Még mindig semmi?
Nagyon szarul állok, utoljára tavaly októberben volt szexuális együttlétem férfival. De még van hátra négy hónap, bármi megtörténhet. Én mondjuk már annak is örülnék, ha a beszélgetésnél közelebb kerülnék egy pasihoz, aki tetszik. A Hogyan találtam meg a férjemet 2025 júliusáig? projekt weboldalát frissítgetni viszont nagyon élvezem, és érdekes figyelni, hogyan alakul át. Ahogy mennek a hónapok és változnak bennem az érzések, úgy változik az oldal fókusza is. Ha most valaki megnézi, inkább egy belső utazást lát, nem a fiúzást, a randikat, azt, hogy találkozom srácokkal; korábban inkább ezekről volt szó. De az eredeti cél is az volt, hogy őszinte legyek és betekintést engedjek az életembe. Fontos döntésem volt, hogy nem hamisíthatom meg a bennem zajló folyamatokat. Van, amikor azt érzem, jól nézek ki, kicsattannak az energiáim, jobban nyitott vagyok az ismerkedésre, most viszont inkább magamba nézek: privát és családi események történnek, nem erőltetek tehát az oldalra szerelmi sztorit.
Volt, hogy valamit csak azért tettél vagy mondtál, hogy jó sztori legyen belőle az oldalra?
Nem akarok hazudni, volt pár alkalom, amikor ez is benne volt a dologban. Pár hete voltam egy döbbenetes, szürreális ismerkedős esten; nem volt bennem hamis remény, hogy rátalálok a szerelemre, mégis meg akartam nézni, milyen ez. Amikor regisztráltam, tudtam, hogy ez legfeljebb egy érdekes sztori lesz, amiről beszámolhatok, nem egy valódi randiszituáció.
Sztereotip leszek, de a harmincas, pesti MOME-s lányokról az utolsó, ami az ember eszébe jut, hogy férjet keresnének. Fontos neked a házasság?
Örülök, ha találok egy embert, akivel egy monogám kapcsolatban le tudom élni az életem és a férjemnek hívhatom. De ez csak egy kifejezés a mögöttes lényegre: őszinte, mély kapcsolódás egy másik emberrel, amit meg tudok élni.
próbálom emlékeztetni magam, hogy mit szeretek az életemben, mert a depresszió ebben nem annyira partner. (Richolm Orsolya/0419.love)
Létezik ilyen, hogy egy ember mellett, évtizedekig? Korábban beszéltél róla, hogy komoly dilemma nálad, hogy folyamatosan szükséged van a visszajelzésre, és nem biztos, hogy működik, hogy csak egy ember szemén keresztül látod magad.
A kérdés, mennyire hajlandó kompromisszumot kötni az ember, képes-e egy kicsit elveszíteni a szabadságát. Sokan – több barátom is – úgy tekintenek a monogámiára, hogy az egészségtelen, de szerintem van az a szintű önismeret és érettség, amivel az ember már nem tartja veszélyesnek a monogám párkapcsolatot.
Nem azt látják, hogy mit vesz el, hanem hogy mit ad hozzá az életükhöz.
Az önmegértés fontos állomása is: az ember itt már olyan szinten kielemezte a saját érzelmi világát, hogy képes őszintén tekinteni a másikra. Ott kezdődhet az a kapcsolódás, amivel egymást építjük, és ami nem arról szól, hogy a másik által próbálom meggyógyítani magam, vagy hogy elvárok tőle valamit. Nézd, én a húszas éveimben, hogy is mondjam, intenzív életet éltem, Pécsett, ahol tanultam, a város összes pasijával volt valami ügyem. Kiéltem minden izgalmat, szexuális kísérletezést, most pedig azt érzem így, harmincon túl, hogy nagyon kellett ez ahhoz, hogy megismerjem magam, a határaim, az igényeim, azt, hogy milyen helyzetben tudok ártani valakinek, és milyen helyzetben tudok segíteni, harmonizálni. Most pedig feléledt bennem az igény, hogy nem ezt az életet szeretném élni. Inkább kipróbálnám azt az ijesztő helyzetet, hogy túllépek saját magamon. Vicces ez, mert a weboldal csak rólam szól, de közben ez is egy eszköz ahhoz, hogy ezt elérjem.
Ez az az „intenzív” élet, amiért a pasik megveregetik egymás vállát, de ha egy nő él így, lekurvázzák, és mintha te is negatívan említetted volna. Van benned szégyen?
Minden egyes élményemre boldogan emlékszem vissza, akár negatív kimenetelű volt, akár pozitív. Imádom ezeket a giccses kérdéseket, amiket a filmekben is hallunk, hogy „ha visszamehetnél az időben mit változtatnál meg az életeden?”. Én tudom: semmit. Nagyon örülök, hogy úgy alakultak a dolgaim, ahogy. Ott és akkor úgy éreztem, szeretném felfedezni a világot, ebbe pedig beletartoznak a különböző férfiak, élethelyzetek, családok, akikkel rajtuk keresztül találkoztam. Az emberek sokszor hajlamosak a nőket kritizálni, az internet is tele van ezekkel az incelposztokkal, amik arról szólnak, hogy a nők kiélték magukat, szeretnének letelepedni, és csodálkoznak, hogy ezek után senkinek sem kellenek. Ez hülyeség. Az a fontos, hogy az ember minden helyzetben úgy élje az életét, ahogy a megérzései mondják neki. Szerintem azzal sincs baj, ha egy nő idősebb korában is így él, ameddig nem árt a másiknak, amíg nem sérti meg az érzéseit, határait. Szóval nem, nem bánok semmit. Az összes kudarc, az összes jó élmény kellett ahhoz, hogy olyan ember legyek, mint most. Hálás vagyok ezeknek a fiúknak.
Arról is nyíltan beszélsz, sokáig egy családos ember szeretője voltál.
A legklasszikusabb, tankönyvi szeretői viszony volt valaha. Adott a férfi, aki az elmondása alapján már nem érzi jól magát a házasságában, sőt, „igazából már nincsenek is együtt”, szóval a szokásos dumák. Persze kiderült, hogy erről szó sincs, miután találkoztunk, hazament és folytatta szépen az életét. Mindig akkor találkoztunk, amikor neki volt jó.
Amíg kavartunk – egy-másfél év, megszakításokkal – én, esküszöm neked, soha nem láttam őt napfényben.
Rajtra készen ücsörögtem otthon, hátha rám ír hajnali egykor, hogy „na figyi, akkor találkozunk, vagy mi legyen?”. Ha nem voltam elég gyors, nem láthattam. Ha én kezdeményeztem, nem volt nyitott. Úgy éreztem magam, mint egy asszony, aki otthon várja a háborúban harcoló férjét. Sok volt a rejtély, a titok, a lopott órákban viszont nagyon szerelmes volt, a csillagokat is lehozta az égről.
Átvertek?
Igen, de engem sem kell sajnálni, tisztában vagyok vele, hogy a pasi, aki félrelép, görény ugyan, de a szerető is lehetne egy fokkal okosabb. Egyrészt jobban meg kellett volna néznem a körülményeket, több kérdést kellett volna feltennem, szimatolnom, hogy mennyire tiszta a terep. A legjobban azért haragszom magamra, hogy hagytam magam beleszerelmesedni ebbe a fiúba. Minél szerelmesebb az ember, annál nagyobbat koppan és annál nehezebben tud majd kijönni. A legnagyobb lecke tehát, hogy ezentúl nem lehetek ennyire idióta.
a kisüzemben odamentem egy helyes 40+-os férifhez, akivel vibeoltuk egymást, majd kiderült házas, gyerekkel. nem annyira megy nekem ez a ráérzés. (Richolm Orsolya/0419.love)
Ma már nem is lehetnél?
Szerintem nem. Annyira fájó, traumatikus volt az élmény, és olyan sok ideig tartott – és talán még tart is – ennek a lecsengése, hogy azt el sem tudom mondani. Sok szakításon túl vagyok már, de itt konkrétan azt éreztem néha, hogy beleőrülök. Nem csak arról szólt ez, hogy belekerültem egy hülye helyzetbe, és aztán megszívtam, hanem arról is, hogy belevetítettem a srácba egy csomó meg nem küzdött és meg nem nyert csatát a szüleimmel, amik gyerekkorból ragadtak be. Szeretek szenvedni, úgy tűnik: a szívfájdalom nagyon megvisel, de ha őszintén néz rá az ember, képes a kíméletlen szembenézésre. „Pontosan miért is fáj ez ennyire? Miért is akartam belemenni? Miért nem léptem ki, amikor kiderült, hogy hazudott nekem?” Ezernyi kicsi kérdés, amiket, ha akkor lenyel az ember, és csak később jönnek elő, egy fokkal okosabbá válik a saját érzéseivel kapcsolatban, még ha egy kicsit ki is ég közben.
Mit gondolsz, miért nem léptél ki időben?
Folyton megszakította a szeretetet, csak néha-néha jöttek a jelek, nem folyamatosan, mint egy egészséges párkapcsolatban, mintha csak apró és ritka ajándékok lettek volna, amit odalökött a másik – mindez nagyon-nagyon addiktív. Kérdezték a barátaim is, hogy ha ennyire nem tisztel a másik, miért maradok vele; sok fájdalmas nap kellett, mire összeállt, hogy az apukám eszméletlen nárcisztikus volt, alighanem bipoláris-depressziós is, kiszámíthatatlanul viselkedett, sosem lehetett tudni, mikor akad ki.
Ha tehát valaki nem tisztel, hazudik, eltűnik, aztán előkerül, akkor én azt érzem, hogy ez a szeretet.
Nagyon fájdalmas volt rájönni, hogy miért hagyom magam megalázni újra és újra. Ezért sem gondolom, hogy képes lennék belemenni ilyesmibe még egyszer: így, hogy tudom, hogy addiktív ez az érzés, már idejében jön a szégyen, a gondolat, hogy „figyi, Orsi, tényleg megint meg akarod magad aláztatni?”. Muszáj a rádöbbenéssel kezdeni is valamit: gyakran felmentjük a nárcisztikusokat azzal, hogy „de legalább tud róla”, és hagyjuk, hogy életük végéig takarózzanak a saját traumáikkal. Ez rám is igaz: most, hogy rájöttem az összefüggésekre, arra, hogy egy ilyen kapcsolat nekem olyan érzést ad, mintha az apámmal játszanék, változtatnom is kell. Ha nem tennék semmit, hanem takaróznék az apámmal való kapcsolatommal, az nagyon gáz lenne. Felismertem, kimondtam – és most kell úgy dönteni, hogy nem lépek bele ugyanabba a pocsolyába. Ahogy egy haverom szokta mondani, ideje a nagyobb ellenállás irányába menni.
Fotó: Neményi Márton
Te szakítottál?
Se veled, se nélküled kapcsolat volt, egyszer én léptem ki, egyszer ő, soha véget nem érő hülyeség volt az egész. Ő volt, aki kimondta a végső nemet, visszament a családjához, és nem haragszom rá ezért. Én tényleg örülök, ha újra egyesülnek, boldogan leélik az életüket, ugrálnak a szivárvány alatt a réten. Azért vagyok csalódott és mérges egy kicsit, mert elhitette velem, hogy ebből lehet több. Néha már azon ábrándoztunk, hogy saját családot alapítunk, jöhet a gyerek, szerelmesek vagyunk. Ha ezzel nem mossa át az agyam, kevésbé érezném igazságtalanságnak az egészet.
A weboldaladon említetted, hogy ezek után volt egy éjszaka, amit végigdumáltatok a feleségel.
Nagyon érdekes volt. Annak idején kiderült számára, hogy együtt vagyunk, mi pedig még ezek után is folytattuk. Sosem volt egyenes a srác, sosem mondta el, hogy pontosan mi történik otthon, miről beszélnek, egy láthatatlan térben tapogatóztam, miközben a nő tudott rólam. Miután kilencvenedszerre is szakítottunk, és nem beszéltünk pár hónapja, teljesen véletlenül futottunk össze. Én akkor már tudtam, hogy tud rólam. Egy nagyon jó barátommal beszélgetett éppen, a haveromat, akivel ott voltam, megkérdeztem, szerinte jó ötlet-e odamenni, tisztázni a helyzetet. Kíváncsi is voltam, az ő kapcsolatuk kívülről kész lázálomnak tűnt. Végül odamentem hozzá, nagyon örült és négy órán át beszélgettünk, hajnalig.
A végére mintha sisterhood alakult volna, végre megértettük a másikat, azt, hogy ugyanannak a srácnak a hálójában vagyunk.
Többször bocsánatot kértem tőle, elmondtam, hogy sajnálom a helyzetet. Volt annyira érett és felnőtt, hogy tudta: a srác volt az, aki nem viselkedett tisztességesen sem vele, sem velem.
Szerinted változtak, érzékenyültek a férfiak, mióta randizni kezdtél? Mégiscsak volt egy #metoo és sokan elsajátították a terápianyelvet is.
Nem nagyon vettem észre, hogy változott volna a helyet, de én alapból a fura, nehéz természetű fiúkat vonzom be. Nehéz bármit mondani általánosságban, aki eleve érzékeny és empatikus, az magától is tisztelettudóan bánik a nőkkel, akik viszont útközben jöttek rá, hogy van bennük nárcisztikus hajlam, az jó eséllyel továbbra is abban a tudatban élnek, hogy milyen vagány dolog, hogy félvállról vesznek mindent.
találkoztam a volt szeretőmmel, aki csak le akart cseszni, hogy beszéltem a feleségével. így lefeküdtem az eltés sráccal (aki a volt szeretőm mellett lakik, hol máshol). (Richolm Orsolya/0419.love)
Ha randizol, szólsz, hogy van egy blogod, amin lehet, hogy fent lesz a sztori?
Igen, rögtön az elején. Nagyon érdekes, de mind lelkesek, örülnek, hogy foglalkozom velük. Amikor bejegyzést készítek, a saját érzéseimre figyelek, nem a srácot minősítem: ez nagyon fontos, el is szoktam mondani. Kíváncsiak, hogy bennem hogyan csapódik le az ő hatásuk, ezzel tükröt kapnak, viszontláthatják magukat. Több poszt annyira az érzéseimről szól, hogy ki sem derül belőle, hogy egy randi váltotta ki, ezt csak ketten tudjuk, a srác is inkább a dátum alapján. Érdekes élmény nekik látni, hogy a másik mit szűrt be belőlük. Nincs bennük sem szereplési vágy, sem para, hogy „úristen kikerülök egy weboldalra”, csak kíváncsiság, hogy egy másik ember – aki ezúttal Richolm Orsolya – mit lát belőlük.
Keresnek idegenek, hogy „hallom férjet keresel, itt vagyok”?
Igen, sok-sok levelet kapok. Amikor elindult a weboldal, inkább történeteket küldtek, hogy ők hogy élik meg a randizást, pedig nem is volt ilyen felhívás. Mégis terepet kaptak, hogy kiöntsék a lelküket egy vadidegennek. Mostanában érkeztek be a randis felkérések, de azok is cselesen.
Azt hittem, kapok majd egy csomó dickpicet, és hogy trollok írnak majd undorító hangnemben, de nem ez történt.
Nagyon kedves és tisztelettudó mindenki, először mindig csak diszkrét üzeneteket kapok arról, mit jelent nekik ez az oldal, és csak utána kérdezik meg, van-e kedvem találkozni.
Van?
Egy jó részük ötvenes-hatanvas férfi, nem az eseteim. Maradjunk ennyiben.
A társkereső appok szóba sem jöhetnek?
Néha megpróbálkozom velük, de mindig azonnal lesz egy nagyon furcsa érzésem, szégyellem magam, mintha balfasz lennék. Ez nem minősíti azokat, akik használják őket, de nekem akkor is ez az érzésem. Biztosan azért, mert régen a legvadabb, leglehetetlenebb módokon ismerkedtem, odarohantam a sráchoz a buszon, leszólítottam a vonaton, ilyenek. Ez az energia, a fizikai kémia olyan jó, olyan sok örömmel tölt el, hogy a mobilon pötyögéssel nem tudok mit kezdeni. Elveszi a vadászat szépségét.
Animáció szakon végzel a MOME-n és a weboldalon is kis, rajozolt mozgóképek kísérik a posztokat. Lesz a végén film?
Nem lesz. Mindig a szívemre, a zsigereimre hallgatok, követem a megérzéseimet, azt pedig már az elején éreztem, hogy ez egy weboldal lesz, független a közösségi médiától, és nem szeretnék összefüggő filmet. Zine, kiállítás, performansz talán lesz, de más nem.
egészségtelenül bele vagyok pörögve megint a régi emlékekbe. (Richolm Orsolya/0419.love)
Kicsit olyan érzés volt olvasni és nézni, mintha a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan női változatát látnám. Cél az, hogy megmutass egy generációs élményt?
Igen! Eleve imádom a millienniál kifejezést, használom is, amikor csak lehet, szeretem, hogy egy ekkora csoporthoz tartozhatok, a „90s kids lore” az enyém, nosztalgikus mémek Crocról, Frogger 2-ről és Bravo Magazinról, ilyenek. Annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a szülei még nem voltak akkora májerek az önismeret terén, mi pedig – legalábbis az én összes haverom, osztálytársam, ismerősöm – foglalkozunk a mentális egészségünkkel, próbálunk másképp élni, másképp nevelni a gyerekeinket, mint a szüleink. Büszke vagyok, hogy igyekszünk elvágni a generációs traumát, hogy vagyunk elég bátrak, hogy végigmenjünk a fájdalmas és nehéz önismereti úton. Jó érzés, hogy képes vagyok állításokat tenni a millenniál generáció hangján, örülök a hálás üzenetekért, hogy mennyire értik, amiről írok, hogy ők is szenvednek, depressziósak, én pedig egy kicsit segítek rajtuk a magam önazonos és humoros eszközeivel.