Nemrég a Magyar Mozi TV-n belebotlottam egy új interjúba Huszti Péterrel. Nagy életösszegző gondolatok, amelyek általában a legközhelyesebbek szoktak lenni, szerencsére nem hangzottak el. Egyszerűen ismét elvarázsolt az a kifinomult intelligencia, emberi melegség, zsigeri, erőteljes derű és életöröm, amely ebből a nagyszerű színművészből árad. Egészen ritka adottság. Nézel valakit, és kisüt a nap. Akkor is, ha tragikus hőst alakít. Nincs ebben semmi üzenet. Nem jut eszembe, hogy élvezni kéne az élet minden pillanatát, vagy hogy ott hever mellettünk a boldogság, csak észre kell venni, akarni kell. Nem. Huszti aurájában „csupán” jól érzem magam. Megcsap a harmonikus lét illata, a mosolygó, olykor huncut jóság. Alekszej Batalov, Ljubiša Samardžić vagy a fiatal Hugh Grant színészegyéniségében csapott meg hasonló, de Husztiban páratlan természetességgel ragyog.
Az interjú után élvezni akartam még ezt a művészeti nedűt, és megnéztem Huszti pár filmjét.
Elképesztő, hova jutott korunk. Jön egy effajta vágy, és semmi gond, az internet átláthatatlan gazdagságú filmarchívumából máris képernyőre lehet varázsolni a műveket.
Fekete gyémántok, Az élet muzsikája, Az ember tragédiája… Majd az M3 oldalán felfigyeltem egy 1968-as tévéfilmre, a Holtágra, Örsi Ferenc író és Dömölky János rendező munkájára. Magyar-sokác falu Mohács környékén, a második világháború után; a fotón Huszti bőrkabátban, egy családjához visszatérő délszláv partizánfiút alakít. aki beleszeret egy magyar lányba. Rómeó és Júlia történet… Derengett róla valami halvány, gyerekkori emlék, hogy beszéltek róla az emberek. Kattintottam hát.
Nos, mai szemmel a Holtág nem nagyon ráz meg, az akkori televíziózás afféle átlagtermékének tekinthető. Dömölky János szemléletmódja, stílusa még nem forrt ki, következetlenül vegyít tradicionális, új hullámos, dokumentarista elemeket. A filmet egyébként is átlengi a bizonytalanság, ami helyenként bátortalanságba csap át. De ha belehelyezkedünk készülése idejének kontextusába, éppen ez az érdekes benne, sok közvetett információt szolgáltat. A történet két érzékeny témát érint. Az egyik a háború utáni újrakezdés polgári demokratikus keretek között, a földosztás igazságtétele, aminek progresszivitását a nagygazdák ügyeskedései sem kérdőjelezik meg. Mindezt csak jelezni tudja a tévéfilm. Mint ahogy óvatosan bánik a másik tematikai merészségével, a nemzetiségi ellentétek továbbélésének ábrázolásával is. Két évvel korábban készül el Kovács András remeke, a Hideg napok, amely egyszerre szólt erről, és a dicsőségesnek nem nevezhető magyar háborús szerepvállalásról. Ma már közismert, hogy a határ menti magyar kisebbséget is véres atrocitások érték, erről akkoriban nem lehetett beszélni. Mindenesetre a film a merev nemzetiségi elkülönülés bemutatásával feltárja ezt a sebet. Különös elem, hogy főhőse, Markó az egyetlen a faluból, aki részt vett a (feltehetően jugoszláviai) ellenállásban. Ahonnan kommunista küldetés nélkül tér haza. Mindezzel egy közepes, óvatoskodó mű is erős visszhangot tudott kiváltani.
A Holtág igazi értéke mégsem ezekben a tartalmi rétegekben található. Amilyen bátortalan kibontásukban, olyannyira határozott a gyűlöletet és kiszolgáltatottságot tápláló hagyományok kíméletlenségének és megtörhetetlennek tűnő erejének megjelenítésében. A sokác-magyar Rómeó és Júlia (az ekkor felfedezett Gór Nagy Mária alakjában) sokáig megadja magát a tradíciók parancsának. Elfogadják a számukra kijelölt vőlegényt és menyasszonyt, Markó számára családjának biztonsága egy ideig fontosabb szerelme kiteljesedésénél. Amikor pedig mégis lázadásra, szökésre szánják el magukat, már késő: elpusztítja őket az ellentéteket őrző indulat.
Ebben a drámában a sokác fiú figurája mintha tényleg Huszti Péterre lenne szabva. Tapintatos derűjével, visszahúzódó hősiességével úgy képes belesimulni ebbe a közegbe, közösségébe, hogy mindvégig érezni idegenségét. Ő más. Más, ahogy sétál az utcán, ül a szekéren, ledob egy zsákot, megszólít egy lányt, anyja ölébe hajtja fejét. Minden fegyelmezettsége, hajlékonysága ellenére nem része ennek a világnak. Tekintetével, minden gesztusával felülemelkedik rajta. Lüktet benne az érzékenység, a felvilágosultság spontán öröme. Vannak időszakok, amikor úgy tűnik, az ilyen emberek megtalálják egymást, és jobbá teszik a világot. De az elvakult, a szokások szentségébe kapaszkodó, kegyetlen maradiság rendre maga alá gyűri őket. Marad a jó szándékú nyitottság belőlük sugárzó üdeségének élménye, emléke.
