Borsi Flóra: „Mindenáron nyomot akartam hagyni a világban"
Borsi Flóra még csak 32 éves, de már önálló életmű áll mögötte, a világ minden táján állít ki, itthon viszont csak egy szűk réteg ismeri a munkásságát. Olyan szürreális, egyedi fotókat alkot photoshoppal, amelyek tematikusan az identitásra, kapcsolatokra, érzelmekre és álmokra összpontosítanak. A legtöbb képen ő maga szerepel, és bármivé át tudja magát és a testét alakítani, álomszerű jeleneteket, gondolatokat, érzelmeket komponálva
Ezeket láttad már?
Borsi Flóra fiatalon szembesült a mulandósággal, amikor jóindulatú daganatokat diagnosztizáltak nála. A halandóság gondolata hatalmas félelmet ébresztett benne, és elhatározta, hogy mindenáron nyomot akar hagyni a világban, amire a fotográfiát találta a legtökéletesebb eszköznek.
A fotózás volt a gyerekkori álmod? Mikor és hogyan jutott eszedbe, hogy ilyen szokatlan stílusú fotókat készíts?
Már egészen kicsi koromtól kezdve a művészet érdekelt a legjobban, bár sok minden más is vonzott, ez volt az, ami igazán megmaradt bennem. A fotográfia és a képi manipuláció azonban csak később vált meghatározóvá az életemben. A Photoshopot 11 éves koromban kezdtem el használni – a nővéremtől kaptam egy másolatot –, és egy nyári szünetben választanom kellett, hogy a Sims-szel játszom, vagy inkább a Photoshop világában merülök el. Hálás vagyok, hogy az utóbbit választottam.
A fotózás 13 éves koromban kezdett komolyabban foglalkoztatni, részben édesapám hatására, akinek ez az egyik hobbija. Eleinte csak tinédzserkori önarcképeket készítettem és rajongással figyeltem a fotósokat, akiket rendkívül menőnek tartottam. Az igazi áttörés azonban akkor történt, amikor nyertem egy digitális fényképezőgépet – ez hatalmas dolog volt számomra. Valahogy az élet, vagy nevezhetjük akár a gondviselésnek is, egyértelműen ebbe az irányba terelt.
Ekkoriban diagnosztizáltak nálam jóindulatú daganatokat, ami óriási törést jelentett. Hirtelen szembesültem a múlandósággal, a halandóság gondolata pedig hatalmas félelmet ébresztett bennem. Mindenáron nyomot akartam hagyni a világban, és úgy éreztem, hogy erre a fotográfia a legtökéletesebb eszköz. Különösen az önarcképek világa ragadott meg, mert ebben találtam meg azt a formát, amely a legőszintébben kifejezte az érzéseimet és ami egyfajta katalizátorként segítette a lelki gyógyulásomat.
Egy kiállítás, amit neked is látnod kell: híres nők portréit varrta meg a magyar képzőművész, aki nyugdíjasként kezdett alkotni
Ekkor realizáltam, hogy a valóság számomra nem elég. Nem akartam szimplán portré- vagy divatfotós lenni – ennél mélyebb kifejezésmódra vágytam. Egyre inkább a szürrealizmus, az érzelmek és az álmok szimbolikus ábrázolása kezdett foglalkoztatni.
Mikor kezdtek el keresetté válni a fotóid és hol? Itthon vagy külföldön kapták fel először a képeidet, a munkásságodat?
Az első kiállításom még a Szent László Gimnáziumban volt, mivel rajz tagozatos osztályba jártam, és minden diáknak lehetősége volt saját kiállítást rendezni. A Moholy-Nagy Egyetem fotográfia szakán végeztem, ezt követte Anyukám munkahelye, ahol először láttam jó minőségben a képeimet, ott volt az első független kiállításom. A nemzetközi áttörés 2014-ben érkezett, amikor először hívtak meg Amerikába kiállítani. Ez volt az első komolyabb tárlatom egy intézmény szervezésében, amely a detroiti Museum of New Art falai között valósult meg.
Magyarországon nehezebb volt megmutatni a munkásságodat?
Itthon rendkívül nehéz volt elfogadást találni a Photoshop és az önarckép műfajában. A magyar művészeti szcéna kezdetben inkább kívülállóként tekintett rám, mintha egy olyan területre próbálnék belépni, ahová nem lenne jogosultságom a függetlenségem miatt. Ez egy hosszú és küzdelmes folyamat volt – és bizonyos szempontból még ma is az. Ezt követően kiállításaim voltak többek között Londonban, Párizsban, New Yorkban és Kínában, de az első lépést az amerikai meghívás jelentette.
Mennyire hittél abban, hogy amit alkotsz, az sikeres lehet, pláne az egész világon?
A hitem mindig elkísért, de soha nem azon alapult, hogy sikeres lehetek. A siker önmagában rendkívül szubjektív fogalom és a mai napig nem tudom pontosan meghatározni, mit jelent számomra. Folyamatosan elégedetlen vagyok magammal, az alkotásaimmal, az életemmel és azzal, ahol éppen tartok.
Amit viszont mindig éreztem, az egy belső erő, amit nem tudok racionálisan megmagyarázni – talán isteni sugallat –, egyfajta belső bizonyosság, hogy ezzel kell foglalkoznom. A legmélyebb hitem mindig abban volt, hogy képes vagyok rá (szó szerint) és hogy ez az én utam. Az alkotás olyan tüzet lobbantott bennem, amit semmi más nem tudott felébreszteni. Maga a folyamat tölt el egy múlni nem akaró izgatottsággal és egyszerre a végtelen nyugalommal. Ez egy meditatív, alfa állapot.
Ez abból fakad, hogy érzem: amit csinálok, az a dolgom, hogy erre születtem. Azt hiszem, az életben a legmegnyugtatóbb dolog az, amikor megtalálod, amit igazán szeretsz, és egyszerűen csinálod. Ez az érzés semmi mással nem pótolható.
Szívesen szerepelsz te magad is a képeken, miért?
Valójában egyáltalán nem szerepelek szívesen a saját képeimen – sokkal inkább mással dolgoznék. Mégis érzem, hogy van bennem egy olyan intuitív őszinteség és egy szakrális energia, amit kizárólag én tudok közvetíteni a képeimen keresztül. Azokat az érzelmeket és szimbólumokat, amelyeket a lelkem legmélyéről kapok, csak én tudom őszintén átadni és hitelesen megjeleníteni. Ha más ember állna a helyemben, az inkább az érzések eljátszása lenne, mintsem valódi kifejezés.
Éppen ezért, amikor másokat fogok fotózni – amit most tervezek elkezdeni –, nem fogom rájuk erőltetni a saját koncepcióimat. Ehelyett beszélgetni szeretnék velük az életükről, és olyan módon megjeleníteni az érzéseiket, mintha médium lennék – egy eszköz, amin keresztül manifesztálódhat a lelkük mélyebb világa. Elsősorban azokat a rejtett aspektusokat szeretném feltárni, amelyekről a társadalom nem beszél, vagy amelyeket tabuként kezel.
Ugyanakkor számomra ez nem egy szexuális töltetű önkifejezés – nem az ilyen típusú "magamutogatás" ad jelentőséget számomra. Hiszem, hogy sokkal nagyobb hatású dolog egy ember lelkét megmutatni, mint testiségen keresztül kifejezni magamat. Ezért sem értem, amikor azt pedzegetik, hogyha nincs rajtam ruha egy képen, akkor az miért van úgy, mert baromira nem ez a lényege annak a képnek. A legősibb művészek is sokszor használták a meztelenséget, mert az emberi test az egyik legszebb dolog a világon, és ezt a ruha csak elrontja.
Itthon milyen gyakran kapsz felkéréseket kiállításra? Hányszor állítasz ki egy évben itthon és külföldön?
Magyarországon egy kezemen meg tudom számolni, hányszor állítottam ki – és egyetlen ujjamon, hányszor voltam olyan szakmai közegben, amely valóban méltó volt hozzám és a munkámhoz. Külföldön ennek az ellenkezőjét tapasztalom: évente több kiállításon veszek részt, míg itthon jó, ha öt évente egyszer kapok lehetőséget. Magyarországon a fotómanipuláció és a fotográfia, mint médium, még mindig rendkívül archaikus megítélés alá esik.
Az intézményi szinten uralkodó szemlélet nem kedvez a digitális vizuális művészeteknek – sokan nem is tekintik művészetnek ezt a formát. A munkámat a többségük csupán egy látványos manírnak vagy önfényezésnek tartja, miközben a világ más részein egyértelműen megbecsülnek. A magyar intézményi szféra 99%-a nem ismeri el a munkámat művészetként – de az az 1%, aki valóban látja, hogy ki vagyok és mit képviselek, az hatalmas erőt ad. Mert, ha van akár csak 1% remény, az számomra már elég.
A hazai szakma hogyan reagál rád?
Erre válaszolni számomra fájdalmas, de pont ezért jó. Tudom, hogy egy igazán erősnek mutatkozó ember talán nem ismerné ezt be, de én igen. Nem azért fáj, mert hibásnak érezném magam vagy másokat, hanem mert érzékenyen érint az igazságtalanság. A magyar művészeti szakmán belül sajnos rengeteg ilyet tapasztaltam. Létezik egy belső kör, ahová én nem jutottam be – és őszintén szólva én nem is akarok.
Amikor tinédzserként elkezdtem alkotni, úgy reagáltak rám, mintha egy eltiprandó kártevő lennék. Olyan kommenteket kaptam, amik között még az életem veszélyeztetésére vonatkozó fenyegetések is szerepeltek. Szinte rám zúdult a szakma haragja – pedig én csak egy lány voltam, aki szerette magát fotózni (mert introvertált és félt az emberektől) és imádott egy szürreális, Photoshop-alakította világot teremteni.
Ez számomra azért volt különösen fájdalmas, mert olyan gyűlöletet kaptam, amit nem érdemeltem meg. A világ sokkal szebb lehetne, ha az emberek szeretettel fordulnának egymás felé.
Nem értik meg a művészetedet?
De azt is látom, hogy sok ember fantáziája és hite rendkívül limitált – és ez Magyarországon különösen erősen érezhető. Olyan, mintha három méter magasan egy sötét ponyva borulna mindenki feje fölé. Amikor pedig valaki hoz egy létrát, hogy megnézze, milyen gyönyörű az ég a ponyva fölött, azt bolondnak nézik vagy elhallgattatásra ítélik. Én pontosan így éreztem magamat. Számomra a művészet nem a menekülés eszköze, hanem a valóság megmutatása. Egy olyan tér, ahol nem a ponyva alatt kell élni, hanem fel lehet mászni a létrára – és akár le is lehet tépni azt az átkozott ponyvát.
A hazai kiállítók miért kevésbé vevők a művészetedre, ami kereskedelmileg valószínűleg nagyon is menő…
Magyarországon anyagilag egyáltalán nem kapok megbecsülést és most, hogy az amerikai műtárgypiac bezuhant, rendkívül nehézzé vált a mindennapi megélhetésem. Itthon a műgyűjtés inkább befektetés, mintsem élvezet – az emberek nem azért vásárolnak több millió forintért egy alkotást, mert a nappalijukban szeretnék látni, hanem azért, hogy szükség esetén gyorsan pénzzé tudják tenni. Mivel én egy olyan médiumban alkotok, ami sokszorosítható, nem pedig unikális, nem illek bele ebbe a magyar befektetői szemléletbe.
Emiatt nem számítok az itthoni piacon felkapott művésznek, mert Magyarországon nincs meg az az anyagi szabadság, hogy valaki pusztán azért vásároljon egy műalkotást, mert egyszerűen szereti. Amerikában ezzel szemben az elmúlt tíz évben folyamatosan vásárolták a képeimet – galériákon és online platformokon keresztül. Közben Magyarországon pedig egy művész igazán csak akkor válik felkapottá, ha már nem él.
Katonai ponyva, lenvászon és high-tech világ: a kibertér és a természet kontrasztjában él és alkot Dukai István képzőművész
Sosem akartad feladni?
De, nagyon sokszor akartam, ám a lényeg nem az, hogy hányszor tettem volna ezt meg, hanem hogy végül nem tettem így. Nem adtam fel. Nem akarok már senkinek bizonyítani, hogy jó vagyok-e vagy sem, csak magamnak. Túl sok olyan emberrel találkoztam, aki bántott, megalázott vagy el akarta lehetetleníteni a munkámat, aláásni a nevemet. De ez csak még elszántabbá tett és lett egy egészséges félelmem az emberektől.
Ami mára talán már egészségtelen is. Lényegében magam által választott izolációban élek, mert ez kell, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Ez egy csúnya világ az érzékeny embereknek.
Megnyerted a Firenzei Biennálé fotó kategóriáját, aminek alkalmából az alkotásaival plakátolták ki az egész olasz várost…. Ez volt életed egyik leghátborzongatóbb élménye a művészeteddel kapcsolatban?
Ez egy vicces történet, mert sokáig a spam mappámban landoltak azok az e-mailek, amelyek a Firenzei Biennáléhoz kapcsolódtak. Mivel korábban csak a Velencei Biennálét ismertem, először azt hittem, hogy ez valami átverés. De, amikor elkezdtem utánanézni ennek az egésznek, rájöttem, hogy egy rendkívül komoly eseményről van szó. Szerencsére még időben válaszoltam, és elfogadtam a jelölést – hiszen hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen lehetőséget?
Ez egy hatalmas áttörés volt számomra, ami még inkább megerősített abban, hogy amit csinálok, annak művészeti értéke van. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni azt, ha egy esemény mögött megfelelő büdzsé és magasan kvalifikált szakemberek állnak, akkor mennyi mindent ki lehet hozni a képeimből. Lenyűgöző volt látni, hogy egy ilyen gyönyörű város is még szebbé válhat, amikor a művészetem életre kel benne. Óriási büszkeség és elismerés számomra, hogy méltónak találták a munkámat erre a díjra.
Előadásokra hívnak, workshopokat tartasz, miről?
Az előadásaim legtöbbször a képeim kulisszatitkairól szólnak, bemutatom a munkafolyamatokat: elmagyarázom, hogyan gondolkodom, milyen szakmai és kreatív szempontok szerint készítem el a nyers képeimet. Ezután a technikai részletekbe is belemegyek, de mindig arra törekszem, hogy érthető módon adjam át az információt, így mindenki számára követhetővé váljon a folyamat.
Elegáns, különleges helyeken helyezik ki a fotóidat. Előfordult, hogy valahol spontán találkoztál valamelyikkel?
Ha én spontán módon találkozom egy képemmel, az általában rosszat jelent. Minden egyes kiállítási helyszínről tudnom kell, és tudok is – ez alapvető része annak, ahogyan a munkámat kezelem. Magyarországon egyszer előfordult, hogy egy házibuliban megláttam egy másfél méteres képemet a falon. Kiderült, hogy egy bizonyos intézmény, akik korábban elveszettnek nyilvánították ezt a képemet - valójában egyszerűen odaadták valakinek – és így került végül egy magánlakás falára.
Ez a helyzet tökéletesen tükrözi azt a kaotikus és sokszor méltatlan bánásmódot, amelyet az itthoni művészeti közegben tapasztaltam. Egy ilyen felfedezés nemcsak meglepő, hanem szakmailag és erkölcsileg is elgondolkodtató.
Elküldik a megrendelők a fotót a képedről, amikor a végleges helyére kerül?
Igen, gyakran kapok fotókat arról, hogy hová és milyen módon helyezték el a képeimet. Ilyenkor mindig óriási boldogság tölt el, mert hatalmas dolognak tartom, hogy valaki engem és a munkáimat kiválasztja és minden nap találkozik vele. Az élete részévé válok ezáltal. Szerintem ahhoz, hogy valaki egy ilyen döntést meghozzon, a képnek valóban adnia kell valamit – egy érzést, egy gondolatot vagy egy élményt, amely mélyen rezonál vele.
„A kreativitás az az életerő-energia, amely formálja a világot” - interjú Nagy Boglárka festőművésszel
Van olyan ország, ahol a legszívesebben állítasz ki?
Az Egyesült Államokban Valahogy mindig is volt bennem egy amerikai életérzés, ami mélyen jellemző rám. Akárhányszor ott jártam – főleg a keleti parton –, azt éreztem, hogy otthon vagyok. Sőt, ami a legmegdöbbentőbb, hogy sokszor még ismerősebbnek és kellemesebbnek éreztem, mint Magyarországot. Talán előző életek… vagy egyszerűen csak egyfajta belső vonzódás egy helyhez, ahol mindig is lennem kellett volna.
A fotókat melyik országban készíted, Magyarországon alkotsz?
Budapesten születtem, Rákosszentmihályon és Csömörön nőttem fel, 19 évesen költöztem el egy pesti albérletbe. Ma Budapesten alkotok, ha elköltöznék, valószínűleg grafikusnak kellene állnom, vagy valami egészen mást csinálnom a megélhetésért – és ez elvenné a szabadságomat. Úgyhogy inkább vagyok egy ország „rabja”, ahol szabadon alkothatok, mint egy „szabad” ország megélhetési rabja.
A családom és az, hogy gondoskodom róluk, ideköt. Már így is elég nehéz nem furának érezni magam ebben a világban – de még furcsább lenne gyökértelenül élni egy olyan helyen, ahol senki sincs körülöttem, akit szeretek. A Mama rántott szelete sokszor átsegít egy nehezebb időszakon. Nekem a biztonság alapvető ahhoz, hogy alkotni tudjak. Ha egy bizonytalan vízum vagy anyagi instabilitás folyamatos stresszt jelentene, az teljesen szétszedne és nem tudnék arra az érzékeny, törékeny energiára koncentrálni, ami a kreativitás és az alkotás igazi magja.
Hogyan oldod meg, hogy ne váljanak kereskedelmi tömegtermékké a képeid?
Ez igazából nem az én döntésem, mert a galériák, amelyeknek tagja vagyok, nagyon szigorúan monitorozzák, hogy milyen formában érhetőek el a munkáim. Amikor kiadok egy nem számozott, nem limitált szériás poszter szériát, azonnal figyelmeztetnek, hogy ezt nem kéne. Nehéz az egyensúly az egyéni bevételszerzés vagy a galériás értékesítés között, mert ha egy galéria aktívan fókuszál egy művészre, akkor elképesztő eladási számokat tud generálni. Viszont, ha valaki kikerül a perifériára, hirtelen teljesen kiszolgáltatottá válik.
A traumafeldolgozás és a képzőművészet összefonódása egy izgalmas önismereti utazás kezdete
Ennyire függsz a galériáktól?
Szerintem egy művésznek nem kellene ennyire függenie a galériáktól, de ez egy kevéssé ismert téma. Kevesen tudják, hogy a legtöbb galéria az eladási ár 50%-át leveszi – és vannak olyanok, akik ezért az összegért gyakorlatilag semmit nem tesznek. Éppen ezért nagyon fontos megtalálni azokat a galériákat, amelyek tényleg megérdemlik ezt a részesedést. Ezek azok a helyek, amelyek promóciót biztosítanak, időszakos kiállításokat szerveznek, és átvállalják a kivitelezési költségeket.
Viszont sok olyan galéria is van, amely lényegében csak a helyszínt adja két-három hétre, de minden egyéb költség – a nyomtatástól kezdve a promóción át a teljes szervezésig – a művészt terheli. Ennek ellenére ugyanúgy levonják az 50%-ot az eladásokból, ami abszurd és igazságtalan. Ezért is óriási kihívás a megfelelő partnerekkel dolgozni – mert nemcsak a művészet minősége, hanem a körülmények is meghatározzák, hogy egy művész mennyire tud fenntarthatóan alkotni és megélni ebből.
Mi a nagy vágyad szakmai téren? Korábban a Museum of Modern Arts New Yorkba szerettél volna kiállítani…
A MoMA már egyáltalán nem vágyálom számomra – ráadásul, ha a nevekkel játszunk, akkor ezt már kipipálhatom, hiszen bekerültem a shanghai MoMA-ba. Ami igazán zavar, az az, hogy sokszor nem a művészet minősége számít, hanem az, hogy ki kit ismer. Emiatt képtelen vagyok olyan helyekre bekerülni, ahová a szociálisan kedvezőbb jegyekkel megáldott emberek gond nélkül bejutnak. Nem tudok helyezkedni, nem tudok hazudni, és nem tudok jópofát vágni, amikor belül felrobbanok.
Ez a fajta bájcsevej és kapcsolatépítés sosem ment nekem, ezért minden olyan múzeum vagy galéria, ami a kapcsolatokon múlik, számomra elérhetetlen marad. Jelenleg az egyik szakmai vágyam egy ausztráliai kiállítás – már ezer éve szeretném látni ezt a térséget. Ráadásul sokszor álmodom is róla, szó szerint. Emellett mostanában egyre inkább abba az irányba haladok, hogy filmeken vagy reklámokon dolgozzak.
