Az emberiségnek van jövője, de nem minőségi jövője?

Nagyon jól megfogalmazott a kérdés, köszönöm, mert ritkán közelítik meg így. Valóban nem a világ végéről beszélünk – ez egy helytelen megközelítés –, hanem alapvetően a megszokott életünk, mondjuk így: a modern életünk az, ami az elkövetkezendő évek, évtizedek folyamán alapvetően és mélységében átalakulhat. Valamilyen jövője mindenképpen lesz az emberiségnek, ez kétségtelen. De az a keretrendszer, amelyben megszoktuk, hogy élünk – például hogy folyik víz a csapból, van élelmiszer a hűtőnkben vagy a boltban, ideértve az energiát is – alapvető változásokon mehet keresztül. Azt gondolom tehát, hogy mindenképpen van jövője az emberiségnek, de azt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben minden ugyanúgy folytatódhat, mint eddig, én nem tartom megalapozottnak.

Akkor sem, ha hiszünk a fenntarthatóságban és teszünk érte? Ön szerint fenntarthatóságról már nem érdemes beszélni, mert ami most van, azt nem lehet és nem is érdemes fenntartani?

Megint csak nagyon jó a megfogalmazás. Magát a fogalmat lenne érdemes végre tisztázni. A fenntarthatóság alatt jelenleg a legtöbben a fenntartható növekedést értik. Azt gondolom, hogy mindenki számára könnyen belátható: végtelen növekedés nem lehetséges egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Ha csak az elvárt háromszázalékos globális GDP-növekedést nézzük, az azt jelenti, hogy a világgazdaság mérete 23 év alatt megduplázódik. Ahhoz pedig, hogy ezt megugorjuk, ugyanannyi energiára és nyersanyagra lenne szükségünk, mint amennyit az ipari forradalom kezdete óta elhasználtunk. Honnan vesszük ezt, egy olyan bolygón, ahol mindenből egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű áll rendelkezésre? A fenntarthatóság fogalma, ahogyan ma használjuk, valójában egy becsomagolt, „zöldre festett” megfogalmazása a status quo fenntartásának – annak a vágynak, hogy lényegében mindent ugyanúgy csinálhassunk tovább, mint eddig. Mert ez egyfajta „szent tehén”, amit nem lehet megkérdőjelezni következmények nélkül. Ez így nem fog működni. A fenntartható az, ami a természetben évmilliók alatt bizonyította, hogy az. Egy mókus a fán – az élete fenntartható. De ahogyan a modern globális ipari civilizációban az ember él – az nem.

Lehet, hogy a mókusok is sokan vannak, de mi biztosan nagyon sokan vagyunk. Viszont minden ember érték. Felesleges ember még nem született.

Ez még tabutéma globális szinten. Valóban sokan vagyunk – különösen, ha azt nézzük, hogy nagyjából kétszázezer évre volt szükség, hogy eljussunk egymilliárdig, majd mindössze kétszáz évre, hogy egymilliárdról nyolcmilliárdra növekedjünk. Tehát nemcsak a népesség száma, hanem a növekedés üteme is elgondolkodtató. De ami igazán fontos, az nem a „hányan”, hanem a „hogyan”. A tendencia ugyanis nem az, hogy mi, a fejlett világban igyekszünk úgy élni, mint a Száhel-övezet népei – hanem fordítva. Mindenki, aki megszületik ezen a bolygón, elvárja, hogy jobb élete legyen – ami a legtöbb esetben több fogyasztást jelent. Ha nyolcmilliárd ember úgy szeretne élni, ahogy mi Európában vagy Észak-Amerikában, azt a bolygó nem bírja el. Ha úgy élnénk, mint Namíbiában, lehet, hogy többen is elférnénk. A probléma tehát a fogyasztás léptékében, a hozzá kapcsolódó kibocsátásban és hulladékképződésben rejlik.

Mi marad nekünk, ha lemondunk a fogyasztásról és kilépünk a gazdasági növekedés iránti függőségből? Az ember talán a barlang óta ilyen életre vágyott, mint amit most élünk a Föld egy részén. Mi lenne helyette, ami ugyanilyen jó, de fenntartható?

Gelencsér András tanár úr mondta egyszer, hogy talán sohasem éltünk még ilyen jól – ugyanakkor sohasem éltünk még ilyen rosszul. Érdemes lenne újraértelmezni, hogy mit jelent a „jó élet”. A fejlett világban ez a fogalom jellemzően a minél többet, nagyobbat, szebbet és gyorsabbat jelenti – birtoklásként. Ez azonban hosszú távon nem fenntartható. Persze, ilyenkor gyorsan rásütik az emberre a „Great Reset”, „nem lesz semmid, és boldog leszel” címkét. De én őszintén hiszek abban, hogy a tudatos minimalizmus irányába való önkéntes törekvés minőségibb életet nyújthat. Kevesebb kacatot kellene cipelni, és az ember inkább szükségletalapon élhetne. Képes lenne megkülönböztetni, mi az, amire valóban szüksége van, és mi az, amit csak kívánságként él meg.

Ha mindenki csak azt vásárolja meg, amire tényleg szüksége van, akkor összeomlik a világgazdaság, és az emberiség fele éhen hal. Azokat a „kacatokat” valaki gyártja, szállítja, értékesíti – abból él.

Rátapintott a lényegre. Két út áll előttünk. Vagy mi magunk döntjük be az ipari civilizációt – óriási áldozatok árán, de bizonyos mértékig kontrollált módon –, vagy egyszerűen „tövig nyomjuk a gázt”, és lesz, ami lesz. Az első út – valljuk be – aligha reális. Nincs jele annak, hogy ebbe az irányba mozdulnánk. Sem a döntéshozók, sem az emberek nem hajlandók megfizetni az árát. A másik lehetőség tehát a folytatás – a növekedés mindenáron. Ebben az esetben nem kérdés, hova vezet az út. A gazdasági rendszerünk nem tud működni növekedés nélkül. A buborékot folyamatosan fújni kell. Nem lehet megállni. Nem úgy tervezték, hogy „most már elég szép, tegyük fel egy polcra”. Ha nem növekszik, akkor összeomlik. Az egyetlen kijelölt irány az előre – csakhogy ez a szakadék felé vezet.

Mit jelent az ön által használt „mélyalkalmazkodás” kifejezés hozzáállásban a gyakorlatban?

A mélyalkalmazkodás elsősorban értékrendbeli megközelítés. Nem a fizikai alkalmazkodásra helyezi a hangsúlyt – tehát nem arról szól, hogy legyen napelem a tetőn, és ne vigye el a cserepeket a 100 km/órás szél –, hanem arról, hogy a rendszereink fokozatos, egyre intenzívebb széteséséből fakadó problémák leginkább az emberek mentális egyensúlyát fogják megingatni. Az emberek többsége nem képes – vagy nem is akar – szembenézni a valósággal, mert nincs eszköze arra, hogy kezelje azt. Márpedig ha a többség így áll hozzá – és borítékolhatjuk, hogy így áll –, akkor amikor a valóság rájuk rúgja az ajtót, pánikba esnek. A pánikba esett tömeg pedig káoszt kelt, és a dominószerűen terjedő káosz egy nem kívánt társadalmi összeomláshoz vezethet. A mélyalkalmazkodás és az ebből kinőtt Cassandra Program célja az, hogy minél több embert konfrontáljunk a valósággal. Ha legalább elméleti szinten foglalkoznak a problémákkal, akkor kisebb eséllyel esnek pánikba. A rendkívül fontos döntéseiket pedig nem illúziókra, hanem a valóság ismeretére alapozhatják – saját maguk és szeretteik jövője érdekében.

Egy olyan konferencián beszélt, amelynek egyik témája a mesterséges intelligencia volt. Az ön által prognosztizált összeomlás szempontjából ez a technológia jelenthet megoldást, reményt, eszközt – vagy ez is csak az összeomlás felé vezető út egyik látványos állomása?

Személy szerint kerülöm a megoldás szót. Egy nemrégiben általunk kiadott könyvben szerepel egy találó mondat: a kényszeres megoldáskeresés a tagadás fügefalevele. Nem gondolom megoldásnak azt, amit sokan annak tartanak – vagyis hogy nevezzük át, fessük zöldre, de hadd élhessük tovább ugyanazt az életet. A mesterséges intelligencia valóban képes lehet olyan javaslatokat tenni, amelyek emberi gondolkodással nem feltétlenül állnának össze belátható időn belül. De lényegében eddig is számos eszköz, gép, algoritmus és szoftver állt a rendelkezésünkre, amelyek segítettek volna – mégsem történt érdemi változás. Az MI is csak javasolhat. Ha helyettünk kezd dönteni, akkor már egy másik világban élünk. A mesterséges intelligencia valójában nem más, mint bármely más eszköz: olyan, mint a balta vagy az atomenergia. A kérdés az, mire használjuk. És itt nem a gépektől, hanem az emberektől tartok. Attól, hogy milyen döntések születnek majd a legfelsőbb körökben, amikor – ahogy egyre több szakember fogalmaz – eluralkodik az „elitpánik”. Attól tartok, hogy akkor megpróbálnak majd „megmenteni” bennünket saját magunktól – és abból nem sok jó sülhet ki. A mesterséges intelligencia nyilvánvalóan olyan változásokat indít el, amelyek ma még beláthatatlanok. Szakemberek szerint százmilliós nagyságrendben tűnhetnek el munkahelyek. Az MI-kutatók fele szerint 10 százaléknál is nagyobb az esély arra, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése túllép rajtunk. Összefoglalva: a polikrízis egy elképesztően összetett problémahalmaz, amelyben az MI fejlődése nem megoldás – hanem egy rendkívül gyorsító tényező lehet.