Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a számunkra ellenszenves politikusok vagy pártok csak önző érdekeket képviselnek, míg „mi” nemes eszméket. Valójában, azt hiszem, majdnem minden szereplőről elmondható, hogy vannak eszményei és érdekei is. Viszont, ha a magyar külpolitikát akarjuk megítélni, nem kell hogy gátlásaink legyenek. Hiszen maga a miniszterelnök mondta pár éve, tévékamerák előtt: az elvi politika a nagyhatalmak luxusa, Magyarország érdekalapú külpolitikát folytat. Nos, állításának egyik fele mindenképpen igaz, a magyar külpolitika semmilyen elvet nem követ, vagyis elvtelen. Ezt az állítást igyekszem bizonyítani az alábbiakban, néhány mini „esettanulmánnyal”.
A hivatalos politika szerint külpolitikánk sarokköve a határon túli magyarok érdekvédelme. Nos, nem így van. Kormánypártunk szemrebbenés nélkül hozott létre szatellitpártokat Erdélyben az RMDSZ ellenében, kockáztatva, hogy egyetlen magyar párt sem jut be a bukaresti parlamentbe. Aztán amikor terve nem jött be az RMDSZ leváltására, cserben hagyta fiókpártjait, és az RMDSZ elfoglalásába fogott. Szlovákiában a magát baloldalinak tekintő, előző miniszterelnöksége idején magyarellenes Fico kampányát támogatta, a jó ízlést is átlépve, ugyanerre buzdítva ottani híveit. Mert Fico éppúgy EU-ellenes és oroszbarát, mint Vezérünk – és ez fontosabb, mint a felvidéki magyarok sorsa.
Kormányunk ukrán-ellenessége nem az orosz agresszióval kezdődött.
Ennek, meggyőződésem szerint nem oka, csak ürügye a kárpátaljai magyar közösség helyzete. Ukrajnában román és lengyel kisebbségek is vannak, amelyek nagyobb lélekszámúak, mint a magyarok. Mégis, Románia és (az akkor) Kaczyński vezette Lengyelország a háborúban habozás nélkül Ukrajna mellé állt. Egyébként is, tárgyalással, jószomszédi kapcsolatban könnyebb, több reménnyel kecsegtető volna a kárpátaljai magyarok érdekvédelme, mint zsarolással. Diószegi István történész vagy 20-30 éve a História folyóiratban mutatta be, hogy a kisebbségvédelemben a tárgyalás sikeresebb opció, mint az ellenségeskedés.
Az ízléstelen orosz-barátság indokaként újra és újra azt halljuk, nincs mit tenni, a csővezeték egyik vége ott van, a másik vége itt. Ezt mondta Lengyelországban tárgyalva Novák Katalin akkori államfőnk is – ám lengyel vendéglátói ízekre szedték álláspontját.
Máskülönben Orbán Viktor ellenzékben, 2009-ben, majd miniszterelnökként még 2018-ban is az energia-import diverzifikálása, az orosz függés mérséklése mellett lépett fel.
Az orosz vásárlás csak Ukrajna megtámadása után vált (a fideszes propagandában) fátumszerűvé. A magyar kormányfő fél tucatszor járt Moszkvában, mielőtt találkozott volna Zelenszkij ukrán elnökkel. A mai atomhatalmak közül az orosz az egyetlen, amelyik atombombáival fenyegetőzik. Hruscsov 1956-ban egy jegyzékben emlékeztette Nagy-Britanniát az orosz atomarzenálra; ám azóta sem Brezsnyevnek, sem Gorbacsovnak, sem Jelcinnek, és első évtizedében Putyinnak sem jutott eszébe atomfegyverekkel hivalkodni. Most igen. Ezek után külügyminiszterünk kijelenti: Oroszország nem fenyeget senkit.
Kormányunk előszeretettel hivatkozik kereszténységére. Ehhez képest a keresztény Örményország és az iszlám Azerbajdzsán konfliktusában habozás nélkül az utóbbi oldalára állt. Székelyföldhöz hasonló helyzet sehol másutt, mint a Kaukázus vidékén létezett: Hegyi-Karabahban. Amint Székelyföld magyar többségű sziget egy román tengerben, hasonló módon volt örmény enklávé azeri környezetben Karabah. Mégis, külügyminiszterünk gratulált Azerbajdzsánnak, amikor az elfoglalta Karabahot, ami az ottani örmény lakosság menekülésével járt. Talán a muszlim Mali is közelebb áll kormányunk lelkéhez (már ha van neki), mint a keresztény Norvégia. A minapi németországi választások után kormányfőnk nem a keresztény pártoknak (a jobboldali CDU-CSU-nak) gratulált, hanem a szélsőjobb AfD-nek.
Amikor egy hollandiai tüntetésen a rendőrség bántalmazott egy tüntetőt, Szijjártó Péter tiltakozott. Amikor a kazah diktátor kétszáz halott árán rendet csinált, gratulált neki. Amikor a török hadsereg elűzött lakóhelyükről szíriai kurdokat, hogy arabok költözzenek a helyükre, külügyminiszterünk megjegyezte, mi a baj azzal, ha Szíria területére szír polgárokat telepítenek? Képzeljük már el (soha ne történjen meg!), hogy egy román kormány előűzné Hargita megye lakóit, és a helyükbe havasalföldi románokat telepítene. Aztán azt nyilatkozná egy francia külügyminiszter, mi a baj azzal, ha Romániában egy területre román állampolgárokat telepítenek? Vajon tetszene cinikus külügyminiszterünknek?
2010–11 táján én, naiv lélek azt hittem, az Európai Unióval való konfliktusok oka a balfácánság, a politikai ügyetlenség. Ma már tudom, szó sincs róla. A magyar kormány módszeresen gerjeszt, újra és újra, ellentéteket, konfliktusokat az EU-val, hogy aztán a „megvédem a magyar embereket Brüsszellel szemben” pózában tetszeleghessen. Apánk ő, a kormány nekünk. Valójában az EU elleni „szabadságharc” nagyon sokba került a magyaroknak. Elúszó forint százmilliárdokba, erkölcsi tekintélyünk lenullázódásába. Nem szeretem, ha a politikusoki árulózzák egymást. Szomorú volna, ha a 2026-os választási kampány arról szólna, ki a nagyobb áruló. De tessék mondani, azt a politikát, amelyik rendre belerúg szövetségeseibe, és két év eltelhet úgy, hogy csak rosszat szól, uszít, gyűlöletet kelt ellenük; viszont szerelmes viszonyba keveredik szövetségeseinek halálos ellenségeivel – azt a politikát ugyan hogyan nevezzük?
Ma a magyar társadalom és a magyar kormány külpolitikai szövetségesei nem esnek egybe. A társadalom szövetségesei az EU-ban és a NATO-ban vannak. Ebbe a két szervezetbe népszavazással léptünk be. És a 2024-es közvélemény-kutatások szerint is a válaszolók több mint 70 százaléka az Európai Unió és a NATO híve. Ezenközben a kormány szövetségesei diktatúrák és fél-diktatúrák: Oroszország, Fehéroroszország, Kína, Törökország. Meg a „türk” barátok.
Magyarországnak, mint kis országnak, azzal az amerikai elnökkel kellene együttműködnie, amelyik éppen hatalmon van. Ha Biden, akkor Biden, ha Trump, akkor Trump. Nem a farok csóválja a kutyát. Ugyanakkor érdemes volna észben tartani, hazánk nem az Egyesült Államok tagállama, hanem az EU tagja. Az új amerikai elnök iránti lelkendezés ízléstelen és ostoba. Meglehet, Trump sohasem fogja bírálni a magyar kormányt jogállami, demokratikus mulasztásai miatt, és persze a migráció- és genderellenesség is közös nevező. Csak hát az EU-ra kivetett 25 százalékos vám bennünket is sújt. A Putyin- és Trump-barátságnak nincs inflációcsillapító hatása, a vámoknak viszont van inflációgerjesztő szerepük. Persze, ha felpörög a pénzromlás, majd ráfogjuk Ukrajnára vagy az EU-ra.
Kormányunk gyakran panaszkodik kettős mércére, ha bírálják. Miközben eme kettős mérce mindennapos gyakorlója. Amikor az Európai Unió 10 százalékos vámot vetett ki a kínai elektromos autókra, Szijjártó tiltakozott „a gazdasági hidegháború” ellen. Amikor az USA 25 százalékos vámot vet ki, nem csak az elektromos autókra, hanem minden EU-termékre, Péterünk nem tiltakozik a gazdasági hidegháború ellen. Mi több, megint belemar szövetségeseibe. Most, amikor az EU-tagoknak össze kellene zárniuk közös érdekeik képviseletében
Összefoglalva: az a kormány, amelyik rendre vitában, politikai harcban áll szinte az összes demokráciával, miközben a legszívélyesebb kapcsolatban van diktatúrákkal (és a diktatórikus karakterű politikusokkal), rosszul képviseli, vagy egyáltalán nem képviseli Magyarország érdekeit. Ám abban igazmondó a kormányfőnk, hogy nincsenek elvei.
Kreml: Oroszország tárgyal az USA-val az Északi Áramlat gázvezetékek újraindításárólKormányunk előszeretettel hivatkozik kereszténységére. Ehhez képest a keresztény Örményország és az iszlám Azerbajdzsán konfliktusában habozás nélkül az utóbbi oldalára állt. Székelyföldhöz hasonló helyzet sehol másutt, mint a Kaukázus vidékén létezett: Hegyi-Karabahban. Amint Székelyföld magyar többségű sziget egy román tengerben, hasonló módon volt örmény enklávé azeri környezetben Karabah. Mégis, külügyminiszterünk gratulált Azerbajdzsánnak, amikor az elfoglalta Karabahot, ami az ottani örmény lakosság menekülésével járt. Talán a muszlim Mali is közelebb áll kormányunk lelkéhez (már ha van neki), mint a keresztény Norvégia. A minapi németországi választások után kormányfőnk nem a keresztény pártoknak (a jobboldali CDU-CSU-nak) gratulált, hanem a szélsőjobb AfD-nek.
Amikor egy hollandiai tüntetésen a rendőrség bántalmazott egy tüntetőt, Szijjártó Péter tiltakozott. Amikor a kazah diktátor kétszáz halott árán rendet csinált, gratulált neki.
Amikor a török hadsereg elűzött lakóhelyükről szíriai kurdokat, hogy arabok költözzenek a helyükre, külügyminiszterünk megjegyezte, mi a baj azzal, ha Szíria területére szír polgárokat telepítenek? Képzeljük már el (soha ne történjen meg!), hogy egy román kormány előűzné Hargita megye lakóit, és a helyükbe havasalföldi románokat telepítene. Aztán azt nyilatkozná egy francia külügyminiszter, mi a baj azzal, ha Romániában egy területre román állampolgárokat telepítenek? Vajon tetszene cinikus külügyminiszterünknek?
2010–11 táján én, naiv lélek azt hittem, az Európai Unióval való konfliktusok oka a balfácánság, a politikai ügyetlenség. Ma már tudom, szó sincs róla. A magyar kormány módszeresen gerjeszt, újra és újra, ellentéteket, konfliktusokat az EU-val, hogy aztán a „megvédem a magyar embereket Brüsszellel szemben” pózában tetszeleghessen. Apánk ő, a kormány nekünk. Valójában az EU elleni „szabadságharc” nagyon sokba került a magyaroknak. Elúszó forint százmilliárdokba, erkölcsi tekintélyünk lenullázódásába. Nem szeretem, ha a politikusoki árulózzák egymást. Szomorú volna, ha a 2026-os választási kampány arról szólna, ki a nagyobb áruló. De tessék mondani, azt a politikát, amelyik rendre belerúg szövetségeseibe, és két év eltelhet úgy, hogy csak rosszat szól, uszít, gyűlöletet kelt ellenük; viszont szerelmes viszonyba keveredik szövetségeseinek halálos ellenségeivel – azt a politikát ugyan hogyan nevezzük?
Szijjártó Péter bejelentkezett Moszkvából, és közölte, hogy megállapodás született a magyar-orosz együttműködés fokozásárólMa a magyar társadalom és a magyar kormány külpolitikai szövetségesei nem esnek egybe. A társadalom szövetségesei az EU-ban és a NATO-ban vannak. Ebbe a két szervezetbe népszavazással léptünk be. És a 2024-es közvélemény-kutatások szerint is a válaszolók több mint 70 százaléka az Európai Unió és a NATO híve. Ezenközben a kormány szövetségesei diktatúrák és fél-diktatúrák: Oroszország, Fehéroroszország, Kína, Törökország. Meg a „türk” barátok.
Republikon Intézet: A magyarok 79 százaléka maradna az EU-banMagyarországnak, mint kis országnak, azzal az amerikai elnökkel kellene együttműködnie, amelyik éppen hatalmon van. Ha Biden, akkor Biden, ha Trump, akkor Trump. Nem a farok csóválja a kutyát. Ugyanakkor érdemes volna észben tartani, hazánk nem az Egyesült Államok tagállama, hanem az EU tagja. Az új amerikai elnök iránti lelkendezés ízléstelen és ostoba. Meglehet, Trump sohasem fogja bírálni a magyar kormányt jogállami, demokratikus mulasztásai miatt, és persze a migráció- és genderellenesség is közös nevező. Csak hát az EU-ra kivetett 25 százalékos vám bennünket is sújt. A Putyin- és Trump-barátságnak nincs inflációcsillapító hatása, a vámoknak viszont van inflációgerjesztő szerepük. Persze, ha felpörög a pénzromlás, majd ráfogjuk Ukrajnára vagy az EU-ra.
Kormányunk gyakran panaszkodik kettős mércére, ha bírálják. Miközben eme kettős mérce mindennapos gyakorlója. Amikor az Európai Unió 10 százalékos vámot vetett ki a kínai elektromos autókra, Szijjártó tiltakozott „a gazdasági hidegháború” ellen. Amikor az USA 25 százalékos vámot vet ki, nem csak az elektromos autókra, hanem minden EU-termékre, Péterünk nem tiltakozik a gazdasági hidegháború ellen. Mi több, megint belemar szövetségeseibe. Most, amikor az EU-tagoknak össze kellene zárniuk közös érdekeik képviseletében.
Összefoglalva: az a kormány, amelyik rendre vitában, politikai harcban áll szinte az összes demokráciával, miközben a legszívélyesebb kapcsolatban van diktatúrákkal (és a diktatórikus karakterű politikusokkal), rosszul képviseli, vagy egyáltalán nem képviseli Magyarország érdekeit. Ám abban igazmondó a kormányfőnk, hogy nincsenek elvei.
