Nincs mag-Orbán – így magyarázza meg Haraszti Miklós nyakkendős minimemoárja Orbán Viktort

„Orbán révén most megint önmagát falja fel a kivívott szabadság. Azt hittük, védelmet nyújt majd a csodálatos újítás, hogy a jogállamot békés tüntetésekkel és megegyezésekkel vívtuk ki. De újított Orbán is: nemcsak a forradalom lehet erőszakmentes, hanem a hatalom kisajátítása is.”

Ez csak az egyik figyelemre méltó gondolatmenet Haraszti Miklós minimemoárjában. A kádári Magyarország demokratikus ellenzékének egyik vezéralakja, a néhai SZDSZ alapítója, az egykori parlamenti képviselő „Orbán Viktor nyakkendője” címmel írta meg röviden-velősen a harmadik magyar köztársaság elmúlásának történetét. A HVG Könyvek által kiadott karcsú kötetben – száz szellős könyvoldal sincs az egész, igaz, van hozzá kifejezetten szellemes szerkesztői szószedet is, amiből nem csupán azt tudhatja meg az olvasó, hogy ki volt Antall József vagy Tölgyessy Péter, hanem azt is, hogy a nyakkendő „az európai férfiak turbánja, amelyet nem a fejükön, hanem a nyakukon viselnek” – a szerző az évtizedek óta közszájon forgó nyakkendőmítoszt járja körbe a terjedelemhez mért alapossággal. Oka is van rá, joga is van hozzá: az anekdota szerint éppenséggel ő volt az, aki egyszer régen odalépett Orbán Viktorhoz, és megigazította a lánglelkű forradalmár csáléra kötött kravátliját. Az ifjú rendszerváltó úgymond annyira felhúzta magát a lekezelő gesztuson, hogy rögvest eldöntötte, kesztyűt hajít a nagyképű liberálisok arcába, nem megy tovább velük, inkább fasizálódik, és amint teheti, autokrata lesz.

A sztorit nyilván mindenki ismeri, számtalan újságcikkben, beszélgetésben, könyvrészletben emlegetik fel különböző – jó nevű, jó tollú – szerzők és interjúalanyok. Arról nem beszélve, hogy sokszor idézett költemény is költődött róla, Kemény István Nyakkendő című műve 2011-ben, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szárba szökkenése idején jelent meg az Élet és Irodalomban.

A megannyi említés magától értetődően ideális táptalajt biztosít, hogy egymástól részleteikben eltérő variánsok és alvariánsok bukkanjanak fel és terjedjenek a közönség köreiben. Pláne, hogy az egyik érintett soha nem beszél a történetről – hogy is tehetné, ő lenne a megalázott fél, és ez karakteridegen –, de a másik sem bizonyult szószátyárnak ez ideig.

Haraszti Miklós most úgy döntött, tiszta vizet önt a politikatörténeti pohárba.

Mielőtt leleplezném az igazságot – nem krimi ez, nem tilos szpojlerezni, ezzel együtt még nem döntöttem el, hogy legyen-e leleplezés tényleg –, előbb muszáj tisztáznunk, hogy mely körökben van az a közszáj, ahol a sztori forogni szokott.