Öreg, van Isten?

– Több mint 60 éve a magyar színművészet meghatározó alakja. Mikortól számítja magát alkotó embernek?

– Én már 12 éves borsodi kisdiákként arról ábrándoztam, hogy egykor időtálló, nagy tetteteket viszek majd véghez, de nemcsak a szülőfalum, hanem az egész ország, a nemzet dicsőségére. Bár a munkámat már a korábbi évtizedekben is elismerték igen rangos szakmai kitüntetésekkel, március 14-én a Parlament Kupolatermében a Kossuth-nagydíj átvételének ünnepségén a rám nem jellemző módon teljesen elérzékenyültem. Semmihez sem fogható érzés volt megélni a lélekemelő pillanatot a Szent Korona vonzásában. A falusi kisfiú, akit egykor a nagyapja tanított meg lovagolni, és aki már hatévesen bátran ülte meg a paripát az édesapjától kölcsönkapott, hátul összetűzött, férfiméretű huszármentében, teljesítette legtitkosabb vágyait.

– Nem félt felülni a lóra?

– Ilyenfajta félszegséget sosem ismertem. Meggyőződésem, hogy ezért vagyok még itt a földi világban…

– Mindig vezéregyéniség volt?

– Mióta az eszemet tudom. Édesapám kerékpárjára az iskola udvarán felültettem hat gyereket. Én voltam az untermann, vagyis a csoport legerősebb tagja, aki alul az embergúlát tartja. Bírtam. Az igazgató már akkor előre jelezte a templomból kilépő apámnak, hogy a fiából egyszer majd cirkuszos lesz. Majdnem igaza lett.

– A 2007-ben megjelent Kaszkadőr nélkül című önéletrajzi könyvében elmeséli, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára Várkonyi Zoltán és Básti Lajos vette fel, az osztályfőnöke Ádám Ottó volt, színészpéldaképe pedig Páger Antal. Vagány, öntörvényű, céltudatos fiatalemberként milyen kapcsolatot ápolt a mestereivel?

– Hihetetlenül felnéztem rájuk. A diploma átvételét követően Várkonyi, aki a mindenséget jelentette nekem, felajánlotta a tegeződést. Én addigra már több országosan is népszerű filmben bizonyítottam, de 22 éves vidéki gyerekként olyan zavarban voltam, hogy igyekeztem kerülni a közvetlen megszólítást. Páger Antallal filmen is, színházban is sokat dolgoztunk együtt. Mindig olyan akartam lenni, mint ő. Hatalmas tekintélye volt, még a páratlan presztízsű Várkonyi is mindent megtett, csak hogy a kedvét keresse. Hálás vagyok a sorsnak, hogy óriási, az egész későbbi pályámat meghatározó pillanatokat élhettem meg vele. Az egyik ilyen felejthetetlen momentum Gorkij az Éjjeli menedékhely című világhírű drámájához kötődik. Ő Luka, én Vaszka Pepel szerepét játszottam. Egymással szemben ültünk. Örökre az emlékezetembe véstem a pillanatot, amikor megkérdeztem tőle, hogy „Öreg, van Isten?” Ő egy ideig hallgatott, majd bölcsen azt felelte, hogy „ha hiszel benne, akkor van, ha nem hiszel, akkor nincs”. Nem sokkal később meghalt. Nagyon szerettem és tiszteltem is őt.

– Elmesélne egy sorsfordító eseményt a gyerekkorából is?

– Nagyon vágytam énekelni, de a karvezető kiállított a gyerekkórusból, amit vidéki diákként hatalmas szégyenként éltem meg. De az intézmény érzékeny lelkű igazgatója megérezte a fájdalmamat és azzal kárpótolt, hogy március 15-én én szavalhattam el a szülőfalumban Mezőkeresztesen a Nemzeti dalt. Olyan izgatott voltam, hogy az ünnepséget megelőző napokban aludni sem tudtam. Rövidnadrágban álltam a kora tavaszi csípős hidegben a községháza lépcsőjén, mégsem fáztam. Életemben először kaptam tapsot a közönségtől, amit soha nem felejtek el. Az a gondolat éltetett, hogy ezzel a verssel nekem még dolgom lesz. A kamaszkori megérzéseim beigazolódtak. Hat év múlva felvettek a főiskolára. Ezután negyedszázadon át szavaltam a Talpra, magyart, de már nem a falunak, hanem a világ magyarságának.

– Liliom, Jago, Bánk bán, McMurphy, Lucifer. Sok száz sikeres szereppel, rendezéssel a háta mögött meg lehet-e őrizni valamit a fiatalkori alázatból?

– A mások iránti tiszteletet, elismerést egy életen át meg lehet tartani és csakis így érdemes élni, mérhetetlen alázattal… A Száll a kakukk fészkére című drámának nemcsak a címszerepét játszottam el, de Kolozsváron meg is rendeztem a darabot. A premier után rengeteg csokrot kaptam, a kocsim színültig megtelt bokrétával, alig látszottam ki közülük. Egyenesen Mezőkeresztesre hajtottam, hogy a hála virágait a szüleim sírjára szórjam. Most is alig várom, hogy szabadnapom legyen és hazamehessek apámhoz meg anyámhoz elmesélni nekik, hogy megkaptam a Kossuth-nagydíjat. Keresztény, konzervatív magyar ember vagyok, nekem nagyon jó érzés hinni, hogy együtt örülnek velem, büszkék rám.

– Úgy látogat el a szülőhelyére, mint körülrajongott, Kossuth-nagydíjas színművész?

– Egyáltalán nem! Sokkal inkább olyan istenfélő keresztény emberként, aki hazatér. Meggyőződésem, hogy ahol nincsen istenlátás, ott elvadul a nép. Ugyanakkor a tény, hogy a magyarság a történelem során minden külső támadás ellenére kiverekedte magát a bajból, komoly reményre adhat okot. Szerencsére van egy olyan miniszterelnökünk, aki képes a megmaradás irányába vezetni ezt a büszke nemzetet…

– Soha nem akart külföldön szerencsét próbálni?

– Sokszor hívtak, de nem tudtam itt hagyni az édesanyámat, a hazámat. Erről az erős kötődésről az előző rezsimben indexre tett Sajó Sándor Magyarnak lenni című gyönyörű verse jut az eszembe. „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt. / Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; / Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, / Féltőn borulni minden magyar rögre, / S hozzátapadni örökkön-örökre!…”

– Bántja, hogy az elmúlt években a fiatalabbak közül sokan külföldre vándoroltak?

– Annyira, hogy az idősebb generáció nevében végtelenül sértve érzem magam, de ezért nem feltétlenül az ifjakat hibáztatom. Tisztában vagyok vele, hogy a konfliktusokkal teli világ voltaképpen kiszolgáltatottá tesz. Én, amíg csak lehet, igyekszem kitartani az utolsó pillanatig.

– 2012-óta tagja a nemzeti hovatartozását nyíltan vállaló Újszínház társulatának. A Kossuth-nagydíj átvételekor Dörner György színigazgató, egyben fiatalabb pályatársa segítette a pulpitusra. Kívülállóként nézni megható pillanat volt. Ön, akit a művészetkedvelők évtizedeken keresztül gyakran lóháton vágtatva, csatában virtuskodva láttak a filmvásznon, hogyan élte ezt meg?

– Mivel a gerincoszlopot tartó csigolyáimat 14 csavar tartja össze, jeleztem, hogy „nem bírok odamenni a kitüntetésért, Gyurikám”. Erre ő ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy „gyere, kapaszkodj a nyakamba, és én odaviszlek”. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Ugyanakkor örömömre szolgál az is, hogy dr. Varga Péter Pál gerincsebész, ortopéd szakorvos, aki a kezelőorvosom volt, szintén az állami ünnep alkalmából kapott Széchenyi-díjat.

– Megkérdeztem Dörner György színházigazgatót, úgy fogalmazott, hogy szívből rajonganak önért a teátrumban. Ugyanakkor megemlítette, hogy szerinte már régen a Nemzet Színészei között volna a helye. Mit gondol erről?

– Amikor Csurka István és Dörner György meghívott, szívesen mentem olyan közösségbe, ahol a nemzeti érzés prioritást élvez, ráadásul sorra nekem való, jó falatokkal kínáltak meg. Rögtön Kodolányi János Földindulás című darabjával debütáltam. Aztán jött a dr. Béres József életét bemutató dráma, majd Kocsis Istvántól Az áldozatban IV. Béla szerepe, illetve Nyirő József munkája, a Jézusfaragó ember, hogy csak néhány számomra kivételesen fontos alakítást, köztük főszerepeket említsek. Nekem egyáltalán nincsen hiányérzetem. Élvezem a kollégák teljes tiszteletét és megbecsülését, ami tagadhatatlanul nagyon jólesik.

– És az irigyei a tágabban vett színésztársadalomban?

– Engem nem érdekelnek az intrikák, annál én sokkal erősebb vagyok. Cselszövő kizárólag a színpadon, Jagóként és Luciferként szerettem lenni, mert azt játéknak fogtam fel. Szerencsére a legfontosabb morális döntéseim során soha nem hagytak cserben az ösztöneim, amikor a jó és a rossz között kellett választanom. Nagyon jó emberismerőnek tartom magam, igaz, ez a képesség a színészmesterséggel is óhatatlanul együtt jár. Ha mélyen belenézek az emberek szemébe, már tudom is, hogy őszintén viszonyulnak-e hozzám, valóban örülnek-e a sikereimnek.

– Jelenleg két darabban is játszik a Paulay Ede utcában, az egyik a kabaré hőskorát felidéző előadás (Kabaré Parisiana), a másik a Herczeg Ferenc azonos című regényéből készült Az élet kapuja című dráma. Hogyan viszonyul a ma is aktuális Herczeg Ferenc-alkotáshoz, amelyet egykor többször is jelöltek irodalmi Nobel-díjra?

– A cselekmény az 1500-as évek elejére röpít vissza bennünket. Bakócz Tamás, Esztergom érseke a bujaság világába merült Rómába utazik, hogy a haldokló II. Gyula helyére léphessen. Miközben a magyar egyházi vezető a pápaság megszerzéséért küzd, hazánk a török ellen vívja élet-halál harcát. Én Bramantét, a híres reneszánsz kori építészt játszom, aki valós személy volt, Michelangelo kortársa, a Szent Péter-bazilika kezdeti terveinek megalkotója. Ismét egy olyan vezéregyéniség a pályámon, aki irányt szab a többi ember számára. Szeretem ezeket a hősies jellemeket, seregnyi ilyen karaktert játszottam el karrierem során.

– Privát életéből is ismer hősöket?

– A falumbeli Molnár Gyula csodálatos ember volt. Sztálingrádnál mindkét lábát combtőből tépte le egy gránát. A 60 centiméteres hótakaró borította mínusz 40 fokos hidegben talán mindenki más feladta volna, de ő haza akart jönni a családjához. Hogy el ne vérezzen, elővette borotvaéles bajonettjét, szájába fogta és kettéhasította a puskaszíját, azzal kötötte el a sebeit, így menekült meg. Egy egész éjszakán át szenvedett jóformán segítség nélkül, de életben maradt. Itthon csapágyakon guruló kiskocsit fabrikált magának, azzal közlekedett.

– Nem teszi túl magasra a mércét, ha ilyen példaképeket választ?

– Dehogynem! Molnár Gyula története a „csak azért is megcsinálom” hozzáállás elszántságát tanította nekem életem minden nehéz pillanatában.

– Családjából is ilyen szemléletet hozott?

– Apám rendkívüli ember volt, nagyon szerettem. Egy londoni fesztiválra utaztam, amikor megkérdeztem, hogy mit hozzak neki ajándékba. Semmi mást nem kért, csak esőt. Imádta a földet, vérbeli gazdálkodó volt. Kora reggel felnézett az égre és megmondta, hogy milyen idő lesz aznap, gyűjthetjük-e a szénát. Szegény halálát is így lelte, amikor munka közben leesett a szénásszekérről. Táncoló lovak között találtuk meg, de egyik sem taposott rá. Ilyen epizódokból áll össze az életem… Egyre többet foglalkoztat a reinkarnáció gondolata. Az újjászületés lehetőségének eszméjével Ratkó Jóska, József Attila-díjas költő barátom fertőzött meg, akivel anno együtt jártunk fellépni irodalmi estekre. Lehet, hogy ha egyszer majd eljön az ideje, a sírversét is plagizálom. „Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mily alakban / költi fel őt az élet. / Könnyű, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett /– bogárka, búza lett-e – /vigyázok, rá ne lépjek.”

– Vágyakozna valahova?

– Legjobban emberként szeretnék újjászületni, talán Ázsiában, ahol még tiszta szívű kaukázusi emberek élnek. Egy fesztivál kapcsán jártam azon a vidékén Krencsey Marianne kolléganőmmel. Még ha más vallásúak is az ott élő emberek, mindig is érdekelt az őket körülölelő titokzatosság. Bár a helyiekkel nem volt közös nyelvünk, mégis valami csodálatos módon ösztönösen megértettük egymást. Az ilyen emberekkel nagyon könnyedén tudok lelki rokonságot érezni. Egyikük, egy 92 éves, alacsony kis vadászember rackabundával ajándékozott meg. Olyan szívmelengető érzéssel töltött el az irántam tanúsított rokonszenve és önzetlensége, hogy a kabátot jóformán le sem vettem magamról hazáig. Ez is életem egyik meghatározó pillanata volt.

– Bár a színészi repertoárja sokkal színesebb, de ha az utókor az ön által megformált erős, vagány, aljasságokra rá nem vehető, becsületes karakterekkel kapcsolná össze a nevét, mint amilyen Decsi Sándor a Sárga rózsából vagy Szaffrán Péter a Fekete gyémántokból, illetve Vavel gróf a Névtelen várból, akkor elégedett lenne?

– Igen, amennyiben az említett lajstromhoz hozzávesszük a páratlan magyar kulturális gyökerekre való tudatos építkezés misszióját, a hagyományok rendkívüli tiszteletét, megbecsülését és éltetését.

– Mindent megkapott az élettől, amiről egy férfi és egy művész álmodozhat. Úgy tűnik, hogy jóban van a Teremetővel…

– Valóban boldog ember vagyok, semmi mást nem kérnék az Istentől, csak további időt a földi létezésre, mert nagyon szeretek élni.