Magyar katonanevek az orosz hadseregben? Ez a magyar történelem eltitkolt fejezete, 150 éve hallgatnak róla

A mindenkori orosz állam, legyen az cári Oroszország, vagy diktatórikus Szovjetunió, sosem az emberi baráti jellegéről volt híres. Igaz, rendre vendégmarasztaló államról beszélhetünk, ugyanis ha a történelem során valakit elhurcoltak orosz földre, az rendszerint tartósan (hosszú évekre) vagy akár élete végéig is maradni kényszerült. Ugyan hagyomány arról értekezni, hogy a 19. század végéig egy másfajta módi dívott, de a bizonyítékok szerint egyáltalán nem kerülték az oroszok már az 1848-49-es eseményeket sem megtorlatlanul hagyni.  

Nehéz elképzelni, hogy a híresen önfejű Miklós cár megelégedett holmi nemzetek közti szerződés diplomáciai kötöttségével, miszerint köteles segíteni a Habsburgoknak. Az oroszok által egyébként is lenézett és gyengének tartott osztrákoktól a hivatalos történészi álláspont szerint nem követelték a hadifoglyok megtartását, csupán csak az orosz hadak ellátását kérték. És persze várták el teljes joggal. Igaz, az információk szerint még csak az elsöprő méretű moszkvai hadak élelemzését, fegyverrel való támogatását sem tudták végrehajtani Bécsből. 

Az orosz intervenció

Az oroszok 1849. nyarára csatlakozott be a magyar szabadságharc leverésébe, ám szinte minden erejével igyekezett úgy mutatkozni, mint aki csak szerződési kötelezettsége miatt jár a Habsburgok kedvében. Gyorsan tegyük hozzá, Miklós cár azért igencsak szimpatizált a sok tohonya osztrák vezetőhöz képest különleges Ferenc Józseffel. Évekkel a magyarok elpáholása után végleg megromlott a viszony Bécs és Moszkva között, amikor a diplomáciai buktatókra hivatkozva a Monarchia nem vette ki a részét a krími konfliktusból a cár hívószavára sem. 

Az pedig egyébként is bosszantotta Miklóst, hogy mennyire véresen zárták le a szabadságharcot az osztrák udvar félkegyelmű döntnökei a világosi fegyverletétel után. Történelmi tény, hogy a halálos ítéletek és súlyos büntetések után a cár nem is volt hajlandó fogadni az osztrák követet. Sőt, ezek után külön Bécsre tolt minden felelős döntést, így a hadifoglyok helyzetének kezelését is. A hivatalos iratok szerint nem került hadifogoly orosz földre, még a habzószájú kozákok által sem sikerült kurucokat magukkal vonszolniuk. 

Hazugság az egész, Petőfit is elvitték?

Azonban rengeteg beszámoló szól nyomtalanul eltűnt katonáinkról. A honvédek nem estek el, hanem ütközet közben eltűntek, s nagy valószínűséggel a cári birodalom távoli szegleteiben élték le életük maradékát. Egyes találgatások szerint így járt Petőfi Sándor is. A fiatal magyar költő a forradalom kirobbantásának kulcsembere volt, és mint harcoló katona vett részt a harcokban. Egy orosz támadás idején, a segesvári csatában veszett nyoma. Állítólagos szemtanúk látták meghalni, és így kerülhetett jelöletlenül, tömegsírba. Ám ez nem bizonyított, ahogy az a bizonyos "barguzini férfi" teória sem. Az szerint Petőfit egészen az orosz távol-keletig vonszolták magukkal. Burjátföldre került fogolyként, majd ott kellett letelepednie és családot alapítania Barguzinban.  

Felbukkant egy szabadságharcos veterán

Találgatások szerint azonban az elhurcolt magyar szabadságharcosokat később besorozták az orosz, majd utódaikat gyakran magyar családnevekkel a szovjet hadseregekbe. A Magyar hadifoglyok Szibériában című kötet szerint a szerzők, Szőke Zoltán és Székely Gyula egyaránt az Osztrák-Magyar Monarchia közös seregének kötelékében szolgáltak, és még az első világháború során találkoztak orosz földön olyan 80 éves aggastyánnal, akit még 1949-ben hurcoltak el Magyarországról külhonba. A meg nem nevezett öregúr már alig tudott anyanyelvén, de esti imádsága során még mindig magyarul szólt Istenhez. 

Akkor hová is tűnt Petőfi Sándor?