Mintegy húszesztendős jogi csűrés-csavarás után az egykori tulajdonos Lilly Cassirer örökösei a napokban megkapták az esélyt, hogy amerikai bíróság érdemben tárgyalja keresetüket egy világháború alatt elveszett festmény ügyében, amely jelenleg a madridi Museo Nacional Thyssen-Bornemisza gyűjteményét gazdagítja. Bár a restitúciós ügyekkel foglalkozó illetékes amerikai bíróság már 1954-ben kimondta, Lilly Cassirer a jogos tulajdonosa Camille Pissarro művének, a folytatás azonban nem a családnak kedvezett.
A német zsidó Lilly Neubauer-Cassirer 1939. március 16-án írta alá a szerződést Jakob Scheidwimmer képkereskedővel Camille Pissarro Rue Saint-Honoré, Après-midi, Effet de Pluie (A Saint-Honore utca délután, esőben) című képének eladásáról. A vevő, aki nem mellesleg 1929-től tagja volt a náci pártnak, az akkori müncheni pénzügyi hatóság, valamint a Reichskammer für bildende Künste (Birodalmi Képzőművészeti Kamara) megbízását lobogtatva látogatta meg az asszonyt otthonában, szemrevételezve a műértékeket. Scheidwimmer befizette Lilly Neubauer-Cassirer bankjába a „kialkudott”, alig 360 dollárnak megfelelő összeget, a szépséghiba mindössze annyi volt, hogy a számlát akkor már rég zárolta a hatóság, a pénz pedig a náci államkasszában landolt. 1939 júliusában Lilly Neubauer-Cassirer és férje Otto Neubauer elhagyta Németországot; Lilly zsidó vagyonadó címén 104 800 birodalmi márkát fizetett, a „repülőadó” 136 713 márkára rúgott, és a német állam még további közel 18 ezret követelt tőle „emigrációs költségként” a számlák tanúsága szerint.
„Választásom nem volt, arra sem adtak engedélyt, hogy egy árjának értékesítsem a képet. Ellenállni nem mertem, nem tudtam, hogy Scheidwimmer milyen kapcsolatban van a Gestapóval, csak sejtettem (...), alkudozni nem lehetett, 900 birodalmi márkát ajánlott” – emlékezett vissza 1950-ben Lilly, amikor jogorvoslatot keresett Németországban. Lilly Neubauer-Cassirer (1876-1962) első férje Fritz Cassirer német karmester volt, az ő halála után ment férjhez az orvos-biokémikus Otto Neubauerhez. Az asszony 1958-ban megállapodott a német kormánnyal, megkapta a kép akkori piaci árát, 120 000 német márkát, egyúttal kikötötte, hogy nem mond le a Pissarro-mű visszakövetelésének jogáról, bár az idő tájt nem sok reményt fűztek a kép előkerüléséhez.
Pissarro festménye évtizedekre eltűnt a szemük elől, hogy azután hatvan évvel később a család egy barátja felfedezze egy luganói képgyűjteményt bemutató katalógusban. Lilly akkor már több mint 30 éve halott volt, unokája, Claude Cassirer azonban késlekedés nélkül lépett. A nyomok Madridba vezettek.
Mielőtt a Pissarro-mű kikötött volna a spanyol fővárosban, bejárta a fél világot, jó- és rosszhiszemű vevők kezén ment át. Jakob Scheidwimmer gyorsan elcserélte a képet három XIX. századi német festményre. Egy zsidó képkereskedővel, Julius Sulzbacherrel ütötte nyélbe az üzletet, aki sikertelenül próbálta magával vinni Brazíliába a vásznat. A Gestapo rátette a kezét, majd 1941-ben elárverezte, azután még egyszer gazdát cserélt Németországban a párizsi látkép, amely 1951-ben Amerikában bukkant fel. Frank Perls, a háborús idők alatt az amerikai hadsereg tolmácsaként működő német műkereskedő közreműködésével jutott el Los Angelesbe. „Szuper-tolvaj” volt, nem mellesleg zsidó – minősítette őt a szálakat utóbb felgöngyölítő Claude Cassirer, nem kis iróniával. Perls eladta egy gyűjtőnek, Sidney Brodynak, aki később rájött, hogy a Pissarro-kép múltja nem makulátlan, ezért visszaadta. Perls nem vitatkozott, az árat visszafizette, majd egy évvel később a Knoedler Galéria közreműködésével eladta egy gazdag amerikainak, Sydney Schoenbergnek, aki mintegy két évtizedig őrizte kollekciójában. Schoenberg 1976-ban dobta piacra a képet, amelyet báró Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza vett meg a New York-i Stephen Hahn galériában 1976-ban, 275 000 dollárért. Innen utazott a svájci Luganóba, ahol a Thyssen-Bornemisza kollekció egyik gyöngyszemeként találkozhatott a nyilvánossággal is, majd 1990-ben ausztrál, japán, német, francia, olasz tárlatokon is bemutatták. Később a báró teljes gyűjteménye, benne a Pissarro-kép Madridban kötött ki: 1993 júniusában a spanyol állam felvásárolta a kollekciót. Madrid 338 millió dollárért adott 775 alkotásért, és ráadásként a Thyssen-Bornemisza nevet vette fel a gyűjteményt ma is birtokló állami intézmény.
Családi vállalkozás
A Cassirer család Európa-szerte ismert volt; a két unokatestvér, Bruno és Paul Cassirer 1898-ban nyitotta meg Berlinben a galériaként és kiadóként is működő vállalkozást a Viktoriastrasse 35. szám alatt. A galéria a berlini szecesszió, az avantgárd és a posztimpresszionizmus legjobb alkotóit képviselte. A kiadó pedig, amelyet később Bruno egyedül vett kézbe, orosz szerzőkre koncentrált, így Dosztojevszkij, Gorkij, Tolsztoj műveire. De művészeti kiadványok, esszék, köztük egy további unokatestvér, a filozófus Ernst Cassirer munkái fémjelezték tevékenységét. Bruno testvére volt a karmester Fritz, akinek a felesége, Lilly birtokolta a Pissarro-képet.
Minderről az eredeti tulajdonos Cassirerek semmit nem tudtak. A család barátjának 1999-ben érkezett üzenetét követően rakta össze a kép útjának mozaikjait Lilly unokája. Először megpróbált egyezkedni a spanyolokkal, majd 2005-ben bíróság elé vitte követelését Amerikában, lévén 1947-óta ottani állampolgár. Claude Cassire 89 évesen, 2010-ben elhunyt, David fia vette át tőle a stafétabotot, nem sok sikerrel. A bíróság több alkalommal is eljárásjogi alapon utasította el a kereseteket, majd először 2012-ben született érdemi ítélet, miszerint a kép jogosan van a madridi intézményben, mert nem vitatható a tulajdonszerző jóhiszeműsége. Néhány évvel később a döntést megerősítette egy fellebbviteli bíróság is, ám a bírák egy nem megszokott kommentárt is fűztek saját ítéletükhöz. Eszerint „a spanyol kormány, amely 1998-ban aláírta a washingtoni irányelveket, csak deklaráció szintjén alkalmazza az ott megfogalmazott morális kötelezettségeket, a gyakorlatban viszont nem”. Az ezt követő fordulókban azon folyt a vita, hogy perelhető-e spanyol állam Amerikában, és ha igen, a spanyol, vagy az amerikai jog szolgáljon a döntés alapjául. David Cassirer, Lilly immár őszülő hajú dédunokája ott ült a kaliforniai bíróságon, amikor 2024 szeptemberében a helyi jogalkotók kihirdették a 2867-es számú, frissen megalkotott törvényt, amely lehetőséget biztosított a Cassirer-örökösöknek, hogy amerikai bíróságon ismét nekifussanak a pereskedésnek. David Cassirer tavaly év végi beadványára a napokban a legfelsőbb bíróság jóváhagyta a perújrafelvételt, és deklarálták, Kaliforniában beadhatják az új keresetüket, amit nem utasítanak el a külföldi államoknak immunitást biztosító amerikai törvény alapján, és az ügyet amerikai, nem pedig a spanyol jog alapján kezelik majd. Ennek nem kis jelentősége van; a spanyol törvények szerint ugyanis, ha egy műtárgy hat évnél régebben van köztulajdonban, még ha törvényellenes volt is az előélete, nem vitatható a jóhiszeműség és a tulajdonjog. Amerikában nincs hasonló kritérium. A végszóra azonban vélhetően még évekig várni kell.
A modernitás csúcsa
Camille Pissarro 1897 decemberében levelet írt fiának, Luciennek, elújságolva, hogy kivett egy szobát a Grand Hôtel du Louvre-ban: „Boldog vagyok hogy innen le tudom festeni Párizs egyesek szerint undorító utcáit, amelyek valójában ragyognak, és tele vannak élettel”. Ez a modernitás csúcsa – lelkesedett az impresszionisták doyenje, aki könnycsatorna-betegséggel küzdött, bántotta szemét a fény, a por és a szél. A hotelablakon keresztül elé táruló utcaképet viszont zavartalanul megörökíthette. 15 festménye született itt, köztük a Rue Saint-Honoré, amely még szinte nedvesen került Cassirerékhez.
Amúgy a madridi intézményben őrzött kép hátoldalán töredezett pecsétnyom látható „Berlin, Vikto – Kunst und Verla”, amely nyilvánvalóan a Cassirer család kiadójának és a galériájának a neve és címe. Bruno és Paul Cassirer vállalkozása, a Bruno & Paul Cassirer, Kunst- und Verlagsanstalt Berlinben a Viktoriastrassén működött. A New York-i galériás Stephen Hahnnak tudnia kellett volna, mit jelent a pecsét, ahogy az sem hihető, hogy egy olyan műértőnek, mint Thyssen-Bornemisza báró, nem tűnt fel a jelzés. A spanyol múzeumi szakértők sem dicsekedhetnek alaposságukkal, fel kellett volna ismerniük, még a sérült nyomok alapján is Európa egyik leghíresebb galériáját. Persze, csak akkor, ha megfordították volna a képet...
Egy magyar úr
A 2002-ben elhunyt Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza a német iparmágnás családból származó Heinrich von Thyssen és a magyar bárókisasszony, Bornemisza Margit negyedik gyerekeként született 1921-ben. A szülők 1905-ben kerültek össze, Margit apja adományozta a Bornemisza nevet vejének, akit I. Ferenc József emelt bárói rangra. A család az akkor még Magyarországhoz tartozó, ma burgenlandi Rohoncon élt, majd a Tanácsköztársaság idején Hollandiába menekült. Hans-Heinrich már itt jött a világra. Az acélgyáros nagypapa, August Thyssen benne látta meg örökösét, de Hans-Heinrichre nem csak a vállalatbirodalom maradt, hanem egy kivételes műtárgykollekció is. Ennek alapjait ugyancsak August rakta le a XX. század elején, majd fia Heinrich építette tovább, aki megvásárolta a svájci Luganói-tó partján fekvő Villa Favorita kastélyt, s itt helyezte el gyarapodó gyűjteményét. Heinrich 1947-ben hunyt el és miután magyar állampolgárságát élete végéig megtartotta, végakaratát a magyar hatályos törvények alapján hajtották végre. Legfőbb örökösének Hans-Heinrichet tette meg. A magyar örökösödési törvények értelmében azonban a gyűjteményt fel kellett osztani a testvérek között, így Hans-Heinrich 363, Gabriella 104, István 33, Margit pedig 31 műalkotást kapott. A legenda szerint esetenként kockán döntötték el, hogy kié legyen egyik vagy másik mű. A 80-as években a világ második legjelentősebb magángyűjteményét mondhatta magáénak a báró, csak II. Erzsébet angol királynő előzte meg. Gyűjteménye állandó helyéül Luganót szemelte ki, de végül ötödik felesége, a spanyol Carmen Cervera közbenjárására a spanyol kormány ajánlatát fogadta el. A madridi Prado Múzeummal szembeni Villa Hermosa méltó helyszínt biztosít a kollekciónak.
