam magamnak, hogy legfeljebb két előadást hagyok összetorlódni, ha nagyon fáradt vagyok.
A sütést, főzést milyen gyakran csinálod?
Igyekszem minél többször, szerencsére Andris vevő a főztömre. De nagyon őszinte visszajelzéseket kapok Andris gyerekeitől is, amitől sokat fejlődöm, mert ők csak akkor dicsérnek, ha valami tényleg ízlik nekik.
Mentes Júlia, színésznő tizennyolc évesen még kereste a helyét, ma már nem kérdés, hogy a színpadra született
A GLAMOUR Women of The Year 2025 Az év színésznő kategóriájában jelölt voltál. Mennyire fontos neked a divat, miben érkeztél a gálára?
Képzeld, nekem a divat terén volt egy vakfoltom. Kislánykoromban sosem vonzott, hogy szép ruhákban nézegessem magam a tükör előtt. Az öltözködést egy olyan szükséges rossznak tekintettem, ami a játéktól veszi el az időt... Nyolcadikos koromig anyukám mindig kikészítette reggel, hogy mit vegyek fel, és én azt gondoltam, hogy ez így normális. Esküszöm, nem viccelek.
Aztán egyszer az egyik osztálytársnőm megkérdezte, hogy ezt a pólót miért ezzel a szoknyával vettem fel, mire vállat vontam, és mondtam, hogy „hát mert anyu ezt rakta ki reggel.” Döbbenten nézett rám, hogy „mi van? téged még mindig anyukád öltöztet?” -akkor esett le, hogy végül is tényleg... nekem is lehetne beleszólásom abba, hogy mi van rajtam... és mostanra már sokat csiszolódott az ízlésem is ezen a téren.
Viszont azt éreztem, hogy a GLAMOUR gálát nem tudom a saját ruhatáramból megoldani, ezért Joó Beatrix segítségét kértem, akinek egyik csodálatos ruhája már volt rajtam egy fotózáson, és azóta nagy rajongója lettem a munkáinak és a Sentiments-nek. Most is nagyon profi volt, az első ruhával eltalálta, hogy mit keresek.
Mit szóltál a jelöléshez?
Nagyon meglepett, de örültem, és amikor megtudtam, hogy aznap pont szabad leszek, még ujjongtam is. Ráadásul Andrisnak sincs előadása, és az egyik testvérem is elkísért. Nagyon jól érzetük magunkat.
