Szerelem: halálra szóló szövetség az Örkényben
Elveszett képeslap, tele csillagokkal
Milyen következményekkel járhat egy váratlanul lesújtó egészségi csapás? Hogyan reagálhat egy férfi, amikor szembesül vele, hogy a nő, akit évtizedek óta szeret, napról napra távolodik tőle? Michal Haneke filmjének színpadi változata e kérdésekre kínál választ, de az is kiderül belőle, hogy a forgatókönyvíró-rendező szerint mi a szerelem definíciója. Aki megtekinti az Örkény Színház márciusi premierdarabját, felkavaró és elgondolkodtató előadást láthat, erős atmoszférával, a két főszereplő hibátlan alakításával.
Michael Haneke az osztrák film talán legismertebb alakja. Egyebek mellett A fehér szalag (2009), a Farkasok ideje (2003) vagy a Furcsa játék (1997) című alkotásai alapján úgy szokták jellemezni, hogy forgatókönyvíró-rendezői stílusa hűvös és távolságtartó, megközelítése érzelemmentes, érdeklődése az emberi természet sötétebb oldalának feltárására irányul.
2012-es filmje, az Emmanuelle Riva és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Szerelem – amely annak idején nemcsak a cannes-i Arany Pálmát, de a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscart-díjat is elnyerte – némiképp kilóg a sorból: a ridegség és illúziótlanság mellett a gyengédség és melegség is jelen van benne. E film színpadi adaptációját készítette el és mutatta be márciusban az Örkény Színház, Ördög Tamás rendezésében.
A mű középpontjában egy nyugdíjas zenetanár-házaspár, a név nélküli Nő és Férfi áll: évtizedek óta szeretik egymást, a közöttük lévő bizalom megbonthatatlan. Aztán a Nő váratlanul agyvérzést kap, fél oldala lebénul, és az újabb stroke sem várat magára sokáig. Amíg nem veszíti el teljesen a beszédkészségét, jelzi a férjének, hogy semmiképpen sem szeretne kórházba kerülni.
A Férfi tehát maga kezdi ápolni a feleségét az otthonukban lelkiismeretesen, odafigyeléssel, törődéssel. Némi idő elteltével ápolót, majd ápolónőt kell fogadnia, ám gyorsan bebizonyosodik, hogy egyikük közreműködése sem jelent érdemi segítséget. És mintha felnőtt lánya sem volna tisztában a helyzet súlyosságával. Ám a Férfi tisztán látja, hová vezet mindez, úgyhogy…
Eljárását kinek-kinek magának kell megítélnie – világnézete, erkölcsi elvei, vallási meggyőződése alapján –, valamit azonban nem lehet elvitatni: nemcsak a maga, de bizonyára a felesége szempontjából is végiggondolta, hogy az adott szituációban mi volna a legkevésbé méltatlan, legkevésbé megalázó végkifejlet.
A Szerelem nem kívánja megszépíteni a szenvedés és a leépülés folyamatát vagy elhallgatni annak egyes stációit. Noha a Férfi egy ponton – a felesége állapotáról, valamint hanyatlásának részleteiről szólva – kijelenti: „Ebből semmit sem érdemes megmutatni. Ennek nincs helye a nagyközönség előtt!”, Ördög Tamás átkeretezi mindezt.
A színpadkép változását eredményező átállások, átszerelések – amelyeket más darabok esetében jellemzően sötétben, a kulisszák mögött, esetleg a függöny takarásában szoktak végrehajtani – a Szerelem előadása közben a nyílt színen, a nézők szeme láttára zajlanak. E formai megoldás ellenpontozza a Férfi állítását, az alkotók szerint tehát az öregség és betegség bemutatásának igenis van helye a színpadon! Az elkerülhetetlennel való szembenézésről, a bekövetkezésére való felkészüléséről pedig nemcsak hogy lehet beszélni, de kell is, hiszen a mindennapi élet velejárói, tabusításuk inkább árt, mint használ!
A darab által elmesélt eseménysort ugyanakkor önmagukon túlmutató mozzanatok egészítik ki. A színpadra kétszer is berepülő – majd a földre kerülő, ott esetlenül totyogó – valódi galambban nem nehéz a férj és a feleség kapcsolatának szimbólumát, esetleg a jövőbeli esélyeik kifejezőjét látni.
Az elveszett képeslap történetét hallva – a férfi gyerekként küldte az édesanyjának egy nyári táborból, miután telerajzolta csillagokkal, de az évek során elkeveredett – felvetődhet a befogadóban: az ilyen képeslapoknak általában nyomuk vész, a rajtuk szereplő csillagokkal együtt (amelyek egyébként sok mindent jelenthetnek: az ifjúságot, az egészséget, netán a hajdani szép napokat). A veszteség tehát óhatatlan, csak az a kérdés, mihez kezdünk vele, hogyan reagálunk rá.
A főszerepeket játszó Pogány Judit és Gálffi László alakítása hibátlan: valamennyi hangsúlyuk, gesztusuk, rezdülésük a helyén van. Alapvetően tehetetlennek és kiszolgáltatottnak ábrázolják az általuk életre keltett idős embereket, akik kezdetben biztonságban érzik magukat kettejük meghitt univerzumában, ám végül csupán egyvalamit szeretnének elkerülni: megmaradt méltóságuk elvesztését.
Brezovszky Dániel és Kiss Nikolett remekül érzékeltetik az Ápoló és az Ápolónő ridegségét, de karakterük némi komikumot is hordoz. Egyébként valamennyi mellékszereplő feltűnő, éles ellentétben áll a két központi karakterrel – bizonyára azért, mert a külvilág furcsaságát, idegenségét, érthetetlenségét jelenítik meg a Férfi és a Nő számára. Mindez nemcsak a viselkedésükben és a beszédükben nyilvánul meg, de például ízlésbeli kérdésekben is: a Férfi és a Nő lánya – aki éppen úgy zenész, mint a szülei – a darab elején igénytelen tuc-tuc slágert hallgat, a végén pedig kikapcsolja az éppen klasszikus muzsikát sugárzó rádiót.
A mellékkarakterek főszereplőktől való távolságát azonban a ruházatuk jelzi leginkább: hol túlságosan sokat mutatnak meg a testükből, hol túlságosan keveset, de így vagy úgy, Izsák Lili díszlet- és jelmeztervező kreációi egyértelművé teszik: mind felfogásban, mind hozzáállásban, mind értékrendjüket tekintve egészen mást képviselnek, mint az öregek, és alapvetően idegenek az ő valóságukban.
A díszlet háttere egyébként egy elhagyott szerelőcsarnokot, néptelen ipari létesítményt idéz, az előtérben látható bútorok pedig fehér leplekkel vannak letakarva, mintha egy használaton kívüli lakásban lennének. Mindez a személytelenség és ideiglenesség érzetét kelti: mintha az idős házaspár csak a korábbiakban tudta volna megmásítani, átalakítani e furcsa állapotot, ám mostanra már nincs hozzá elegendő erejük, energiájuk.
A darab így nemcsak az öregségről és betegségről szóló dráma, de az egymás mellett való kitartásról szóló töprengésként is felfogható, amely arra irányul, hogy tulajdonképpen mi a címben szereplő érzelem lényege. És Haneke a legszélesebb körben elfogadottól igencsak eltérő válasszal szolgál a kérdésre: nemcsak életre, de akár halálra szóló is lehet a szövetség.
A Szerelem tehát tehát úgy képes mély érzelmek kiváltására, hogy tudatosan kerüli az érzelgősséget és a melodramatikus jelleget: szép és szomorú, komor és elégikus, intenzív és felkavaró. A néző könnyen azon kaphatja magát megtekintése közben, hogy összeszorul a gyomra és elhomályosul a látása.
És aki volt már hasonló helyzetben, mint a Férfi, vagyis ápolta valamelyik szerettét, netán végig kellett néznie, ahogy az illető lassan leépül, bizonyára jóval felkavartabban, egyben a személyes érintettség élményével tér haza az előadás után – és bizony, ez a tapasztalat előbb-utóbb mindannyiunkat utolér…
