Ez az ország második legdrágább színháza, mégis kapkodják a jegyeket: mi a titkuk?

Pénzcentrum: Milyen kihívásokkal néz szembe egy független színház a mai kulturális környezetben, és milyen lehetőségek rejlenek benne?

Bank Tamás: Tizenhárom éve alapítottuk a Játékszínt, azóta magánszínházként működik, ami azt jelenti, hogy a  Játékszín Nonprofit Kft. tulajdonosa is én vagyok, tehát nem állami, vagy önkormányzati fenntartású intézmény. Állami támogatást kapunk ugyan pályázati úton, ám ez  a működési költségünk 5-6 százalékát fedezi. Most már   központi segítség nélkül is tudunk működni, ami egy óriási dolog, képesek vagyunk a jegybevételekből üzemeltetni a színházat. Természetesen az elején mi is nagyon nehezen indultunk, havi 5-10 előadásunk volt, ez a szám mára már havi  40 teltházas produkció. Évente 140 ezer nézőnk van, amit egy 300 fős nézőtérrel produkálni nem kis teljesítmény. Más színház 600-800 fős nézőtérrel sem tudja ezt.

Ezt hogyan éritek el?

Olyan előadásokat kell csinálni, ami érdekli a nézőket – ez ilyen egyszerű. Báreredetileg művészszínházból jövök, Ruszt József tanítvány vagyok, de a Játékszín igazgatójaként könnyed, közönségkedvenc előadásokat kell repertoárra tűznünk, magas művészeti minőséggel , hiszen máshogy kell gondolkodni egy magánszínháznak. Üzletemberként kell terveznem, meg kellett szoknom ezt az újfajta nézőpontot: vagy csinálok egy színházat, ami 140 embert tart el, vagy hagyom, hogy előbújjon belőlem a művész és Dosztojevszkijt, Shakespeare-t, kortárs magyar drámát játszunk, viszont akkor nagy valószínűséggel csődbe megyünk. Olyan színházat kell csinálni, ami nem rendezőközpontú és nem igazgatóközpontú, hanem néző- és színészközpontú.

A közönséget ma Magyarországon a színész nevével lehet leghatékonyabban bevonzani?

A darabokkal, színésznevekkel, és rendezőkkel, de ezek közül a legfontosabb a színész. És persze hogy a néző jól szórakozzon, nevessen, kapcsolódjon ki. De nem csak vígjátékokat mutatunk be, az olyan előadások, mint A lány a vonaton, a Virágot Algernonnak vagy az Életrevalók komoly, elgondolkodtató, mégis sikeres darabok. Van itt tehát sok sírás is is  a nevetés mellet, a fő szempont, hogy megérintse a nézőt és, hogy ki tudjon kapcsolódni. Azt azért tisztázzuk, hogy New York és London is bulvárszínházakkal van tele, sőt, szinte csak az van, és mellette egy-két művészszínház.

Ezekben az országokban nem is létezik állami támogatás?

Londonban például mindössze egyetlen állami fenntartású színház működik, a Nemzeti Színház. Az összes többi intézmény konzorciumok vagy magánbefektetők kezében van, és üzleti vállalkozásként működik.

Ez lehet a jövő Magyarországon is?

 Ez egy nagyon jó kérdés, de nem hiszem, hogy Magyarország ebbe az irányba tartana. Én abban hiszek hogy hosszú távon a magánszínházi modell fenntarthatóbb lenne, és kevésbé kellene az adóforintokra támaszkodni. Jelenleg sok olyan állami fenntartású színház van, amely estéről estére félházzal működik, mégis jelentős központi támogatást kap.

Azért a jó művészszínházak megtelnek estéről estére.

Igen, pontosan ismerem a számokat, nagyon sok színház megtelik, de nagyon sok nem, 50-60 százalékkal mennek és állami, önkormányzati pénzből élnek. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. Nálam minden este teltház, valós teltház van, és szemmel látható összeget fizetnek a jegyekért az emberek, nincs bérlet. A Játékszín Magyarországon a második legdrágább színház az Operaház után.

Mennyibe kerülnek a jegyek?

16 990 forint a legdrágább jegyünk, és pár óra alatt el is fogynak. Jól látszik, hogy a nézők szórakozni akarnak és ezért hajlandóak fizetni. Sokszor maradok este bent előadásra és nagyon jó azt hallanom, hogy úgy állnak fel:  végre megérte a jegyár.

Londonban, ha elmegyünk például a Lion Kingre négyen, az nagyjából 250-260 ezer forintba kerül.  Nyilván nem lehet Londonhoz hasonlítani ebből a szempontból Budapestet, hiszen a fizetések messze nem érik el azt a szintet, arról nem is beszélve, hogy itt nincs napi egymillió turista, mint a brit fővárosban. Ott a látogatók 10-20 százaléka ellátogat színházba is. Én csak a magyarokra tudok számítani, sőt elsősorban a budapestiekre, és az agglomerációra. Bár ma már sokan érkeznek vidékről is hozzánk, buszokkal.

Hány magánszínház van ma Magyarországon?

Az Orlai Produkció, a Centrál Színház, a Turay Ida Színház, az Átrium az volt, és tulajdonképpen a Rózsavölgyi Szalon is, igaz, az nem kifejezetten csak színház. Nagy kérdés, meddig kapunk még egyáltalán állami támogatást, de én azt gondolom, hogy a Játékszín felkészült arra, hogy enélkül is tud működni.

Az épület bérlemény?

Az önkormányzattól béreljük, lenne rajta mit felújítani, de arra már tényleg nem találunk forrást. Persze apróbb fejlesztéseket igyekszünk megcsinálni évről évre, de tulajdonképpen milliárdokat lehet rákölteni az épületre, ami már 110 éves. Érdekesség, hogy innen indult a Hacsek és Sajó, Salamon Béla is volt az igazgatója, Kellér Dezső itt konferált először, Gálvölgyi János itt lépett fel először, ahogy Medveczky Ilona is. 

A repertoár az egyik legnagyobb erőssége a színházunknak. Én abban hiszek, hogy olyan darabokat kell bemutatni, amit más nem. Molnár Ferenc, Shakespeare csodálatos szerzők, de minden színház bemutatja évente legalább egyszer. Nálunk különlegességeket láthat a néző, olyan darabokat, amiket máshol biztosan nem, például filmadaptációkat.

Mitől lesz érdekes egy film a színpadon?

A jó filmeket, a jó forgatókönyveket érdemes színpadra tenni, nagyon izgalmas előadásokat lehet belőlük csinálni. És ne felejtsük el, amikor filmen nézzük, az 2D, persze már van 3D is, színpadon viszont amikor élő színészekkel látjuk mindezt, az nagyon-nagyon más, az tényleg szíven üti az embert.

Vannak olyan előadásaink, nem is kevés, amelyeknek igenis van komoly mondanivalójuk, szólnak a társadalmi egyenlőtlenségekről, a másság elfogadásáról, női és férfi krízishelyzetekről, párkapcsolati  problémákról, nem csak hasat csapkodós vígjátékok mennek, persze ez utóbbit a nézők imádják.

Az emberek a médiából csőstül kapják a rossz híreket: gazdasági válság, a háború – ebből elegük van. Itt nálunk 7-től 10-ig mindent elfelejthetnek, szórakozhatnak, tényleg kikapcsolódhatnak. Ha egy olyan színházba ül be, ahol erre még emlékeztetik is, ahol az arcába nyomják a valóságot, annak nem biztos, hogy örül. Persze van olyan néző, akinek erre igénye van, ő is megtalálja a neki való színházat.

Én hiszek abban, hogy katarzist kell okozni a nézőknek, nálunk ez nagyon gyakran megtörténik, nem azt mondom, hogy minden este, de tényleg gyakran őrület van a nézőtéren, szinte felrobban, alig tudjuk abbahagyni a tapsrendet.

Mi a helyzet a többi európai nagyvárossal, ott is így működik a rendszer?

Mindenhol vannak állami színházak, de kevés, egy, kettő, az összes többi magánkézben van, üzleti vállalkozásként működik Berlinben is, Párizsban is, Rómában is, a skandináv országokban is. Ott nem lehet úgy színházat csinálni, hogy azt várják, utalja a fenntartó a pénzt, ők meg azt csinálnak, amit akarnak, nem számít, hogy öten vagy ötszázan ülnek a nézőtéren. Ezt ott nem engedhetik meg maguknak.

Mi sem engedhetnénk meg magunknak.

Nem engedhetnénk meg magunknak, mégis megengedjük. Én nem engedhetem meg, nekem minden este meg kell tölteni a nézőteret. Ha tudunk teltházat csinálni, akkor a jegybevételből el lehet tartani egy színházat. Nem mondom, hogy mindenre elég, de a működésre igen, viszont a fejlesztésekre, az új premierekre már csak szűkösen.

Milyen egyéb bevételeitek vannak még a jegyen és a támogatáson felül?

Ezeken felül van egy minimális mecenatúra, amit az utóbbi időben elkezdtem felépíteni, hiszen Magyarországon ez ma gyakorlatilag nem létezik, legalábbis a mecénási szó eredeti értelmében, ezt szeretném visszahozni. Nagyon nagy fába vágtam a fejszém, sok-sok évbe fog ez telni, de nekiláttam. A mecénás ugye magánszemély, aki úgy ad pénzt, hogy semmit, de semmit nem kér cserébe.

A jelenlegi gazdasági környezetben, elvárható a lakosságtól, hogy mecénása legyen a színházkultúrának?

Nem, de nem is a kispénzű emberektől várjuk a támogatást. Van  azonban egy széles réteg ma Magyarországon, jó hírű, ügyes vállalkozók, akiknek jól megy a bolt, rendben vannak a cégeik, és van profitjuk bőven. Én rájuk számítok elsősorban, őket szeretném megszólítani.

Szeretnénk, ha kialakulna egy olyan gondolkodásmód, mint amilyen volt régen, a múlt század elején Magyarországon. Az államosítás előtt szinte csak magánszínházak léteztek, és voltak még gazdag mecénások, akiknek fontos volt, hogy tegyenek valamit a társadalomért, kultúráért Sikk volt színházakat, művészeket, előadásokat támogatni. Ezért sem  tehetem meg azt, hogy mecénásokat keresek, majd utána olyan adásokat csinálok, amelyek senkit nem érdekel, csak engem.

Visszatérve a jegyárakra, meddig lehet emelni a belépők díjait?

Ez egy nagyon nehéz, érzékeny téma, folyamatosan sakkozni kell azzal, hogy meddig lehet emelni őket.  Ha 100 forinttal emelem, ha 500-zal az még belefér? Meddig mondja azt a néző, hogy még megveszi ezen az áron, és mikor érjük el azt a szintet, amikor már azt mondja, ez neki túl sok. Ezért is nagyon nehéz feladat magánszínházat működtetni, hiszen nekem 140 embert kell eltartanom hónapról hónapra, de figyelnem kell a közönség gazdasági terhelhetőségére is

Összesen hányad dolgoznak a kezed alatt?

Hatvan dolgozónk van, és nagyjából hetven-nyolcvan színészünk, társulatom nincs, pontosabban minimális számú színészünknek van állandó szerződése, a többség  számlaképes vállalkozó, de nagyon számítok rájuk és az egyeztetések alkalmával priorizálnak minket.

Jobban keresnek itt a színészek, mint egy állami, önkormányzati fenntartású színházban, ahová leszerződnek?

Igen, itt nagyjából 10 este alatt meg tudják keresni azt a pénz, amit máshol egész hónapban.

És mekkora gondot okoz a fluktuáció az adminisztratív, vagy a technikai állomány esetében?

A fluktuáció a színházi háttérszakmákban mindig nagy, hiányszakma a világosító, a hangosító, és óriási konkurenciánk a filmipar, de kevés az öltöztető, a kellékes is. Nagyon oda kell figyelmen éppen ezért a fizetésekre, piaci alapon számoljuk ki a béreket. Persze nem keresnek nálunk annyit, mint a állami fenntartású színházakban, de igyekszünk vonzó béreket kínálni, különben elmennek pénztárosnak a Tescóba.

Nem könnyű szakma ez, nem 8-tól 4-ig tart a munkaidő, mi hétfőtől vasárnapig dolgozunk, olykor még éjszaka, karácsonykor, szilveszterkor, ünnepnapokon is munka van. Ezt csak az csinálja, aki igazi megszállott, akit elkapott ez a világ, aki lojális a színházhoz, aki egy kicsit máshogy gondolkodik.

Fizetésen kívül mivel tudod még motiválni az itt dolgozókat, a munkatársaidat?

Tudjuk, hogy ez egy érzékeny közeg, rengeteg a botrány ebben a szakmában, ehhez képest nálunk óriási a nyugalom. Nálam fontos az, hogy szeressük egymást, hogy béke legyen, én nem vagyok egy hatalommániás. Foglalkozom a dolgozóimmal, jelen vagyok az életükben, a magánéleti gondjaikat is megoszthatják velem, én 140 ember pszichológusa is vagyok azt szoktam mondani. Rendszeresen vannak csapatépítőink is. 

HR-esed van?

Nincs külön HR-es pozíció, de én itt vagyok reggeltől estig.

Valami nagy álmod, egy előadás, amit szeretnél bemutatni?

Én azt gondolom, szerencsés embernek tarthatom magam, volt több nagy álmom, amiket sikerült megvalósítanom. Az egyik a Virágot Algernonnak volt, a Hölgyválasz jogaiért 15 évig küzdöttem és a Nagyvárosi fényekre pedig nagyon büszke vagyok. Abban hiszek, hogy minden évben be kell mutatnunk egy olyan produkciót, ami különleges, ami újdonság, ami csoda. Eddig ez még minden évadban sikerült.

Hány bemutatótok van évente?

Bár az állami támogatás csökkenése és a - kedvezőtlen gazdasági helyzetnek köszönhetően - a nézők kultúrára fordítható kisebb kerete miatt a bemutatók száma visszaesett – a korábbi 3-4 helyett most 2-3 premierünk van évente –, a cél továbbra is az, hogy minőségi előadásokat hozzunk létre, amelyek széles közönséget szólítanak meg.

Fotók: Gosztola Judit