Akarsz-e játszani?

A Nero, a véres költő című regénye német kiadásának előszavában Thomas Mann így üdvözölte: „A magyar névnek, melynek Petőfitől és Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd, és ifjú nevét még inkább azok sorába lépteti, akik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik…”

Üllői-úti fák, A napraforgó, mint az őrült, Akarsz-e játszani?, Boldog, szomorú dal, Zászló, Hajnali részegség, Halotti beszéd, Esti Kornél novellák, Pacsirta, Édes Anna. Néhány kivételes lírai és prózai alkotás a magyar irodalom remekeivé avatott műveinek sorából.

Összes verseinek a Századvég Kiadó gondozásában 1993-ban megjelent, Domokos Mátyás irodalomtörténész által szerkesztett kötetében a következő összegzést olvashatjuk a költőről, íróról:

„Ha a Nyugat hívei rajongtak Adyért, és mélységesen tisztelték Babits Mihályt, akkor Kosztolányi volt az, akit szerettek. Őszinte és szeretetreméltó volt. Verseit és prózáit olvasva egyaránt úgy érezzük, mintha a legbizalmasabb titkaiba avatna be minket. Stílusa pontos, érzékletes és takarékos. Verseiben sokat ad a szépségre, dallamosságra. Különösen prózájában érezzük közvetlennek és természetesnek. Elbeszélései és újságcikkei ma is úgy hatnak, mintha közvetlenül az olvasóhoz beszélne. Verseinek stílusa más: költeményeinek nagy része inkább elkápráztat és gyönyörködtet ritmusával, a szavak szép hangzásával, festői képeivel és hangulatával. Sok verse van azonban, amelynek nem csupán a dallamosság adja legfőbb értékét, hanem a gondolat ereje is.”

A délvidéki születésű Kosztolányi Dezső a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a kor írózsenijeivel: Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Füst Milánnal és Karinthy Frigyessel. Utóbbival életre szóló barátságot ápolt.

Első írása és egyben első verse 16 éves korában a Budapesti Naplóban jelent meg. A következő évtizedekben sorra láttak napvilágot impresszionista-szimbolista stílusban írt verseskötetei, amelyek mellett novellái és regényei is rendkívül népszerűek voltak, de műfordítóként és újságíróként is kiváló teljesítményt nyújtott.

A 20-as években a jobboldali sajtó a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt támadta, a baloldali pedig főként az Új Nemzedék című lapban 1919 és 1921 között megjelent újságírói munkái nyomán vádolta antiszemitizmussal. Későbbi lírája arról tanúskodik, hogy a sztálinizmus és a nácizmus szélsőséges ideológiáját egyaránt elutasította, manipulatívnak és pusztító erejűnek tartotta.

Az egyik leggyakrabban előadott, filozofikus igényű versében, a Halotti beszédben is – amelyet már betegségtudattal írt – az ember legfőbb értékét, egyediségét, megismételhetetlenségét és pótolhatatlanságát hirdette mély humanizmussal: „Ilyen az ember. Egyedüli példány / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló” – írta három évvel halála előtt, 1933-ban.

A XX. századi magyar irodalom egyik legkiválóbb alkotója hosszú szenvedés után 51 éves korában halt meg, miután néhány évvel korábban ínyrákot diagnosztizáltak nála.

A Nyugat hasábjain Babits Mihály búcsúztatta fiatalkori barátját, aki „elvitte magával az ő életének egy darabját is”. Amint fogalmazott: „egy kicsit én is meghaltam vele.”