Donald Trump képes győzelemre segíteni a baloldalt, ha nem figyel

Donald Trump nem Messiás és nem is az ördög. Rajongói és gyűlölői egyaránt tévednek. A valóság ennél mindig árnyaltabb. Az amerikai elnöknek néhány kérdésben látványosan igaza van, másokban pedig veszélyesen téved. Kivételes figura, aki Amerika egy teljes generációjára hatással lesz, de szolipszizmusa, a tényekhez való laza viszonya és az erőskezű vezetők iránti túlzott tisztelete miatt egy személyben játszik a szabad világ sorsával.

Amikor Trump jó, akkor nagyon jó. A nők jogai, az antiszemitizmus elleni küzdelem, Izrael, az illegális bevándorlás, a woke túlkapások lebontása, a meritokrácia kiépítése, a szólásszabadság, az adózás, a dereguláció, a költekezés és a pazarlás elleni harcban egészen kiváló – írja a The Telegraph hasábjain Allister Heath jobboldali publicista. 

Amikor azonban a rosszindulatú Trump veszi át az irányítást, akkor az igazán szörnyű tud lenni. A lap fogalmazása szerint meggyőzte magát egy hamis, áldozathibáztató narratíváról Ukrajnával kapcsolatban, élvezi, hogy élő, egyenes adásban alázhatja meg az ukrán elnököt, a katonai támogatás megvonásával behódolásra kényszeríti Volodimir Zelenszkijt, és úgy tűnik, nem nagyon ismeri fel, hogy Vlagyimir Putyin milyen szörnyűségekért is felelős.

Trump őszintének tűnik abban, hogy tényleg békét szeretne Ukrajnában, és Zelenszkij rosszul kezelte a helyzetet. Azonban azok számára, akik kénytelenek a Pax Americanára támaszkodni, félelmetes a gondolat, hogy az Egyesült Államok elhagyhatja a Nyugatot. Kína bejelentése, hogy készen áll „bármilyen típusú háborúra”, szintén nem volt éppen megnyugtató.

Meddig bírja a szövetségi rendszer?

Igen, a jóléti kormányoknak sokkal többet kell költeniük a védelemre, de Trump rutinszerűen vazallusokként vagy jelentéktelen kéregetőkként kezeli leghűségesebb szövetségeseit, akiket Amerika a tetszése szerint lekezelhet, megadóztathat vagy vámokkal sújthat. Minden lépés tranzakciós jellegű. A barátságok szinte semmit sem számítanak, mindazok nagy bánatára, akik szeretik Amerikát. Saját, 2017-es kereskedelmi megállapodását Kanadával és Mexikóval hamis közgazdasági alapokon felrúgja, és meg akarja növelni Amerika területét.

Sok amerikai republikánus számára a válasz egyszerű: bálványozzák Trumpot, és reflexszerűen racionálisnak tekintenek mindent, amit tesz. Az Amerikán kívüli jobboldali és populista politikai pártok, beleértve a brit torykat és a reformpártiakat, nem eshetnek ugyanebbe a csapdába – írja a szerző. 

Nigel Farage, a Brexitben főszerepet játszó brit politikus szerint J. D. Vance „tévedett, és megint csak tévedett”, miután az alelnök az európai katonák ukrajnai bevetését úgy írta le, hogy jön „20 ezer katona valami véletlenszerű országból, amely 30 vagy 40 éve nem vívott háborút”. Ezt a megjegyzést sokan sértőnek érezték Nagy-Britannia iraki és afganisztáni áldozatvállalása után. Vance szerint persze félreértették, amit mondott.

Imperializmus és nacionalizmus

Az „Amerika az első” (MAGA) politika szcenáriója inkább imperialista, mint nacionalista, Trump terjeszkedési törekvései pedig egyszerre kereskedelmiek és katonaiak – úgy mint Kína számára az Öv és Út Kezdeményezés. A külföldiek elfogadják az amerikai nacionalizmust, de nem tolerálják az amerikai imperializmust – különösen, ha az terjeszkedni akar.

A politika show-bizniszként való megnyilvánulása egy amerikai milliárdos hatalmi játékának tűnik egy egyre több pólusú világban – nem pedig egy átfogóan használható szabálykönyvnek.

és tisztában ne lennénk a közösségi média és a figyelemgazdaság működésével, felfognánk, miért lázadt fel a Szilícium-völgy Washington ellen, vagy tudomásul vennénk a dollár dominanciáját és Európa gazdasági jelentéktelenedését.

A recept nem másolható

Trump azt akarja, hogy Amerika legyen az első. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy ami működik az amerikai jobboldalnak, az nem működhet automatikusan a brit, kanadai, tajvani vagy ausztrál jobboldalnak. Amerika vélt nemzeti érdeke gyakran teljesen ellentétes lesz más országokéval. A MAGA nem egy olyan kiáltvány, amelyet a tengerentúlon le lehet másolni. Az erre tett kísérlet

A befogadó immunrendszere megtámadja az idegen szövetet, ellenséges betolakodóként kezelve azt.

Kanada esete jól illusztrálja ezt. Pierre Poilievre jobboldali vezető Justin Trudeau miniszterelnöksége alatt nagyon jól állt. Aztán jött Trump, kitalálta, hogy Kanada legyen az Egyesült Államok 51. állama, és ennek érdekében vámokat vetett ki. Mark Carney, a Bank of England korábbi vezetője lett baloldaliként Trudeau utódja. Amikor már látni lehetett, hogy hasít a felmérésekben, Poilievre azzal vágott vissza, hogy hevesen Trump- és Amerika-ellenes retorikát kezdett használni. A két ország, amely hagyományosan egymás legközelebbi szövetségese, most legalábbis metaforikus értelemben gyakorlatilag hadiállapotban van egymással.

A baloldali elit szerte Nyugaton nem hisz abban, amit lát. Stratégiájuk világos: a védelmi kiadások növelésével tehetnek néhány engedményt a Trump-programnak, miközben arra fogadnak, hogy az elnök autoriter viselkedése a jobboldali pártok és ügyek ellen fordítja a szavazókat. Donald Trump imperialista túlkapásaival a teljes globális jobboldalt nekivezetheti a falnak – írja a szerző. 

A demokratáknak vissza kell fogniuk magukat

James Carvile a politikai kommunikáció élő legendája. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy gyakorlatilag teljesen ismeretlenül, a győztes öbölháború után a demokraták által is legyőzhetetlennek tartott idősebb George Busht a tökéletes ismeretlenségből jövő Bill Clinton megverte az elnökségért folytatott küzdelemben. Ő volt az, akinek a legismertebb politikai kommunikációs bonmot-t tulajdonítják. Ő mondta ugyanis a kampányban: It's the economy, stupid. A gazdaság az, te hülye. Vagyis bármit tehet a jelölt, akkor fog csak győzni, ha a választók úgy érzékelik, hogy gazdaságilag jobb állapotban vannak. Carvile az, aki most a The New York Times hasábjain megjelent esszéjében azt tanácsolja a demokratáknak:

„A Republikánus Párt túl gyakran hatékony a kampányolásban és a választások megnyerésében, de van egy másik tény is, amit sok amerikai elfelejt: a Republikánus Párt a kormányzás terén kifejezetten szörnyű. Ezzel még Tucker Carlson is egyetért” – fogalmaz a demokrata kampányguru.

George W. Bush belevitte az országot az iraki háborúba, majd megpróbálta privatizálni a társadalombiztosítást, miközben hagyta, hogy az amerikai pénzügyi rendszer belehajtson a nagy recesszióba. A gazdaság miatt azonban mégis megnyerte a választásokat. 

Carvile szerint mivel a demokratáknak nincs egyértelmű vezetője, aki hangot adna az ellenállásnak, és nincs kontrolljuk egyik hatalmi ágban sem,

Hagyják, hogy a republikánusok összeomoljanak a saját súlyuk alatt – és az amerikai választók elkezdik hiányolni őket. A szakértő szerint akkor kell támadniuk, amikor már a Trump-kormányzat a közvélemény-kutatási százalékok tekintetében a 40-es vagy a 30-as szintre süllyed. 

Fél évszázaddal ezelőtt Muhammad Ali minden idők legnagyobb nehézsúlyú bokszolójává vált. Ezt azonban nem azzal érte el, hogy mindenkit legyőzött volna.  Hanem azzal, hogy elsajátította a stratégiai visszavonulás művészetét. Mikor George Foremannel került szembe a kongói Kinshasában, akinek 40 győzelméből 37 volt kiütéses,

„Ali azt a híressé vált taktikát választotta, hogy a ring köteleinél kibekkelte Foreman hatalmas jobbosait és balosait, csak kis ütéseket kapott be addig, míg Foreman elemei lemerültek, és akkor a nyolcadik menetben jött a mindent eldöntő jobbegyenes Ali részéről. A kiütés.”

(Borítókép: Donald Trump 2025. március 26-án. Fotó: Evelyn Hockstein / Reuters)